Utazás a szürke folyón, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968. [Első kiadás: Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1940.]

KARÁCSONY BENŐ: UTAZÁS A SZÜRKE FOLYÓN

 

ELSŐ RÉSZ

I
II
III
V
VI
VII
VIII

MÁSODIK RÉSZ

I
II
III
V
VI
VII
VIII
IX
X
XI

 

 

ELSŐ RÉSZ

I

A teremben aludtak már a betegek, csak Sebestyén gyógyszerész figyelte még nyitott szemmel a kívülről beszűrődő tompa hangokat. A kongó folyosó alaktalan morajából két furcsa szó ütötte meg a fülét: mintha valaki azt mondta volna: "telzü odaik". Várt még egy darabig, fülelt, aztán szabadon mozgó jobb kezével lenyomta füle mellett a párnát, és oldalra fordította a fejét, mert több ízben volt már az az érzése, hogy jobb fülével jobban hall. Hallgatózott.

A folyosóról most az ápolónő nemezpapucsának puha csosszanását hallotta. Az egyik beteg morgott álmában, egy másik keservesen vinnyogott, mint egy macska, amely lelépett farkát fájlalta. Az utca felől gépkocsik kurta tülkölése hallatszott. A nyitott felső ablakokon Párizs rügyező fáinak zöld és halk szaga lopózott be a terembe.

Ahogy oldalra hajtotta a fejét, a különös szavak hangfoszlányaira vadászva, tekintete a félhomályban ráesett kinyújtott bal karjára, amelyet mereven és parancsolóan tartott a friss gipszkötés. A fehér gipszkar úgy világított a derengő teremben, mint egy táncosnő kitárt karja, amelyet valahonnan fényszóró világít meg. Túl a gipszen, jókora messzeségben ott voltak az ujjai, mint összezsugorodott idegen testrészek számkivetésben, kitaszítva a takaró alól, eltávolítva a test családi köréből.

- Ördög vigye a rögzítő kötést - gondolta és szinte megvetően fordította el a fejét. A baleset, amely vállát, karját és bokáját összezúzta, fájdalmas és ostoba volt. Ostoba és néhány semmirekellő kujon gondoskodott róla, hogy nevetséges legyen. Nem akart tudni a karjáról, a gipszről, a balesetről - mindez annyira ellenkezett a felfogásával! Odaát, a nagyteremben egy beteg folyton olyan hangokat hallatott, ha fájdalmai voltak, mint egy nősténypulyka. Glu-glu. Ő szörnyen férfiatlannak érezte ezt az állati jajongást. Csurgott, gurult arcáról a veríték, amikor karját felemelték, de semmit sem szólt. Most is néhányszor nyilalló kést döftek a vállába - megtagadta a fájdalmait, hallani sem akart róluk. A félhomályos falra és a telzü odaikra összpontosította a figyelmét.

Apja jutott eszébe, ő használta ezeket a különös szavakat. Kirajzolódott benne az istálló képe is, amelyben először hallotta apjától a telzü odaikot.

Párizs elmosta kissé az emlékeit. Most élesen látta az istállót is. Pontosabban: az istállóból átalakított nedves és rossz szagú helyiséget, amelyben akkor az éjszakát töltötték. A földön szalmazsákok feküdtek. Akkor költözködtek K-ba; a házat, amelyet apja vett meg, még javították; a kipadolt és bemeszelt régi istállóhelyiségben kellett aludniok. Egy horpadt bádogkályhán nyugtalan gyertya füstölgött. Vetkőződtek, öccse vihogott, örömét lelte a nagy felfordulásban, egymásra rakott bútorokban, meszesgödörben.

Általában nemigen foglalkoztatták gyermekkori emlékei. "A jelennel foglalkozom" - mondotta - mondotta egyszer kollégájának, dr. Papaverinnek. A múlt, azt tartotta, lírai költők kenyere. Egy gyógyszerésznek alapjában véve ne legyen gyerekkora. Hasztalan dolognak tartotta a kérődzést. Most, az éjszaka magányában, távol az otthonától térben és időben, ellágyulás fogta el, s jólesett a telzü odaikra, meg apja más, kedves hóbortjaira gondolni.

- Imádkozzatok - szólott rájuk anyjuk akkor este, ott az átalakított istállóban. - Kérjétek Istent, hogy őrizze meg az egészségünket és segítse meg apátokat, hogy pontosan fizethesse a házrészleteket.

Apja nevetett a házrészleteken.

- Látom már - mondotta derűsen -, nem nagyon helyesled, hogy megvettem ezt a házat. Hát majd meglátjuk. Egyelőre fújjuk el a gyertyát.

Elfújták a gyertyát és a takaró alá bújtak. Öccséből minden ok nélkül bugyborékolt a nevetés.

- Lesz ott csend azon a szalmazsákon? - szólott apjuk tréfás rendreutasítással. - Mindjárt előveszem a telzü odaikot. Megértettétek?

Öccse a paplan alól azt kiáltotta, hogy ő nem érti. Nem tudja, mi az a telzü odaik.

- Szamárság - nyugtatta őt meg anyjuk. - Aludjatok.

Később sem nyert sok értelmet ez a telzü odaik, de az idők folyamán megszokták és a sok használat valami jelentőséget is ragasztott rá. Apjuk egyik mutatóujját rákoppintotta a másikra, mosolyogva nézett fel vörhenyes szemöldöke alól és váratlanul azt mondta: telzü odaik. Nem egyszer tréfálta meg őket valami szigorú bevezetéssel, hogy aztán hirtelen erre a két furcsa hangzású szóra lyukadjon ki. Öccse nagyot csattintott tenyerével, ha ilyen meghitt fordulatot vett a dolog. Ami őt illeti, nem helyeselte ezt az értelmetlen szóhasználatot. Egy felnőtt ember legyen komoly és használjon férfias, megfontolt szavakat. Mindig tisztelte a férfiasságot, és ma is respektussal nézi az öregeket, akik derekasan megállták a helyüket. Gyerekkorában még a nagy hasú, szőrös fülű emberek sem keltették fel benne a tréfálkozó kedvet, mert homályosan az volt az érzése, hogy hasfalukkal arányban gyarapodott tudásuk és tapasztalatuk is. Ferdinánd, egyik párizsi ismerőse, viszont azt tartotta, hogy amikor majd mi is nagy hasbőségnél és fölösleges szőrök elburjánzásánál fogunk tartani, akkor jövünk rá majd arra, hogy csalás az egész, hogy semmi tiszteletre méltó nincsen rajtunk, becsapjuk a fiatalokat.

Gondolatai Ferdinándról visszatértek az istállóba. Reggel, amire felébredtek, a sarokban megkölyködzött a kutyájuk. Iszilinkinek hívták és határozottan hűséges állat volt. Talán agárnak indult, aztán megfontolta a dolgot, és egy rosszul sikerült tacskó jellegzetességeit öltötte magára. A pallér, aki az ócska ház átalakítását végezte és vékony fűzfavesszővel járkált a kőművesek között, a kölyköket bedobta a meszes gödörbe. Állítólag anyjuk rendelkezett így. A kis fekete lények tehetetlenül merültek bele a puha anyagba. Az öccse ujjongva táncolta körül a meszesgödröt.

- Odanézz! - kiáltotta - odanézz!... Még élnek egy kicsit.

Igen, még mászkáltak egy kicsit. Éltek még egy kicsit. Megrendítő dolog volt. Ő zavartan hátrált, öccse nem mozdult. Azt mondta, megvárja, amíg nem mozognak. Őt sírás fojtogatta. Felháborította a pallér könnyedsége, aki a kutyakölykökről megfeledkezve, vígan járkált már vékony fűzfavesszőjével a kőművesek között. Odalépett hozzá.

- Maga kutyaölő - kiáltotta megvetően.

A pallér szétvetette lábait és hahotázni kezdett.

- Sokkal egyszerűbb, fiam, ha sintért mondasz - szólott a vállát veregetve.

Az állványon röhögve kanalazták a habarcsot a kőműves legények. Öccse, aki egy régi zsaluból rögtönzött létra tetején állott, felbuzdulva a munkások példáján, tele torokból ordította:

- Maga kutyaölő.

Rászáradt a név: "maga kutyaölő".

- Anyám - panaszkodott például az öccse - "maga kutyaölő" nem akarja kölcsön adni a korcsolyáját.

Ő eladta az övét. Ikertestvérek voltak, öccse egy félórával később jött a világra, de nem nagyon hasonlítottak egymásra. Öccse szeretett egy ernyőrugóból készített nyíllal kislányokra, macskákra lövöldözni, és a vágóhídra járni. A vágóhídra egyszer őt is elcsalta. Ő meghökkenve nézte, hogyan sújtják homlokon egy jókora taglóval a megriadt barmokat. Öccse otthonos fesztelenséggel figyelmeztette, hogy az állatok szemének meleg fényét milyen hirtelen töri meg a taglóütés. Sohasem ment ki többet a vágóhídra. Öccse máshová is elbódorgott, s megesett, hogy éjszaka tért haza.

- Ikrek - fakadt ki az anyjuk - s mégis, az egyik csavargó és erőszakos, a másik meg kötelességtudó és rendes, mint egy ébresztőóra.

Apjuk összevonta a szemöldökét.

- Haszontalan. Ha még egyszer megteszed, akkor aztán... telzü odaik!

Öccse nem mutatott megszeppenést, vagy bűnbánatot. Amikor felnőttek, akkor is ilyen maradt. Ferdinánd, párizsi ismerőse, azt állítja, hogy az ember minden gyerekkori alávalóságát megőrzi. A rossz hajlamok csak illedelmes szakállt eresztenek, átalakulnak, művelődnek, de kitartanak önmaguk mellett, s egy szép napon csak előugranak illedelmesen álarcuk mögül...

Apjának később kedvelt szava volt a Gattamaleta és hippopotamus. Anyjukat bosszantotta ez a sok értelmetlen és komolytalan szó. Már messziről megérezte, ha bujkálva közeledtek feléje.

- Hallottad, szívem a nagy újságot? - kérdezte például apja és letette kezéből az újságot, vagy a nyakába kanyarított centimétert, hogy mutatóujjával elvégezze a szokásos koppantásokat -, képzeld csak...

- Üljünk le és együnk - szakította félbe anyjuk, aki tudta már, mi következik. - Abbahagyhatnád már azt a sok hippopotamust.

- Hát így vagyunk. Kutyába sem veszed már, amit mondani akarok.

Anyjuk szenvedően jött-ment a tállal. Szerette magát elásni a gondjaiba. Nem tudott könnyed, nem tudott jókedvű lenni. Ami a könnyedséget illeti, ő is gyönge lábon áll vele. Szeretne olykor könnyedén fütyörészni, futkározni a világ és az ő nagy dolgai között, mint bogár a fűben, elfelejtkezni a füvek és az ég végtelen magasságáról. De nem megy. Az öccse ilyen fűben-bogár stílusban kalandozta át az életet.

Ő anyjához hasonlított. Anyja úgy érezte, hogy az élet igen komoly valami, nem illik vásott tréfákat űzni vele. Méltatlankodva vitte ki a konyhába a levesestálat. Hamarosan egy másikkal tért vissza. Most aztán elkövetkezett apja gyerekes bosszúja. Ravaszkodva a tál felé szimatolt. - Érzitek? - kérdezte. - Kozma úr, úgy látom, megint tiszteletét tette nálunk. - És felhörpintette fél pohár fehér borát, amely az étkezésnek és eszmecserének végét jelentette. Nem nyúlt hozzá a húshoz, bevonult az istállóból átalakított szabóműhelybe, hogy a segédek munkáját ellenőrizze. A forró vasaló alatt párolgott a posztó és különös illat szállott fel a gumiarábikummal bevont nyersgallérból. Apja, ha tréfás kedvében volt, a gumiarábikumot arabigumikumnak nevezte. A vasaló alól párolgó ragacsos nedv gőze összevegyült a hagymás orosz hal szagával. A segédek nedves cigarettavégeket csaptak a műhely gerendás mennyezetéhez. Az anyja - idegenkedve az ingujjra vetkőzött segédektől és a lecsüngő cigarettavégektől - sohasem lépett be a műhelybe. Neki magas rangú tisztviselő volt az egyik bátyja.

- Disznóól - állapította meg, ha nagy ritkán betekintett a nyitott ablakon -, s az udvari kályhaajtót mindig nyitva hagyják!

Az udvaron, a műhely közelében kályha állott, amely a vasalók melegítésére szolgált. A korai őszi esték sötétjében vörös szikrák szálltak ki az ajtaján, átröpültek a vadszőlő borította kerítésen, és eltűntek a postatiszték házának zsindelyfedele mögött. "Ismeretlen messzeségbe szárnyalnak" - mondta a postatiszt lánya, egy tizenkét éves bölcs gimnazista lány.

- Ha Páveléknél kigyullad egyszer a csűr ezektől a szikráktól - jelentette ki az öccse -, mind összefogom majd a galambjaikat.

Őt nem ringatták langyos ábrándok, az ismeretlen messzeségben kételkedett, mert az volt a fizikai meggyőződése, hogy a szikrák kétszáz méteren belül már elalszanak, de épp ilyen távol állott öccse önző világszemléletétől is. Nézte a kerítésen átröpülő vörös szikrákat és arra gondolt, ha tűz ütne ki Páveléknél, élete kockáztatásával kimentené a féllábú, tehetetlen Pávelt a házából.

Huszonöt éves dolgok voltak ezek. Most, hogy teste évtizedek óta talán először volt hosszabb idő óta ágyhoz rögzítve, a régi dolgok lassan mind előmásztak mostoha rejtekükből s körülzsongták az éjszakában. Egy kicsit elszenderedett, akkor meg egy régi szarutrombita hangja sípolt bele a szendergésébe. Kinyitotta a szemét és meleg érzés járta át.

Téli délutánokon kis szarutrombitát fújva, a havas utcán egy pereces inas szokott áthaladni. Emlékezett rá, helyesebben a papucsára. Néha, télvíz idején magasra rúgta a papucsát, aztán ügyesen elkapta. Hosszú rúdján talán száz perecet cipelt. A szabósegédek, hogy kipróbálják hetvenkedő öklük erejét, fogadást kötöttek. A pékinas merőlegesre állította a rúdját, és egy ököl lecsapott a perecek sűrű oszlopára, amely nagy reccsenéssel ezer szilánkban röpült széjjel. Öccse örömmel engedett a felhívásnak, hogy szedegessen a földön heverő perecdarabokból, de ő visszautasította, a padló tisztátlan volt, s különben sem fogadott el ajándékokat. Az anyja sem szerette, ha megajándékozták.

Nem is járt gyakran a műhelybe. A segédek trágár tréfái pirulásra késztették, bárha még tizenöt éves korában is csak ködösen értette őket. Öccse azonban mindannyiszor fesztelen nevetésben tört ki. A műhely szaga és tisztátlan légköre elriasztották a gyakori látogatástól, annál szívesebben töltötte azonban szabad délutánjait a főtéri szabóüzletben. A bolt faburkolatos falán ketyegett az óra, bélésvászonnak, vattának a szaga terjengett a levegőben. Apja az üzlethelyiség faemeletén fütyörészve szabta lapos krétájával a nadrágokat, vagy nyisszantotta a kacskaringós krétavonalak mentén kétkilós, nagy ollójával a mellényeket és kabátokat. Iszilinki mindig hűségesen ott ült az ajtó mellett és rövid vakkantással figyelmeztette gazdáját, ha koldus, vagy megrendelő érkezett. Apjának korán megromlott a hallása. Öccse szégyenkezett miatta, s valami társadalmi fogyatkozásnak tartotta. Ő mindig elképedt, ha az utcán gúnyos mosollyal fordultak utánuk az emberek, mert emeltebb hangon felelt apja kérdéseire. Mintha ez a gúnyos mosoly arra figyelmeztette volna: te tökéletlen alak, miért nem titkolod, hogy süket apád van. Mindig lázító igazságtalanságnak tartotta, hogy az emberek, akiknek nagy része maga is visszeres, kopasz, epebajos, dadogó, sánta vagy rövidlátó, a maga és társa testi hibáit, rútságát, kopaszságát, hadarását kevésbé tartja mulatságosnak. Egy csüngő golyva nem szórakoztatta őket, de egy süket ember felderítette a lelküket. Délután a háztartási munkák elvégeztével, anyja is megjelent az üzletben. Fellapozta regényét, odaállt az üveges ajtó mellé s összehunyorított, rövidlátó szemmel mélyen belemerült az olvasásba. De a regények iránt való szenvedélyes vonzalma nem gátolta abban, hogy fél füllel a megrendelők és apja tárgyalásait figyelje, s adott pillanatban latba vesse szigorú pillantását, meggátolva ezzel, hogy apja hitelbe vállalja a megrendelést. Igen, jól emlékezett ezekre a néma jelenetekre. Mert apja nem ismerte a vagyongyűjtés és helyes gazdálkodás szenvedélyét, sőt, anyja megütődésére olykor becsmérlőleg nyilatkozott a gazdagságról. Ami őt illeti, ő sem vágyott pénzre és terméketlen anyagi javakra. Tisztesség, emberi feltételek! - ez volt az, amit munkájával el akart érni. De apja túlzásba vitte a pénzzel szemben való közönyét. Még ravasz és rosszhiszemű adósaira is büszke pillantást vetett, ha meglátta rajtuk a hitelbe elvitt ruhák kifogástalan szabását. Büszke volt rá, hogy a város minden rendesen öltözködő embere félig-meddig az ő alkotása volt. Napszítta, garasos külsejű ügyvédi írnokból, cingár iparosokból, farolva járó tanítókból, görbegerincű kereskedőkből, kellemes külsejű urakat varázsolt, eltüntetve testi silányságuk és lomposságuk minden áruló vonalát. És e seregszemle alatt, amely rendszerint ott folyt le a főtér sarkán, napos vasárnap délelőttökön, aligha jutott eszébe, hogy sem munkájának, sem a drága ruhaanyagnak nem kapta meg az árát, s nemigen fogja megkapni soha. Az anyja, belefáradva a hitelek ellen indított kilátástalan küzdelmekbe, azon a véleményen volt, hogy csak művészek és bolondok tudnak ilyen légiesen könnyelműek lenni. A könnyű hitelek és pompás ruhák híre messzi vidékre is elszárnyalt s jöttek is rajokban a vidéki jegyzők, bérlők és birtokos külsejű semmittevők, szalonkatollakkal a kalapjuk szalagján, hogy részt vegyenek a ruharendelés veszélytelen örömeiben. Egy hosszú könyvbe belekerült ugyan a nevük, de csak ceruzával s inkább csak hasbőségük és lábszáruk méreteinek kedvéért. S az apja milyen sugárzó elégedettséggel méricskélte ezeket a csizmás, csapzott alakokat, a szabóiparnak ezeket a kiirthatatlan filoxéráit, akik a legegészségesebb szabóalanyokat is kirágták egy szép napon dúsan felszerelt raktáraikból!

- Sose aggódjon - biztatta őket apja -, majd ha lesz, hát megfizeti az árát. Úrnak ne legyen gondja a szabószámlára.

Szinte művészettel lubickolt a könnyelműség vizeiben. Ha azonban délutánonkint anyja elfoglalta regényével őrhelyét az ajtó mellett, csak cinkos szemhunyorítással bátorította üzletfeleit.

- Sajnálom - jelentette ki ridegen, de szemével megnyugtatóan csippentett - nálam könyörtelenül kell a számlát rendezni. Egy heti késedelem és bekopogtat önhöz az egzekutor.

Igazi örömet a délelőtti fesztelen hitelműveletek okoztak neki.

- Aztán megértetted, Iszilinki -, szólott le az emeletről, megemelve fenyegetőleg nehéz ollóját -, otthon egy szót se erről a rendelésről!

A kutya nyújtózkodott és ásított egyet, öreg volt már, látta elégszer fizetség nélkül távozni ezeket az egér vagy vizslaszagú látogatókat.

Apjának volt egy báró üzletfele is

- Ma légy szemfüles, telzü odaik - kiáltotta le. - A báró úrnak ma próbára kell jönnie, nehogy megugasd.

A báró volt az üzlet legelőkelőbb megrendelője s apja pályafutásának legragyogóbb állomása. Magas homokfutón érkezett mindig, sietve leugrott nagykerekű kocsijáról, vadászkürtöt formált a tenyeréből és úgy kiáltott fel az emeletre:

- Holláhop, öregúr, itt vagyok! Ereszkedjék csak le arról az Olümposzról.

Néha kedve szottyant s felszökkent a recsegő keskeny falépcsőn. Sztaniolba pólyált szivart dugott az apja zsebébe, fölemelte a nehéz ollót és engedélyt kért, hogy a kanyargó krétavonalak mentén ő is belenyisszanthasson a kiterített posztóba. Három-négy ruhát rendelt egyszerre, előre kifizette valamennyinek az árát s megesett, hogy hónapokig nem jött értük. Egy nap aztán ott termett, sztaniolos szivarral a kezében, a szivart az apja zsebébe dugta, a ruhákat összegyűrte, a kocsi ülése alá dobta, hogy a por is meglepje egy kicsit és odafüttyentett a lovainak. Nem szerette az új ruhákat.

Jól emlékezett rá, egyszer táviratilag küldte el megrendelését.

Most, hogy álmatlan éjszakáinak kórházi csendjéből az apjával való foglalkozás vágyától indíttatva visszanézett ezekre a régi évekre, csodálkozás fogta el. Mennyi láz és perlekedés egy báróért! Hogy tisztelte apja a kiváltságos címek hordozóit! Kétségtelen: a társadalom tüntesse ki, emelje ki a maga szürke tömegeiből a hivatottakat, az élre valókat, de ne áldozza fel a kedvükért emberi méltóságát!

Az apja egy más világnak volt a szülötte. Nagyon is mélyen hajlott meg mindenféle báró előtt.

A világok peregnek, képük időről-időre változik, mint a látcsőben forgó színes mozaikok. A holnap új világot hoz s vele talán megint az Ápis bika tiszteletét, gondolta a gyógyszerész az éjfélbe bámulva. Ami őt illeti, az ész, a lélek és a jellem kiválói előtt készségesen meghajtotta zászlaját s megvetette a nagyság lesipuskásait és locsogó becsmérlőit, de visszagondolva az ünnepélyes hangulatra, amelyet az egyébként rokonszenves báró sürgönye keltett, helytelenítően rázta meg fejét.

"Kétsoros kávészínű öltönyt kérek" - táviratozta a báró - "kifogástalanul kivasalva és rendesen összegyűrve, ahogy szoktam. Szivar postán érkezik."

- Olvassátok, - vetette apja a táviratot büszkén az asztalra, ugye, hogy én is érek még valamit.

Anyja csak belepillantott a sürgönybe, örömet érzett, de minden tehetsége hiányzott hozzá, hogy ezt másokkal is közölje. Inkább eltitkolta. Most is csak az volt minden észrevétele, hogy a báró takarékoskodhatott volna a sürgönnyel.

- Nem erről van szó - felelte apja háborogva és csalódottan, hogy büszke örömhíreit így, egy vödör víz hidegségével fogadják. - Arról van szó, hogy a báró megbízik a képességeimben.... Érted?... Vagy azt hiszed, olyan sok szabó van a világon, aki próba nélkül is meg tud felelni megrendelője igényeinek?

Anyja csökönyösködött.

- Lehet - mondta. - Te a szabókról beszélsz, én meg arról, hogy azért takarékoskodhatott volna a sürgönnyel.

Ború. Felhők. Apja egy félreértett művész levertségével nézett ki az ablakon. Azt kérdezte, minek kell egy bárónak sürgönyön takarékoskodni?

Anyja nem adta meg magát. Nem tudott szabadulni a sürgönyköltségek bűvköréből. Megfeledkezett teljesen arról, hogy a tartalmának, ha titokban is, ő is örvendett az előbb.

A férfiak, vélte, mind egyformák. Apja elhárította az összehasonlítást. Egy bárót mégsem lehet egy szabóhoz mérni. Anyja sértődötten kapta fel fejét.

- Vagy olyan szabó, mint amilyen báró ő! - jelentette ki véget vetve a vitának.

Ezt kénytelen volt apja is elismerni. Bólintott. Szó sincs róla, nem utolsó a szabók tömött galériájában. Nagy szabók nevei úszkáltak a levegőben. Anyja kifogyott a gáncsokból s végre beleegyezett, hogy apja átadhassa magát büszkeségének. A hangulat ünnepi magaslatokba emelkedett. Apja vörhenyes és lomha bajusza vidám nemtörődömséggel csüngött bele az örömteli napon a sárga húslevesbe.

- Incek-fincek - mondotta megszárítva azután bajuszát -, hát ugye megmondtam nektek, hogy telzü odaik! Most láthatjátok, hogy igazat mondtam.

Anyjuk a tormás marhahúst vagy kolbászos főzeléket hozta.

- Már megint ez a telzü odaik... Aztán enni kezdtek.

- Remélem - vetette oda szerényen fogyasztgatva a kanálnyi főzeléket, amelyet ebédosztáskor magának tartott meg. - Remélem, a pénzt is elküldte.

A napsütötte ünnepi felhőkből újra le kellett szállni a csupasz hűvös anyaföldre.

- Vannak garasos emberek a világon - mormogta apja sértődötten. Azután beleszagolt a kolbászos főzelékbe s mosolyogva jelezte, hogy diadalmasan közeledik a bosszúja. - Ma megint bedugta ide az orrát Kozma úr? - kérdezte derűsen. A báróhoz pedig - tette hozzá - nem értesz. Miért küldené előre a ruha árát? Nagyon jól tudja, hogy nem vagyok holmi garasos foldozó s van még annyi forgótőkém, hogy előleg nélkül is elkészíthessek néhány rongyos rendelést.

Anyját már csak Kozma úr érdekelte.

- Ez a főzelék kozmás? - kérdezte méltatlankodva. A kolbász kipirulva és illatosan feküdte végig az ízletes főzeléket. Nem volt annak semmi baja. Anyjának sok ilyen alaptalan vádat kellett elszenvednie. Azért, mert vigyázott arra, hogy apja szét ne szórja esztelenül, amit hajnaltól estig tartó nehéz munkával keresett. Hogy haszontalanul ki ne dobálja a pénzt vasárnap délutáni kocsizásra, datolyára, gramofonra, üres halastó bérletére, amiben békán kívül soha hal nem közlekedett, és vadászfegyverre, amely oly idegenül csüngött az egyszerű, s olykor cérnafércet cipelő szabó vállán. Egyszer az az ötlete támadt, hogy halastavat bérel. A halastó később egy tyúkfarm ábrándjává izmosodott. A farm titokban készült el, a városon kívül egy hajdani szűcs közreműködésével, aki néhány hónapot Amerikában töltött. A tyúkokhoz nem sokat értett, de kotkodácsolástól hangos meséivel levette apját a lábáról, aki hetivásárokon csak el-eltűnt egy félórára az üzletből, összevásárolt három-négy tyúkot, és sebtében odanyomta a szűcs kosarába. A szűcs egy dohányos bódé mögött állott lesben kosarával a zsákmányra várakozva. A tenyésztelep nemsokára egy tehénnel, egy kecskével és egy tejszállító talyigával növekedett meg. Titokban, természetesen. A telep végén nagy gödröt ástak a halastónak. Mindez meglepetésnek készült. Hogy majd egy szép napon megáll a házuk előtt a tejszállító szekér, s a szűcs fia csörömpölve emeli le róla a színültig telt tejeskondért, a szalmával bélelt kosarat nagy tojásrakománnyal, s egy másik csukott kosarat, ficánkoló pontyokkal. A tehénhez sajtárt is kellett venni, egy szekér szénát is, előbb egy favillát, majd egy vasvillát, és amikor mindez megvolt, egy láncot, egy fejőzsámolyt és oltóanyagot száj- és körömfájás ellen. Mi tagadás, nagy csirkefogóval társult össze az apja. Mert a kecske is igényelt egyet-mást. Kiderült, hogy a halak sem éltek meg a maguk keresetéből, gondoskodni kell az ellátásukról. Tél végén aztán csakugyan megállott egyszer a kordély a házuk előtt. Idegen szekér volt, az övék - közölte a szűcs - eltörött. Három pár tojást tartott a markában. Letette az asztalra. Tejet nem hozott, mondotta, mert a tehénnek megzavarodott a teje. Anyja csak a szűcs mentegetőző és később dicsekvésbe átcsapó előadásából értesült arról, hogy egy tyúkokkal, tehénnel, halastóval, kecskével és körömfájással felszerelt tanyának lett titokban a tulajdonosa. Szótlanul öltözködni kezdett. Künn térdig ért a hó. Felvette bélelt cipőjét, meleg holmiját és balsejtelmektől űzetve elindult a süppedő külvárosi homokbuckák felé, hogy szemlét tartson a tanyán. A szűcsék ebédnél ültek. Minden gyerek egy-egy csirkecombot szorongatott a kezében. Gömbölyű, jól táplált gyermekek voltak. Nem is ez volt a baj. Anyja inkább azon döbbent meg, hogy apjuk éjfélig dolgozott a faemeleten, a leeresztett redőnyök mögött, hogy előteremtse valahogy az esedékes számlákat, és a szűcsék közben minden ehetőt felfaltak. A nyolcvan tyúkból mindössze hatot talált, a konyhában gubbasztottak. A többit, jelezte a szűcsné, elvitte a menyét. A kecske állítólag himlőt kapott és elpusztult. Halnak nyoma sem volt, a tó helyén beomlott és befagyott kis pocsolya szomorkodott.

Szótlanul tért vissza a "farmról". Sebestyén igen jól emlékezett sápadt, háborgó arcára. Este csak letette apjuk elé a tojásokat.

- A tojások árából inkább a váltókat kellett volna rendezned - mondotta szomorúan.

Többet nem beszélt róla. Visszamenekült a regényeibe. A tanya végelgyengülésben nemsokára kimúlt. Anyja sohasem említette többet. Pedig azután szorult idők jöttek, telve szomorúsággal és nélkülözéssel...

Furcsa asszony volt az anyja, talán soha senki sem tudta meg, mi van a lelkében.

Az emberek külsőleg egyformán élik az életet, szürkén, gépiesen, törvényeknek és szokásoknak engedelmeskedve. De milyen különös világot hordhatnak mégis a mellkasukban!

*

Az éjjeli ápolónő nesztelen léptekkel közeledett az ágyához.

- Ah - mondotta halkan. - Ön sohasem alszik. Mire gondol?

- Mindenfélére, nővér - felelte Sebestyén. Az ápolónő mosolygó arccal hajolt föléje.

- Mégis - suttogta barátságosan - mire?

A hivatalos jóság volt maga, fehérben, fehér fejkötőben, bölcs, meleg szemekkel. Félórákat töltött azoknak a betegeknek az ágya mellett, akiket sem rokonok, sem ismerősök nem látogattak. Nézte őket meleg szemével, bólogatott, homlokukról elvonta rendetlen fürtjeiket és halk, kurta kérdésekkel beszédre, vallomásra bírta őket. Szakavatottan tudta őket megszólaltatni. Télen a megfagyott almát egy pohárba szokás tenni. A belső fagy vékony jégréteg alakjában emelkedik a vizes pohár felszínére, így csalta ki, ezekből a néma és gazdátlan betegekből életük befagyott titkát. Hallgatta, és nyomban el is felejtette őket.

Többször leült már a Sebestyén ágya mellé; feltette kurta, halk kérdéseit, ránézett bölcs és meleg szemével, de a gyógyszerész udvariasan kitért eddig a gyöngéd faggatásai elől.

- Mire gondol? - ismételte meg a kérdést suttogva, és egy kendővel letörölte Sebestyén homlokáról a verítéket.

Sebestyén figyelmesen nézte.

- Az anyámra - mondta tompán -, meg az apámra. Egy kicsit elhanyagoltam az emléküket. S azután... ami az apámat illeti, azt hiszem, alaposan vétettem ellene...

- Ah... csak az éjszaka teszi - suttogta az ápolónő.

- Talán érdekelni fogja. Az anyám egyszer egy difteritiszes beteget mentett meg.

- Orvosnő volt?

- Dehogy. Az öcsém egy nap valahonnan torokgyíkot cipelt haza. Az orvosunk tehetetlenül ácsorgott mellette. Az öcsém elkékült már és fuldoklott. Az anyám összevont szemöldökkel figyelte. Azt kérdezte az orvostól, úgy véli-e, hogy az injekció már semmit sem fog használni? Az orvos azt felelte, hogy eddig már segítenie kellett volna.

"Értem" - intett az anyám szárazon. Felültette öcsémet. "Tartsd itt hátul" - rendelkezett az apámnak, aki borúsan, ácsorgott az ajtóban. Aztán az öcsémhez fordult. - "Légy bátor, fiam" - mondta neki. - "Nyisd ki jól a szádat. Bele akarok nézni a torkodba."

Mutatóujját hirtelen letolta a fuldokló gyermek torkán és egy elszánt mozdulattal kitépte a diónyi váladékot, amely gumóként összegombolyodva és megvastagodva ült valahol a garat alján és elzárta a levegő útját. Az orvos, talán mondanom sem kell, dermedten nézte. Mire magához tért, hogy megakadályozza a képtelen beavatkozást, a gömbölyű váladékcsomó már ott feküdt a mosdótálban. - "Kérem" - kiáltotta hangosan -, "maga megölte a gyermekét! Biztos szepszis!"

Elrohant, nővér - mondta aztán Sebestyén mosolyogva. - S mit gondol, mi történt? Az öcsém ma La Pazban van vagy talán Montevideóban. A fertőzés nem következett be. Az öcsém délután már ki akart menni a galambjaihoz, hogy megetesse őket. - Majd intézkedni fogok - felelte neki az anyám. - Most takarózz be.

Furcsa asszony volt az anyám - tette hozzá a gyógyszerész. - A hangjában nem volt semmi kivételes gyöngédség. Még a feloldódó drámai feszültségek ellenállhatatlan ellágyulásának sem engedett. Elővette a regényét, odaállt az ablakhoz és olvasni kezdett. Mintha mi sem történt volna...

Elhallgatott, az ápolónő megigazította a párnáját. Sebestyén valami lágy, kellemes szagot érzett.

- Nem akar egy korty teát? - kérdezte az ápolónő suttogva.

Felhajtotta a hideg teát.

- És a galambokat ki etette meg?

- Én. Két pár dobos galambról tudtam, hogy nem egészen kifogástalan úton jutottak öcsém birtokába, hát szélnek eresztettem őket. Különben nem érdekeltek a galambok.

- Mi érdekelte?

- Ha a leckéimet elvégeztem, valami ügyes patkánycsapdán törtem a fejem, vagy csekély díjazás ellenében bekötöttem barátaim tankönyveit. Amikor meg felsőgimnazista lettem, az apám, aki szabó volt, megbízott azzal, hogy az üzleti könyveit vezessem, meg hogy értesítsem a megrendelőket a próba idejéről. Később posztókereskedőkkel és a vidéki megrendelőkkel is én leveleztem. Ó, nagyon komolyan és szorgalmasan töltöttem be megbízatásomat. Eleinte egy könyvből írtam ki a levelek egyes fordulatait. Kereskedelmi levelező volt a címe. Nagybecsű értesítése birtokában... vagy kitűnő összeköttetéseink reményében... Később aztán magam fogalmaztam meg őket.

- Miket írt? - kérdezte az ápolónő.

- Költői dolgokat. Kitűnően emlékszem például ezekre a sorokra: "Megkaptuk a tavaszi posztóküldeményeket. Mily kár, hogy e komor sávok és vasszürke színek oly kevéssé emlékeztetnek a tavasz gyöngyvirágaira és a fecskék szárnyalására. Mély tisztelettel kérjük Önöket, ne felejtsék el, hogy nem téli árut voltunk bátrak rendelni...

- A csalók - mosolygott a nővér. - És maga olyan udvarias volt hozzájuk!

- Igen, bólintott a gyógyszerész, a lelke mélyén azóta is udvarias fickó maradt. Megveti a szókimondás durva bajnokait, az őszinteség hetvenkedő kéjenceit. Nem ragaszkodik hozzá, hogy legyünk egymáshoz mindenkor langyosak, s egy Ferdinánd nevű költő szavaival élve, az a perverzitás sem kínozza, hogy szeressük egymást, szeressük felebarátainkat, mint enmagunkat. De el kell tűrnünk egymást és ha lehet, ne dugjuk ki mindig gáncsoskodva a lábunkat, hogy elhaladó felebarátaink orra bukjanak tőle. Igen, meg kell keresni a harmóniát. Minek rágnók ki egymást ebből a rövid életből?... A pokolba is, hiszen pompásan elférünk egymás mellett...

Megemlítette azt is, hogy nemrég olvasott egy közgazdasági tanulmányt. Tudja a nővér, hány ember számára van levegő, fehérje, szénhidrát ezen a földön? Tízmilliárd embernek...

Később megint az üzlet jutott eszébe. Hogyan ült az íróasztal előtt, hogyan ketyegett az óra és hogyan fogalmazta a leveleket. Az ápolónő gyöngén megérintette a kezét.

- Nem akar aludni? - kérdezte halkan.

- Nem nővér. Nem tudok... Tudja, mire gondolok? Arra, hogy írás közben szerettem kitekinteni az üzlet üveges ajtaján. Télen szánkók siklottak tova a havon, és az üres téren visszhangosan zörögtek a csengők. A szemközti oldalon egy bádogtábla nyikorgott és egy köteg színehagyott pamut himbálózott a fagyos szélben. Az üzletben kellemes vattaszag és bélésvászon illata lebegett. Volt ott egy óra, olyan volt, mint egy rózsaszínű porcelántányér. A tányér szélére számok voltak festve. A tányéróra lassan ketyegett, az anyám az ajtó mellett állva olvasott, s fenn az emeleten tompa hangot adott a nehéz olló elfulladt nyisszantása. A szövetállványok mellett két csoportkép függött a falon. Az egyik egy szabásztanfolyam résztvevőit ábrázolta, többnyire nagybajuszú idősebb szabókat. Közöttük volt az apám is, aki még csupasz arccal, egy szép jövőbe pillantó szabósegéd önbizalmával, s immár maga szabta ruhában, fonta össze a karjait. A másik kép a lövészegylet csoportképét mutatta. Apámnak fegyver volt a vállán és díszes söröskorsó a kezében. Két oldalt céltáblák körei látszottak. Úgy emlékszem, elöl két foltos vizsla bámult félrebillent fejjel, nyilván a láthatatlan fotográfus ugrándozásain csodálkozva.

Vasárnap az apánk felöltötte zöldszegélyes vadászkabátját és kivitt minket, engem és öcsémet a polgári lövöldébe. Vizenyős úton haladtunk, egy sással benőtt tó mellett. A kis sárga lövészházból tompa durranások hallatszottak. A ház hátsó fala hiányzott, ott voltak a lövészállások. A háttérben, a sással benőtt pálya végén a céltáblák. A fegyverek durrantak, söröskorsók csörömpöltek, vaskos tréfák csattantak, és a levegőt sörnek és pörkölt papírtölténynek a szaga töltötte be. Kikből állott ez a lövészegylet? Ha visszagondolok rá, mindössze néhány keszeg, de jómódú iparos, fennhéjázó bányatiszt, és négy-öt bizonytalan foglalkozású aranyláncos ember verődött össze a lövészházban vasárnap délelőtt. Volt egy hájas asztalos is, félig-meddig bútorgyáros. Az egyik szeme kék volt, a másik barna. Valami vezető szerepe lehetett. Nagyhangon rendelkezett. Nyers mókái idegenkedéssel töltöttek el.

- Következik Wilhelmus Tellus, a kecske - hallottam egyszer a kiáltását. - Az ő vontcsövű gyorstüzelőjével.

- Nagy megütődésemre az apámat láttam előlépni. Derűs mosollyal ment az álláshoz. Tehát, gondoltam elszomorodva, ebben a társaságban Wilhelmus Tellust, a kecske néven könyvelték el! Tudnia kell, nővér, hogy a szabókat akkoriban még kecskének csúfolták kisebb vidéki városokban. Csodálkozva néztem apám nyugodt arcát, fesztelen mozdulatait. Ügyet sem vetett a faragatlan tréfára. Elsütötte a fegyverét. Jól emlékszem rá, hátul a céltábla dombja mögül hibátlan találatot jeleztek. Még négyszer lőtt, három kifogástalan találattal. Odasétáltam az asztaloshoz. Büszkén néztem rá. Vártam, hogy visszavonja idétlen élcét. De az asztalos most is csak vigyorgott.

- Sok a guszta, kecske tagtárs - mondotta -, beleöregszünk, amíg elsüti vontcsövű gyorstüzelőjét.

Apám kedvesen intett a kezével.

- Sok a szó, Walter úr, kevés a találat.

Öcsém sóskiflit majszolt, mit sem törődött a kecskével, egyformán megnevettette minden kötekedés, s csak azon igyekezett, hogy feltűnés nélkül tüntesse el zsebében a földön heverő patronokat.

Amikor hazamentünk, közöltem apámmal, hogy nem megyek többet a lövészegyletbe. Öcsém nevetett. Felvilágosította apámat, hogy a kecske miatt. Apám megállott, rám mosolygott.

- Olyan vagy, mint az anyád - jelentette ki derűsen. - Hát nem mindegy az, hogy kecskét vagy leopárdot mond? Engem igazán nem sértett meg vele. Ha a szabót kecskének nevezik, hát legyen kecske. A fő, hogy becsületes kecske legyen.

Megjegyezte azt is, hogy Walterre különben sem ad sokat. Kétszer volt már fizetésképtelen, megtartotta hitelezői pénzét s abból vette házát és szőlőjét, nem a munkájából.

Újévkor egy képeslapot vett át az anyám a postástól. Ott álltam mellette. Nézegette, értelmetlenül forgatta ujjai között. Egy puskás, vadászharisnyás két lábon járó kecskét ábrázolt. A lapot az asztalos címezte, s a lövészegylet többi tagjai is aláírták. Anyám kibetűzte a rosszírású szöveget. Prozit, új esztendő, Wilhelmus Tellus - írta az asztalos. Jól emlékszem a szövegére. Anyámnak nem árultunk el semmit a kecske és a Tell Vilmos név összefüggéséről. Apámat mulattatta a dolog.

- Incek-fincek! - koppantotta össze ujjait. - Nagy iszákos ez a Walter - mondotta.

Úgy éreztem, hogy ezt a sértést nem tartozunk eltűrni egy fizetésképtelen, részeges asztalostól. Mindenesetre elégtételt fogok venni, közöltem öcsémmel, aki örömmel fogadta bejelentésemet és indítványozta, hogy rögtön törjük be parittyával az asztalos ablakait. Az erdészeti felügyelőség kerítése mögül, jelezte, sorra betörheti valamennyi ablakot anélkül, hogy valaki is meglátná. Az asztalos sohasem fog rájönni, hogy ki volt a tettes.

- Nem - mondtam. Nem szerettem az ilyen orv dolgokat. Nyíltan akartam kiállani családunk sértegetője ellen. Levelet írtam neki és felszólítottam, hogy haladéktalanul fejezze ki sajnálkozását a műveletlen tréfáért. Három napig vártunk a válaszra, aztán szurkot kerítettünk, elmentünk este az asztalos házához és jó nagy betűkkel rámázoltuk a falára:

"Boldog újévet pimasz asztalos!

A kecskegidák."

Aztán újra vártunk az asztalos jelentkezésére, de az nem mutatkozott. A legközelebbi vasárnap apám s öcsém már csak ketten indultak el a lövöldébe. Apám azt kérdezte, miért nem tartok velük. Utaltam az asztalosra.

- Az ember jobban teszi, ha ügyet sem vet az ilyen hányaveti asztalosokra - legyintett apám. - Egyéb örömük sincs az életben.

Úgy értette, egyéb örömük sincs, minthogy szamarak lehetnek. Azóta magam is tettem hasonló tapasztalatokat. Apám határozottan nem tartozott azok közé az asztaloslelkű emberek közé, akik csak azt az örömöt ismerték, amit úgy nevezhetnénk, hogy öröm szamárnak lenni. Ismerte ő a bölcsebb örömöket is. Kedvelte a nyári kikocsikázásokat az erdő aljára, finom dalokat fütyörészett, és sokat beszélt a bécsi operáról, amelynek kakasülőjéről kétszer is végighallgatta a Parasztbecsületet. Karácsony előtt, amikor az árva és szegény gyermekek ruháit készítette, mondanom sem kell talán, önköltségi áron - minden zsebbe beletett egy-egy zsebkendőt és egy fényes pénzdarabot.

Vidáman vitte a puskáját. A posta előtt, emlékszem rá, egyszer az állatorvossal találkozott és mélyen megemelte a kalapját. A sertéssé hízott ember szűkös szívélyességgel fogadta az "iparostársadalom" tisztelgését. Csak a botja végét billentette föl a kalapja karimájához.

- No, mi az - vetette oda méltatlankodva. - Már a szabók is rákaptak a puskára?

- Remélem, nővér, lesz idő, amikor társadalmi rendszerektől, politikától függetlenül nevetségesek lesznek az ilyen rátarti állatorvosok. Ámbár, ki tudja. Azt hiszem pokolian nehéz lesz az embereket egyenlőkké tenni...

- A szél aztán váratlanul megfordult - folytatta halkan. - Megfordult, s a család igénytelen sajkája... hogy ennél a hasonlatnál maradjunk ... jókora reccsenéssel röpült neki a sziklazátonynak... Igen, a csónak szétesett, s a Sebestyén család annak rendje és módja szerint merülni kezdett. Akkor végeztem el a középiskolát, amikor beütött a baj. Egyetemre készültem. Tervezgettünk anyámmal, arról beszéltünk ebédnél, hogyan gyűjtsem majd össze a mosásba kerülő fehérneműt, milyen szállást vegyek, hogy ne legyen drága, és egészségtelen se legyen. Anyám úgy akarta, hogy gyógyszerész legyek. A gyógyszerészek rendesen éltek, kevés volt közöttük a félbemaradt vagy lecsúszott ember. És nem kell semmit hitelre adnod - vélte az anyám. Én magam sem idegenkedtem a gyógyszerészi pályától. Vonzott a tisztasága, rendje és a lehetőség, hogy az ember egy kis laboratóriumban sok mindennel megpróbálkozhat. Érdekelt a vegytan. Mondom: tervezgettünk s hallgattam a takarékos beosztásra vonatkozó anyai tanácsokat. Az apám hallgatagon üldögélt az asztalnál. Sem telzü odaik, sem hippopotamus. Egy délben nem nyúlt az evőeszközökhöz. Az anyám félreértette a helyzetet.

- Csak egy percre mentem ki - védekezett zavartan -, s odakapott egy kicsit.

A hús, nővér. Azt hitte, arról van szó. Talán akkor égett először oda. De apámat ezúttal nem érdekelte Kozma úr. Fakó arccal bámult ki az ablakon.

- Váltót hoztak? - kérdezte anyám a néma ebéd végén.

Máskor is hoztak, de azokat, ha néhány napi késedelemmel is, mindig sikerült kiváltani. Most hasztalan volt minden kísérlet. Anyám összeszedte jelentéktelen ékszereit és kiszedte féltve őrzött dobozából a fülbevalóját is, hogy egy idősebb asszonynál, aki uzsorakölcsönöket adott, elhelyezze. Sápadtan jött haza.

- A kő hamis - mondotta.

Nem tudta, hogy a követ, amely olyan szépen csillogott az aranyfoglalatban, már régen kicseréltette apám.

- Amikor egyszer kölcsönt akartam felvenni rá... négy év előtt... emlékezned kell rá - igyekezett anyámmal elhitetni, hogy régi és jelentéktelen dologról van szó. - Jó árat ígértek érte, hát odaadtam...

A posztó-nagykereskedő lezáratta a boltot.

Apám ezelőtt, a déli étkezéseket leszámítva, napközben sohasem tartózkodott otthon. Most szótlanul és magába süppedten ácsorgott naphosszat a kályha előtt. Csak a kutyához intézett egy-egy szót, az Iszilinki nevű kutyánk utódjához, II. Iszilinkihez. Néhányszor régi tankönyveimet láttam a kezében. Az ábrázoló mértant és a latin nyelvtant nézegette. Az udvarunk csendes volt, a műhelyből nem hallatszott ki a szabósegédek éneke. A varrógépek vidor berregése is elnémult. A segédek elszéledtek. Alkony beálltával nem szállongtak vörös szikrák a vasmelegítő kályhából.

- Egyél - követelte anyám. - Nem sokat lendítesz a helyzeten, ha beteggé sorvasztod magad.

Apám csak kinézett az ablakon. Mintha az élete is ottrekedt volna a lezárt boltban. S megjött a híre annak is, hogy nevét levették az üzletről.

Anyám még a csőd előtt néhány hónapra valót rakott félre a számomra. Két évig rakosgatta hozzá a garasokat. Azt mondta, saját szájától vonta el, nem adja oda a posztókereskedőnek. Úgyis az ügyvédek fognak rajta marakodni, így hát elutazhattam. Úgy határoztam, hogy a néhány hónapra valóval az egész évet kihúzom. A hajótörésnél apám sokkal komolyabb sérüléseket szenvedett, mint ahogy eleinte hittük. Karácsonykor lefogyva találtam. Szánalmasan csüngött rajta a kabát. A házunkat a csődtömeg-gondnok eladta, szüleim egy városszéli utcába költözködtek. Apám a konyhában gubbasztott, valami silány posztó felett. Segédje nem volt, maga varrta kissé már elmerevedett ujjaival szerény megrendelőinek, bányakapitánysági altisztek és kereskedősegédek ruháit. Az öreg, megvakult kutya kínlódva szedte a lélegzetet a konyha kemencéje alatt. Egyszer hallottam, amikor apám odaszólt a kutyának:

- No, II. Iszilinki, te is azt hiszed, hogy befellegzett az öreg Sebestyénnek? Bolondgomba ez, Iszilinki. El fog rendeződni a dolog. S vigyázz csak... egy napon a báró is betoppan majd az üzletembe.

Egyébként semmi szomorúság nem látszott rajta. Fütyörészett. A munkája kevés volt, esténként felsétált régi üzletéhez, és belesett az ablakon. A helyiséget a régi szabóüzlet berendezésével együtt egy divatkereskedő bérelte.

- Tudjátok - újságolta hazatérőben -, a hátsó polcos szekrény ajtajába tükröt vágattak. Nem akarod megnézni, Hektor?

A csapongó és kalandos Hektor nevet tőle kaptam. Anyám szégyenlette ezt a nevet és mintegy ellensúlyozásul, a Jakab névvel egészítette ki tekintélyes névsoromat. Minek egy szabó fiának annyi név? - kérdezte az állatorvos. Tudniillik a kettőn kívül még egy harmadik nevem is van: Károly.

Karácsony után visszatértem az egyetemre. A második évben már tanítással tartottam fenn magam. Éjszakánként gyertya sercegett az ágyam mellett. Asztalom nem volt. A vékony ajtó mögött egy házsártos kéményseprő perlekedett a feleségével. A kéményseprőné éjjeli szállásadással is foglalkozott. Az éjjeli megszállók a szobám díványán aludtak, rendszerint ruhástól. Sok volt közöttük a csizmás ember. Toll- és bőrszagot árasztottak és fűrészeltek álmukban. A szemeim nagyon meggyöngültek a pislákoló gyertyák számtalan tucatjaitól. Gyertyáimon kívül a kötelesség fáklyája világította meg a farmakológiám és növénytanom sűrű oldalait. Nem, ne higgye nővér, hogy nyomorogtam. A ruhám mindig tiszta volt, a fehérneműm rendes. Igaz, leszállítottam az étkezési fejadagot. De semmi nyomor-romantika, nővér. Nem is kellett hozzá hősiesség. Hevített valami. Nem lehet az, éreztem, hogy nem fáj a gyomrom, nem vagyok vak, mindennap enni adnak, takaros ágyban alhatok, s mindezért cserébe ne igyekezzek valami ellenszolgáltatással meghálálni a társadalommal szemben létemnek ezeket a biztosítékait. Sok kellemetlenség szakadt a nyakamba, nővér, de felelősségérzetem nem csökkent. Még azokért a gonoszságokért is felelősnek éreztem magam, amelyeket mások követtek el ellenem. Jobban kell közreműködnöm, gondoltam, a társadalom javító, gyomláló és építő munkájában. Több együttérzést követeltem magamtól...

Az otthoni példa egyébként nyilvánvalóvá tette előttem, hogy az élet nemes fémeihez nem lehet eljutni apám könnyelmű és álmodozó módszereivel, csak úgy, hogy kezemben az előrelátás és megfontoltság kis bányászlámpáját lógatom, vállamon pedig ott van az elszántság kemény csákánya. Apám harminc éven át, naponként tizenkét órát dolgozott, de csákánya hiábavaló munkát végzett. Mit bányászott ki? Salakot. S amikor anyám egyszer valami szokatlan és rendellenes tünetet észlelt rajta, s orvost hivatott, a fiókban már annyi pénz sem volt, hogy kifizethette volna az orvos díját, öcsém borügynök lett, valami hanyag kötött kabátban járt mindig, s félévenként egyszer, ha megjelent egy-egy félórára a szüleinknél. Utazgatott. Azt hallottuk, valami kárpitos feleségéhez járt, s gyakran elverte féltékenységében. Néhány hónappal az után, hogy mint okleveles gyógyszerészsegéd megkaptam első fizetésemet, anyám távirati hívására haza kellett utaznom.

- Apád beteg - mondta száraz szemmel, nagy lélegzetet véve.

Apámon semmi különöset nem láttam, örvendett nekem, s elszaladt a sarki szatócshoz, hogy málélisztet vegyen a tiszteletemre. Ő maga állott a fazékhoz, hogy a fővő, vízzel feleresztett kukoricalisztet megkeverje. Az esténk meglehetősen kedves hangulatban telt el. Éjszaka neszre lettem figyelmes. Apám künn a konyhában egy kalapáccsal összetörte a tojásokat, mert attól tartott, hogy ügyvédek fognak kikelni belőlük. Aztán elrohant, s csak harmadnap került elő, porosan, kezén alvadt vércsomókkal.

Megtakarított pénzemből gépkocsit béreltem, hogy apámat elmegyógyintézetbe szállítsam. Anyám a kapuban állott, megfehéredett haját megtépte a szél, az arca sárga volt. Most láttam, mennyire megöregedett. Nem tudtam, hogy beteg is. Kezén és arcán kiütöttek a reménytelen bőr barna pecsétjei, arca, orra, füle a gyógyíthatatlan öregség gyászát viselték.

- Odanézzetek - nevetett apám a kocsiban állva.

- Még nem is lengeted a zsebkendődet, haszontalan! Pedig nagy útra megyünk!... - Aztán odasúgta neki: - Megyünk és megkeressük a bárót. Aztán téged is elviszlek, anyó. Téged is, természetesen.

Kitárta a karjait. Színésziesen búcsúzott. Aztán a vállamra ütött:

- Nos, fiam, és most megadhatod a jelt az indulásra!

Az ócska kocsi nehéz, több órás út után érkezett meg velünk rendeltetési helyére. Az elmegyógyintézet előtt apám gyanút fogott, megfordult és ügyetlen léptekkel igyekezett menekülni. A gyógyintézet szolgái utána siettek és megragadták. Lihegve, bukdácsolva jött visszafelé. Aztán megállott, összefonta a karjait és megvetően végignézett kísérőin.

- Vigyázzatok, foglárok! - kiáltott rájuk. - Csak két szavamba kerül és ti valamennyien a levegőbe röpültök.

Az ápolók, csodálkozására, semmi félelmet nem mutattak.

- Úgy? - nevetett apám hidegen. - Nem hiszitek... Akkor hát legyen! De ne felejtsétek el, ti akartátok... Pusztuljatok hát!

És kimondta a két rettenetes szót.

Tudja, nővér, mi volt az? Telzü odaik.

Igen. És semmi sem történt. A robbanás elmaradt, a szolgák becipelték a kapun. Megrendülve követtem megcsukló lépteit, összeroppant, a csalódás lesújtotta. Arra kértem a szolgákat, hogy fogják gyöngéden.

Az apám megállott. Kiegyenesedett és nevetni kezdett.

- Gyöngéden? - kérdezte tőlem. - Nohát hallják ezt, szolga urak? Gyöngéden tuszkolják be szegény öreg szabót a bolondok házába. Csak gyöngéden! Ez a fontos! A többi mellékes. Hogy taníttattam... hogy gondját viseltem... hogy szerettem és hogy az apja vagyok ennek a semmiházinak, az mind, mind mellékes...

Én hallgattam és fölnéztem a magasba. Szilárd voltam. S apám akkor hirtelen azt kérdezte tőlem:

- Hát ezt teszed velem, Károly? Nincs benned semmi könyörület?

Kék szeme tisztán, teljesen tisztán és szomorúan nézett rám. Meginogtam. Csak percek múlva éreztem magamban elég erőt, hogy feleljek a szavaira. Arra kértem, ne vegye zokon, amit vele teszek. Az ő érdekében történik és higgye el, nekem ez sokkal nehezebb, mint neki.

- Sokkal nehezebb, apám... Kérem, higgye el...

Igen, ezt mondtam neki. S most határozottan kételkednem kell abban, hogy nekem lett volna ott nehezebb a szerepem. Apámat otthagytam az elmegyógyintézetben. Néhány hónap múlva haza kellett szállítanom. Veszélytelen volt már. Agyának vérellátása, úgy látszik, kissé nekilendült, értelme észrevehetően megtisztult. De végtagjait megtöltötte a víz, szíve keresztül-kasul vert, ötletszerűen, túltéve magát mindenféle ütemen és szabályon. Halála előtt néhány héttel otthon jártam. Az anyám is beteg volt; fáradt mosolyfélével fogadott. Az apám az ágyban ült, térdén nagy ív csomagolópapírt láttam. A csomagolópapírból nadrágmintát szabott körmével a szomszéd gyermekének. Arra kért, nézzek utána valami könyvben, hogy mit jelent az a telzü odaik. És mosolygott, rázta a fejét, amikor megmagyaráztam neki, hogy a telzü odaik fordítva annyi, mint kiadó üzlet.

- Hallod, anyó, - emelte föl a fejét kissé talán gúnyolódva is - mit mond a fiad? Nem, barátom, - fordult hozzám derűsen - nem értesz hozzá.

Úgy látszik, csakugyan nem értettem hozzá. Neki mindenesetre egészen mást jelentett.

Halála után néhány hét múlva anyám is meghalt. Öcsém akkor már La Pazban, vagy Rio de Janeiróban mászkált. Egymás mellé temettem őket, s homokkőből valami szerény síremléket rendeltem nekik. Takarékoskodnom kellett, a két temetés minden pénzemet felemésztette. Négy hónapra előre kivettem a fizetésemet is, örökségem pedig mindössze egy munkakönyv volt, két roskadt diófa ágy és néhány sztaniolba burkolt, porladozó szivar.

Meg kell mondanom önnek, nővér, hogy először beszélek ezekről a dolgokról. Sohasem volt még alkalmam átnézni régi számadásaimat. Most, hogy itt fekszem egy kórházi ágyon, idegenben, kétszer is felbukkant bennem az apámmal való gyászos jelenetem ott az elmegyógyintézet kapujában. Nem gondolja, hogy nagyon semmirekellő voltam? Megvallom, tulajdonképpen azért is beszéltem el önnek ilyen részletesen az esetet, hogy tisztán lásson és megmondja nekem: nem voltam-e nagyon semmirekellő? Nemigen szoktam magamban turkálni, ritkán vannak belső problémáim... Talán nem is ismerem magam eléggé... Kérdem tehát: megbélyegzőnek találja-e az eljárásomat?

Várt, aztán fejét az ápolónő felé fordította. A fiatal nő mosolyogva szundított a széken.

- Alszik - gondolta zavartan. - Elaludt.

Talán túlontúl sokat beszélt. Fölösleges részletekbe bonyolódott. Fáradt volt szegény, hát elnyomta az álom.

Az ablaküvegen, mintha már nem a villanylámpák, hanem a hajnal távoli reflexei ülnének.

 

II

A szoba, amelyben a gyógyszerész feküdt, egy nagyobb teremnek volt a nyúlványa. Amolyan pótszoba volt, a kórházat építő vállalkozónak építészeti baklövése. Egyike azoknak a kínos architektúrai megoldásoknak, amik nem oldanak meg semmit, csak növelik a zavart, és megrögzítenek egy ijedt ostobaságot. A rajzoló letörli a gumijával, ha valami idétlent vetett papírra, az orvos is megszabadul baklövésének látványától azzal, hogy eltemetik a betegét, de az építészt makacs mementó figyelmezteti tudatlanságára.

A kis pótterem derékszögben kapcsolódott a nagy kórteremhez és két csúnya betonoszlop választotta el őket egymástól. A szoba egyetlen ágyában, jótékonyan elszigetelve a nagy helyiség betegeitől, feküdt Sebestyén. Az ápolónő tükröt erősített ügyes szögben az ágya lábához s ez lehetővé tette, hogy olykor végigpillantson a termen, amely a háta mögött volt s a hosszú folyosón, amely a teremből folytatódott.

A magányos szobában szerfelett eseménytelenül teltek a napjai. Odaát nyöszörögtek, meséltek, krákogtak egymásnak a betegek. Egy nagy, szenvedő, s megnyilatkozásaiban meglehetősen tisztátlan társaságot alkottak, de társaság voltak, törött tükördarabja az emberi társadalomnak, amely munkálkodik a maga érdekein, izgul, nyög és néhány cél érdekében ki is bontja a szolidaritás lobogóját. Tülekedő élet volt ez is, élet a takarók alatt. A szőrpokrócok birodalmában.

Azt mondták, hogy egy költő is van odaát. Hexametereket sóhajtott, amikor az orvos a mellhártyáján hallgatózva, azt mondta neki: lélegzeni!

Sebestyén, a tükörből látta is az arcát. Zöld volt, mint egy szoborfej, amin kiütött a rézgálic.

- Glu-glu - mondta néhányszor, szinte tárgyilagosan az egyik beteg. Sebestyén megkérte az ápolónőt, hogy a tükröt fordítsa egy kicsit a pulykahangú beteg felé.

A glu-glu hangú ember asztalos volt, lapos arcú, ferde orrú. Folyton a száját öblítette.

A tükörből látszott a folyosó is. Mosták a padlóját. Később egy sovány pap lépett ki a folyosóra.

- Pap - gondolta Sebestyén. Rokonszenvesen lép. Csodálatos az élet. Az egyik pap, a másik asztalos, a harmadik gyógyszerész, s van költő is a rubrikában. A gőzfürdő medencéjében és a sírban csak lábak, csigolyák és fejek vannak. Hogy ezt nem akarják az emberek megérteni! Olykor határozottan bosszantó. Nevelni kell még az embereket. Három, négy, esetleg nyolc évszázad s akkor talán minden rendben lesz. Szép lesz az ember, szép, megértő és tisztességes.

Ámbár most sem kell feladni minden reményt. Ellenkezőleg. A gazság szerencsére nem kormányzási elv; vannak még zavarok, de már tisztul a horizont.

Megnyomta a szemüvegét és újra a tükörbe nézett. A pap, aki egy kövér ápolónővel beszélt, most folytatta útját a folyosón. Az udvaron megfogta egy kerékpár kormányát és elindult vele.

- Női kerékpár - állapította meg Sebestyén.

Igen, a papok itt női kerékpáron jártak a reverendájuk miatt. Eleinte szokatlanul hat. Ha otthon, a b-i piacon, lebegő reverendájában karikázna végig egy vállalkozó szellemű pap, Papaverin kolléga a combját paskolná röhögtében. De Papaverin úr, a gyógyszerészet "és egyéb rühkenőcsök" doktora akkor is paskolta hosszú combjait, amikor ő kormánykereke rúdján egyszer egy óvatosan megkötözött kacsával tért vissza kerékpár-kirándulásáról. A kacsa ott hápogott az országúton, magányosan, mintha az égből pottyant volna le. Se közel, se távol ember, tanya. A kacsa kimerítette a talált dolog magánjogi fogalmát. Otthagyta volna? Hazavitte, Kempelnének, a háziasszonyának. Szerfelett érdekel, Papaverin uram, ön mit tett volna? - kérdezte kopasz kollégájától. Papaverin csak paskolta a térdeit. "Ember, - üvöltötte - ember! Csak nem viszek haza egy rucát a biciklikormányon! Kész kacaj-orkán!" Hát hol vinné haza? Nem, erre a bölcs Papaverin nem tudott felelni. Talán a hóna alatt? Nem rossz tipp - hagyta abba paskolásait Papaverin. - Minden attól függ, hogyan állunk a kacsa anyagcseréjével...

Komolytalan ember volt ez a Papaverin.

Később újra eszébe jutott a kerékpárja. Mi történhetett vele? Mielőtt elindult volna Párizsba, gumitömlőjéből kiengedte a levegőt, alaposan beburkolta, és fölvitte a Kempelné padlására. Jól megszállhatta a por az elmúlt év alatt. És a kirándulásai! Jócskán összejárta az egész vidéket. A kerékpározást olyan sportnak tartotta, amely szellemi tartalommal tölti ki a sportoknál általában tapasztalható szivacsos üregeket. A kerékpározásnak köszönhette egyébként - kitartó lábizmain és kitűnően szellőztetett tüdején kívül - francia nyelvtudását is. Talán nem is volna most Párizsban, ha nem kerül fiatal gyakornok korában a kezébe egy francia nyelvű kerékpár árjegyzék.

A dolgok meglepően összefüggenek.

Elgondolkozva nézte a pótszoba szemközti, nagy falsíkját. A fontos, hogy az ember ne gabalyodjék bele az összefüggések kusza szálaiba. Az ember haladjon tovább és kövesse a maga fáklyáját.

Künn megszólalt a csengő. Nemsokára hozták az ebédet. Aszalt szilva illata haladt a tálcák előtt.

*

F-ben, egy fehér kőporral behintett hegyi városkában volt gyógyszerészgyakornok, amikor szemébe ötlött egy kerékpár fényképe. Kerekeinek különös karcsúságával, vonalainak nemességével és kettős fékrendszerének újszerűségével megnyerte tetszését. Volt már egy kis megtakarított pénzecskéje és egy ráspolyszerűen mintázott buggyos nadrágja, szeretett volna tehát egy csinos és tartós gépet venni, de az idegen árjegyzék érdekfeszítőnek látszó útmutatásait a francia nyelv áthatolhatatlan homálya burkolta. Az egyik gépnek az volt a neve franciául: Repülő szitakötő, a másiké Száguldó vágyak. A tekintete idegenül kóválygott az ismeretlen elnevezések és a hozzáfűzött magyarázatok között. A Repülő szitakötő lágy dongása arra késztette, hogy véget vessen tájékozatlan tanakodásainak. Különben is, szeretett mindennek a végére járni. Nem érte be, ha valaki azt mondta neki, hogy Ausztráliában hernyókat esznek. Tudni akarta, 1: milyen hernyókat, 2: kik és 3: miért eszik ezeket a hernyókat. Ugyanígy ismerni akarta a kecses kerékpárhoz fűzött magyarázatokat. Szótárt szerzett és órákig kereste benne a szavakat, birkózva a többes számok alattomosságaival, az infintivuszok torzításaival, és a rendhagyó igék váratlan bakugrásaival. Az árjegyzék egyre izgatóbb lett anélkül, hogy nyert volna valamit érthetőségében. A gyógyszertárba olykor kis gimnazisták tértek be égetett cukorért. Felhasználta az alkalmat, és amíg mérte, csomagolta nekik a kockára vágott sárga cukrot, ügyes puhatolódzással kiderítette néhány ige természetrajzát és néhány főnév származásának titkát. Értesülései csak fokozták kíváncsiságát. Egy nyugalmazott tanárhoz fordult, akinek rábeszélésére aztán órákat is vett francia nyelvből. Az öreg, s immár feledékeny ember, a nyelvóra unalmát azzal igyekezett elűzni, hogy szalmiákcukrot szopogatott. A szalmiákcukrok hangos lubickolással fürdöttek szájában, s mint vásott suhancok, alaposan telefröcskölték az áthaladó idegen szavakat. Ezek a telefröcskölt, megfürdetett francia szavak igen siralmas állapotban kerültek partra. Sebestyén gyógyszerész meglehetősen nedves és kókadt állapotban ismerte meg őket. Nagy volt a megütődése, amikor néhány hónap múlva azt mondták neki, hogy francia kiejtése egy kávéfőző készülék és egy elromlott vízcsap nedvbő sistergéséhez hasonlít.

- Uram -, közölte az öreg nyelvtanárral - meg kell szakítanom barátságunkat, ön jobban szereti a szalmiákcukrot, mint a hivatását. Tudnia kell, hogy a katonának tilos a posztján cigarettázni... Bocsásson meg, de ön négy hónapomat rabolta el. Gondolja el: négy hónappal később fogom eredetiben olvasni a Képzelt beteget és a gyógyszerészeti közlönyöket!

Azért kifizette az órákat és maga látott neki a dolognak. Kifizette, mert hiszen kapott valamit. Igaz, rossz minőségű árut kapott, vissza nem adhatta a szállítmányt, tehát - felfogása szerint - ki kellett egyenlítenie.

Sebesléptű önképző módszere nem maradt eredménytelen. Minthogy a vágy kemény szorgalommal párosult benne, a frigynek hamarosan kellemes gyümölcse jelentkezett.

Egy téli estén történt, zárás előtt. A k-i főutcán ropogott a hó a hazaigyekvő szekerek alatt, ő benn ült a gyógyszertár mögött a kis ügyeletes szobában, a durranó, jókedvű vaskályha mellett és szótár nélkül kezdett bele egy kis elbeszélés olvasásába. Az elbeszélésben valaki egy régi omnibusz tetején, napernyővel a kezében, végiggördült egy Malesherbes nevű párizsi körúton. Napos ősz volt - olvasta -, a levegő lágy, sárgultak a platánlevelek, egyik-másik már csörgő neszt hallatva gurult tova a gyalogjárón. Az omnibusz lomha álmodozással gördült a hangulatos körúton. És a lépcsők alján váratlanul megjelent egy lefátyolozott szőke nő, és keskeny, kesztyűs kezével a kanyargó korlátrúdba kapaszkodva jött, lassan jött, fölfelé, mint egy szép, napsütéses álom, a társaskocsi falépcsőjén. Szabad? - kérdezte, mint egy hárfa és leült a szakállas, ernyős férfi mellé...

Sebestyén fülei kipirultak, szemüvege az elégedettség és a gyönyör melegében csillogott. Mindent megértett, egyszer sem kellett a szótár után nyúlnia. Megértett valamit, ami még egy év előtt érzékelhetetlen és hideg volt számára, mint egy egyiptomi sziklasír fedőlapja, öröm és büszkeség járta át. Hallotta az öreg omnibuszlovak patkóinak ernyedt koppanását, látta a sárga platánlevelek tanakodó himbálódzását, szemébe belevillant az ablakok vörös alkonyi fénye, és orrát megcsapta a kanyargó falépcsőn felfelé lépegető nő virágillata.

Hálásan és lázasan hajolt a sárga és zsírpecsétes lapok fölé.

Odakünn nyolcat ütött a gyógyszertár órája.

Sietve fölállott, föltűrte gallérját, a sarokból kiragadta a kampós rudat, hogy lehúzza a gyógyszertár vasredőnyét. Amikor elvégezte, visszasietett az ügyeletes szobába és hozzálátott újra olvasmányához.

Odakünn azonban megszólalt a csengő. A havas utcáról az irattárnok dugta be zúzmarás bajuszát és bélbántalmaira hivatkozva, bebocsájtást kért.

- Kérem, fiatalúr -, szólott aztán odabenn leereszkedően - adjon nekem egy gyors pohárka Spiritus frumenti factitiust.

- Hogyan? - csodálkozott a gyógyszerész. - Ön ezért húzta meg az éjjeli harangot? Hogy önnek egy pohár Spiritus frumenti factitiust adjak?

- Kifogyott talán?

- Korántsem - felelte az alkalmatlan látogatónak férfias méltatlankodással. - Ön e késői órában tulajdonképpen alkoholszükségletét akarja fedezni! Mert amit mi az említett néven szolgálunk ki, az tudvalevőleg közönséges pálinka.

- A fenét! - ízetlenkedett az alkoholbarát irattáros. - Maguk tehát becsapják az embert. Hadd lássuk hát azt a ravasz folyadékot.

- Záróra elmúlt, tehát megtagadom - adta értésére Sebestyén, megalkuvást nem ismerő határozottsággal. - Ne tessék ilyen iszákossági alapon kiharangozni az embert esti nyugalmából. Tessék kérem egy kocsmához fordulni.

A Malesherbes körúton gördülő hangulatos események az ő életébe is változást hoztak. Főnöke másnap közölte vele, hogy lemond további gyakornoki közreműködéséről.

- Hogyan? - kérdezte ő. - Mert nem végzek itt csaplári teendőket? Akkor hát természetesen elmegyek. Nem lelkesedem a söntéssel kombinált gyógyszertárakért!

Más városba került, egy gyöngébb forgalmú gyógyszertárba, ahol nemigen zavarták meg az estéit, s kedvére böngészhette az ócska francia divatújságok csevegéseit. Néhány hét múlva egy idősebb, csúzos hölggyel kötött ismeretséget, aki gyakran bejárt a gyógyszertárba, hogy csúzának fejleményeit megbeszélje a patika tulajdonosával. Kiderült, hogy a padlásán francia könyvek porosodnak; Sebestyén engedelmet kért, hogy átnézhesse őket. Az idős hölgy beleegyezett. Azt mondta, Sebestyén nagyon komoly fiatalember, ő kedveli a komoly férfiakat, Sebestyén úr tehát másszon csak fel nyugodtan a padlásra.

Így jutott hozzá egy fél tucat vastag gazdasági és birtokpolitikai tanulmányhoz, amelyeket kötelességtudóan utolsó sorukig átolvasott. Az érdektelen szöveget is hasznossá tudta tenni a maga számára, és amikor egy algíri gyógyszerész apróhirdetésén akadt meg a szeme, aki bélyegcsere céljából külföldi kapcsolatokat keresett, elérkezettnek látta az időt, hogy nyelvtudását, amely igen szépen gyarapodott az utolsó hónapokban, végre egy valódi francián kipróbálja. Írt a gyógyszerésznek s hamarosan bő levélváltás alakult ki közöttük. Az algíri patikus szónokias hangú levelekkel kereste fel távoli kollégáját, s záró soraiban mindig a szép Franciaországot és a gyógyszerészetet éltette. Ez a levelezés évekig húzódott; az idők folyamán néhány más ismeretség is bővítette levelezését, és ez avatta őt be a francia nyelv komoly ismeretébe. Általában kedves és kitartó szenvedélye volt a levélírás. Fáradtság nélkül, órákig tudott egyforma lelkességgel írni. Leveleiben, amelyeket algíri kollégájához intézett, ecsetelte a város festői fekvését, közölte lakóinak számát, megemlékezett főnökeinek szeszélyeiről és az emberi előítéletekről, amelyek oly makacs kerékkötői az általános haladásnak. Irályát gondosság jellemezte; mondatait kedvtelve fésülgette s az évek folyamán valami különös eleganciára tett szert.

"Épp e pillanatban fejeztem be Pasta cucurbitae-készletünk felfrissítését - írta egyik levelében. - Nem tudom, használják-e Önöknél Algírban ezt a szert pántlikagiliszta ellen. Hatvan mosott és lehámozott tökmagot, negyvenöt rész cukor és hét egész két tized rész aquarosarium hozzáadásával pasztává zúzunk. Meg kell kérdeznem, ismeretes-e az Önök vidékén a nálunk eléggé elterjedt kontyfűgyökér. Kitűnő stomachicumnak tartják orvosaink, alkalmazzák ezenkívül csúzos és tüdőbajos esetekben is."

Egy másik levelében - akkor már többéves ismeretség fűzte algíri kollégájához - ezeket írta:

"Ön arra kér, nagyra becsült uram, hogy írjak valamit kerékpár-kirándulásaimról, mert néhány odavetett megjegyzésemből ítélve, rendíthetetlen híve lehetek a kerékpározásnak. Igen, Ön nem tévedett. Pompás dolognak tartom a kerékpározást. Nemcsak izmokat nevel, de lelket is. Jól olvasta, uram, elvitathatatlan szellemi hatása is van, kitágítja körülöttünk a világot, figyelmünket pedig néhány észrevétlen tanulságos dologra is ráirányítja. Szinte kár, hogy csak oly későn tanultam meg a kerékpározást. Tudja, uram, hol ültem először kerékpáron?

Egy padláson.

Ön most bizonyára azt kérdi: egy padláson? S erre én azt felelem: igen, uram, egy padláson. Belátom, szokatlan eset, s ezért kérem, engedje meg, hogy elmondjam rövid történetét. Nem szeretném ugyanis, ha kételyei támadnának szavahihetőségem tekintetében.

Onnan kell elindulnom, hogy kezdő gyakornok voltam. Akkori főnököm a padlását gyógynövények elraktározására használta. Két oldalt állottak a szárított növényekkel telt polcok és közöttük folyosószerűen, a padlás egész hosszában vonult el az átjáró. Az egyik sarokban rozsdás kerékpár ácsorgott, talán már évtizedek óta. Ifjú éveiben, főnököm taposta ennek a különös gépezetnek nevetségesen elálló pedáljait. Gumija repedezett volt, levegő régen nem duzzasztotta. Ha az ember megnyomta, lapos testéből tíz láthatatlan lyukon átfújta az elmúlt évtizedek porát. Valahányszor fölmentem a padlásra, hogy gyógynövénykészletünket kiegészítsem, vagy a frissen szárított növényeket polcaikon elhelyezzem, sohasem mulasztottam el, hogy felkapaszkodjam a haladásnak erre az úttörő szerszámjára. Egyik kezemmel szélesen kitáruló kormányrúdját fogtam, másik kezemmel az állványokba kapaszkodtam, s addig tologattam magam, amíg valamennyire elsajátítottam az egyensúlyozás művészetét. Egyszer nekimentem az egyik állványnak, s a dús herbatea tartalmával együtt rám borult. Főnököm poros ruhámat és hosszas elmaradásomat egy bolti lánnyal hozta kapcsolatba, aki a szomszéd üzletből gyakran járt vízért a mi udvarunkba. Tévedett a kitűnő öreg! Nagyon is tévedett. Nem, a bolti lányokért nem rajongtam. Kezük hideg volt és piros, körmük körül szálkák állottak ki, s ha az ember az érzelmeit tolmácsolta nekik, vihogtak, és cipőjük orrával a földön heverő barackmagokat rugdalták. Volt olyan is, aki lesütötte a szemét és a nyakában csüngő kis ezüstlánccal játszadozott, és semmi pénzért nem nyitotta volna ki a száját. Vasárnap meg valamennyien szörnyű kalapot tettek a fejükre, sokat táncoltak és filmszínészekről beszéltek ismeretlen, vihogó dolgokat. Túl sok volt a vihogás, uram s túl sok a filmszínész! Az én gondolataim komoly mezsgyéken jártak, zavarba hozott beszédük érdes léhasága, magatartásuk nyihogó csikószerűsége. Láttam, hogy semmire sem megyek velük, gondolataink sohasem találkozhatnak, hamar megszakítottam velük minden kapcsolatot.

Főnökömmel e tartalmatlan kis női lények miatt több ízben összekülönböztem. Azzal gyanúsított egy ízben, hogy szappant adok nekik, egy másik alkalommal meg arról beszélt, hogy rózsavíz nélkül úgy látszik, nem tudom megnyerni a tetszésüket. A rózsavizes üvegre célzott, amelyben apadóban volt már az olaj. Lehúztam karvédő klottomat, és azt mondtam neki:

- Uram, itt valami tévedés forog fenn. Ön tolvaj szolgálónak néz engem. Ez arra késztet, hogy azonnal elhagyjam. Ha nem tenném, még elkövetném azt az illetlenséget, hogy önt megfontolatlan bolondnak nevezném.

Új állásomban szorgalmam és takarékosságom révén nemsokára egy jelentősebb kis összegecskét helyezhettem a takarékba. Ez időben egy kis mellékjövedelmem is akadt. Sakkoztam egy házsártos, kövér temetkezési vállalkozóval, akinek halvány fogalma sem volt a sakkozásról és "a víz alá nyomom ma" felkiáltással mindennap bejött a patikába, s arra kényszerített, hogy játsszam vele. Fütyült, köhögött és káromkodott, és ha kimentem a gyógyszertárba, hogy kiszolgáljak, egyszerűen zsebrerakta valamelyik kitűnő helyzetnek örvendő bástyámat vagy lovamat. Zsebrerakta, uram! Hallott ilyet? Én természetesen higgadtan játszottam, ügyet sem vetettem hazug meséire és fenyegetődzéseire, aminek az volt mindig a következménye, hogy a téteket megnyertem. Ezek a nyereségek váratlan ütemben növelték fel szerény tőkémet. Együtt volt a szükséges összeg és megrendeltem a kerékpárt. Két éve ennek, s azóta szabad délutánjaimat e kerékpár nyergében töltöm.

Módszeresen bejárom a vidéket, végigkarikázok a dombok hullámos útjain; néha leülök egy folyó partjára, s horgomat beengedem a vízbe. Semmi vad száguldás uram, nem "zabálom a kilométereket", nem gázolok el kacsákat, és nem akarok semmiféle csúcsteljesítményt megdönteni. Távol áll tőlem a vadságnak és őrültségnek minden divatos lendülete. Óránként elég tizenkét kilométer. Láttam egyszer egy kellemetlen fickót lerohanni egy hegyoldalon, aki gúnyosan vetette nekem oda elhaladtában, látva, hogy leszállok a gépről: félsz, hogy a fenekeden fogsz leérni? Ő a fejével ért le, a szerencsétlen. Nem tudott fékezni és nekirepült egy útszéli szekérnek. Bekötöztem, de egyik szemét elvesztette.

Olykor kutyák támadnak meg. Nem rugdalódzom kerge odaadással, hanem leszállok gépemről és ránézek felhevült támadómra.

- Nos, lássuk csak - szólok hozzá -, mi kifogásod van ellenem? Hogy forgatom a lábam? Ez hozzátartozik, ezt meg kell szoknod öregem. Úgy látszik maradi kutya vagy.

Lecsendesednek és elkullognak.

Kitartás és megértés kell mindenhez, uram. Az ember ne száguldjon le esztelenül meredek lejtőkön.

Néha nők mosolyognak rám, kerítések mögül vagy ablakokból. Visszamosolygok rájuk, s azt mondom magamban: egyszer majd megállok az egyiknél, szeretni fogom, és gyermekeink lesznek. Addig ismerkedjünk meg egy kicsit a völgyekkel, a folyókkal, az élettel, amelyek magukban véve is annyi tanulságosat és szépet rejtegetnek. Haladjunk tovább az almafákkal szegélyezett utakon, a hullámzó búzaföldek mentén. A búzában olykor megszólal egy kereplő, s verebek raja rebben ki a sárga táblákból. Olykor nézem kerekeim forgó árnyékát, s arra gondolok, tenni kéne valamit az emberekkel, hogy lelkük, amely innen indult el, innen rebbent ki, a földekről, mint a verebek, a lankákról és gyepes folyópartokról, ne feledkezzék meg végleg régi otthonáról. Mert benn a falak között bizony nem mindig mennek simán a dolgok.

Van itt egy folyó, uram, farönkök torlódnak össze benne, aztán leúsznak a szomszéd városkáig, ahol épületanyaggá dolgozzák fel őket. Gyakran áthaladok rosszul kövezett utcáin, s a tér közepén álló régi temploma előtt. A templommal szemben van az Arany Oroszlánnak nevezett fogadó, hűs bolthajtásokkal s udvarán egy nyolcvan méter mély kúttal. Ezt a vendéglőt csak azért említem meg, mert tavaly egyszer betértem udvarára, hogy megnézzem híres kútját. A pincér sört tett elém, hát felhajtottam. Harmadnap mocsárlázat kaptam. Azóta csak szódavizet iszom. Nem állítom, hogy a sör okozta volna a mocsárlázat, de fogadja meg a tanácsomat, uram, óvakodjék ezektől az üde söröktől, amik mohó, de alattomos gyönyörrel siklanak le a torkán. S mit se törődjék azzal, ha ismerősei emiatt megoldják epezacskóikat, s önre fecskendezik iróniájuk tisztátalan váladékát. Gúny? Oda se neki, uram! Gúny nélkül talán nem volna hősi élet...

Ha nyeregbe ülök, kitágul körülöttem a hétköznapok szűk világa, amelyet egyébként egy piac és néhány gyatrán kövezett utca határol. A patakok távoli vidékek üzenetét loccsantják fülembe, s beszédes erdők integetnek felém a hegygerincekről. Meg kell emlékeznem a szép alkonyokról is. Fejem felett denevérek üldözik a szúnyogokat. Olykor hazatérő kapáslányok, fejükön csalamádéköteggel, dévajkodva állják el utamat, hogy aztán visítozva meneküljenek, ha a közelükbe értem.

Meg kell jegyeznem, hogy legjobban kedvelem az esti hazatéréseket. Acetilénlámpám fénye ráesik az út porára, s a szerteheverő kövekre. Én a fénykör mögött ülök a sötétben; jobbra, balra alszanak a sötéttel letakart földek. Csak a szagukról tudom meg, hogy vetések, kaszálók vagy vízöntések mentén haladok. A sötétség mélyén néha egy petróleumlámpa halvány fénypontját látom. Mezei kalyibák komondorai csaholnak kettőt-hármat. Lábaim egyenletesen dolgoznak. A kormányrúdon pipacsok, kankalinok és búzavirágok. Hátizsákom telve a legritkább gyógynövényekkel. Vidékünk gazdag mindenféle gyógynövényekben. A boglárfélék (ranunculaceae), tüdőfüvek (asperifoliae), szagos májfüvek, sárga seprőkevirág (forrázata kitűnő a szeplő ellen) és tavaszi hérics (elsőrendű digitálisz-pótló) számtalan változatában gyönyörködik gyógyszerész tekintetem. Kérem, közölje, ismeretes-e Algírban a Tussilago farfara nevű növény. Mi lókörömfűnek nevezzük. Népies neve martilapu. Vízmosások mentén lelhető, fiatal levelei táperős főzeléket adnak. Virágja és teája hatásos szer rekedtség ellen. Hátizsákomat ezenkívül gyakran teleszedem vargányagombával is. Tölcsér alakú sárga fejéből némi hagyma, olaj és fűszer hozzáadásával ízes vacsorákat szoktam hevenyészni.

Nagyjában, íme így festenek kirándulásaim. Legtöbbször egyedül megyek. Ismerőseim közül alig kedveli valaki ezt a sportot; a gyógynövényeknek gondos gyűjtése, amelyet egyik főfeladatomnak tekintek kerékpár-kirándulásaimon, még azt a néhány embert is elriasztja a társas kirándulástól, akikben megvolna a hajlandóság, hogy velem tartsanak. Ha elfáradok magányos barangolásaim közben, leülök valahol egy mogyorócserje alá, vagy egy heverő fatörzsre, előveszem a magammal hozott juhsajtot vagy vajaszsömlyét, s a tájat szemlélgetve, elverem éhségemet.

Ön bizonyára azt kérdi: nos és hol vannak a kalandok? Ilyen sima és egyszerű az egész?

Igen, uram, kalandjaim is akadnak. Leírom Önnek a legfrissebbet s egyben a legvisszataszítóbbat. Nemrég a folyó partján haladtam füzek árnyékában, kanyargó gyalogösvényen, magam előtt tolva kerékpáromat. Hirtelen riadt segélykiáltások ütötték meg fülemet. Nem volt kétséges, valaki fuldoklott a kanyarban, ahol elmélyült a víz. Áthatoltam a bokrok sűrűjén, ledobtam kabátomat és a hullámok közé vetettem magam. Hamarosan a fuldoklóhoz értem, átkaroltam egyik kezemmel a derekát, s másikkal a part felé küzdöttem magam. Az alélt ismeretlent - fiatal nő volt - kivonszoltam a partra, ahol mesterséges légzéssel igyekeztem belé levegőt szivattyúzni. Sokáig vesződtem vele, bele is izzadtam a tornába, de az áldozat alig adott életjelt magáról. Tanakodva néztem körül. S a bokrokból ekkor nagy nevetéssel néhány fiatal leány és fiú tört elő, az adott jelre az alélt áldozat is talpra ugrott s kórusban, nagy hahotával jutalmazták a vidám látványt, amelyben hiszékenységem részesítette őket. És én, uram, ott álltam közöttük csurgó nadrágban, víztől lotyogó cipőben, lihegve. Kitűnő mulatság lehettem nekik.

Ugye, az ember ilyenkor megfenyíti az arcátlan sihedereket és lehordja silány tréfájukért az oktalan hölgyeket.

Nem, ezt fölöslegesnek ítéltem. Szótlanul visszaúsztam a túlsó partra a kerékpáromhoz. Más talán kimutatta volna ökle erejét, és erkölcsről kotyog a léha hölgyecskéknek, vagy panaszos levelet írt volna a felháborodás megbélyegző szavaival a helyi lap kétoldalas szerkesztőjének.

Én azt mondtam: panta rhei. A dolgok tovább folynak. Néhány nap múlva beállított a gyógyszertárba a vállalkozó szellemű kis hölgy, "az áldozat". Zavart volt. Azt mondta, azért jött, hogy elnézést kérjen. Udvariasan aziránt érdeklődtem, hogy tablettában óhajtja-e, vagy poralakban. Másnap levelet írt. Nem válaszoltam. Röviddel rá műsoros estély volt tánccal. Apja hozzám jött, hogy nem ülnék-e az asztalukhoz. Nem, mondtam. Napok múlva bejött a barátnője két deka szénaparfümért. Hogy a barátnője végtelenül sajnálja. Igen, bólintottam, két deka szénaparfümöt. Egyebet még? Elment. "Az áldozat" azóta mindig ott áll az ablakban, valahányszor a lakásomra térek. Tudja, mikor megyek, mikor jövök. Néz az ablakból. A barátnője azt mondja, sírni is szokott. Tudniillik újabban a barátnője is ír nekem s igyekszik meggyőzni arról, hogy az eset mély és tragikus változást idézett elő "az áldozatban". A leveleiket azóta nem fogadom el.

Szegény kis komédiások.

Óvakodjék, uram, a képmutatóktól. Ha tudná, mily biztonságban érzem magam kerékpárom nyergében, nem véve tudomást azokról a fölösleges oktalanságokról, amelyek szándékaimat s terveimet megzavarhatják.

Isten Önnel, uram. Remélem, nem untattam.

Érdekelnének az Algírban található gyógynövények.

Kartársi nagyrabecsüléssel:

Sebestyén Károly"

*

Néhány évvel később - akkor már B-ben volt segéd -, egy svájci haltenyésztővel folytatott behatóbb levelezést. A haltenyésztő valamikor egy vidéki középiskolának volt a természetrajztanára. Az algíri gyógyszerészen kívül ez a haltenyésztő volt a legkitartóbb levelezőtársa. Mert másokkal is folytatott levélbeli eszmecseréket. A haltenyésztő sokat értekezett a halakról, s minthogy a gyógyszerész francia készültségét hiányosnak és itt-ott szabálytalannak találta, leveleit kijavítva és magyarázó jegyzetekkel ellátva mindig visszaküldte. Sebestyén hálás volt az ingyen nyelvleckékért.

"Meleg és viharos köszönet, Uram, a pompás nyelvtani útbaigazításokért és tanulságos haltenyésztési felvilágosításokért. Ha nem lennék gyógyszerész, haltenyésztő szeretnék lenni.

Tiszteletreméltó eredmények, Uram. Egy milligrammnyi petéből, amely szabad szemmel alig látható, egy másfél méteres, nyolcvankilós harcsa! Csodálatos! Mi magunk is ilyen csodálatos semmiből leszünk nyolcvankilós műremekek! (Mellesleg: az én testsúlyom gyógyszertárunk mérlegén hatvanhárom kilogramm, Ön hogyan áll kilogrammok dolgában?) Hát igen, kitűnő dolog a haltenyésztés. S a halak világa, amelyről szíves volt annyi meglepő részletet közölni! Ön azt írja, vannak halfajták, amelyek veszély közeledtén elnyelik kicsinyeiket, hogy a veszély elmúltával újra kiadják őket. Közöltem ezt egy itteni fogorvossal; nagy művelője az ízetlen tréfának. Úgy véli, hogy vannak emberek, akiket szüleik közérdekből végleg lenyelve tarthatnának.

Itt küldök néhány fényképfelvételt városunkról. Az első szám a kőfaragó iskola. A római kettessel jelzett kép a pénzügyőri laktanya, gyógyszertárunk egyik ajtószárnyával. A harmadik a városon kívül fekvő lignitbánya kötélpályáját mutatja a függő csillékkel, ellenkező sarkában a vágóhíd új épületével.

Ön a halviszonyok felől érdeklődik. Egy kis türelmet kérek: érintkezésbe fogok lépni néhány szakemberrel, és felvilágosításaikat örömmel fogom továbbítani.

Ami engem illet: túlságosan akciószegénynek tartom a halászatot. Én az élénkebb mozgások embere vagyok. A szemlélődő nyugalom puhává tesz. S én nem lelkesedem a puha emberekért."

Egy osztrák tanítónővel is levelezgetett. A tanítónő egy tiroli községből írt neki lázas és szomorkás leveleket. Tüdőbeteg volt. A ház udvaráról írt, amelynek nyírfái alatt feküdt, a fecskékről, ágyának takarójáról, amelynek V-alakú madarai lomha szárnyalással távoztak a láthatár felé. A levelekből a halál távoli csellóhangjai szóltak.

"Ma Proustot próbáltam olvasni - írta a gyógyszerésznek. - Oly szép, de oly nyugtalanító néhol. Egy helyen ezt írja: ’A barátnő két kezébe fogta Vinteuil kisasszony fejét s azzal az engedékenységgel csókolta meg homlokát, amelyet könnyűvé tett neki a lány iránt érzett szeretete s az óhaj, hogy szórakoztassa kissé árva és szomorú életében.’

Nézem a röppenő fecskéket, és Vinteuil kisasszonyra gondolok. Árva és szomorú volt. Miért? Hiszen szerették...

Engem soha senki sem szeretett. Nem voltam szép és nem tudtam soha elragadó lenni... Tegnap arra kértem a papot, beszéljen valamit a szépről. Ha az ember valami szépet akar mondani - felelte a pap -, akkor kénytelen Istenről beszélni... Isten oly messze van, mondtam neki, oly messze. Van még szép Istenen kívül, és ez az élet... Az élet, amely után vágyakozom..."

Sebestyént mély és lovagias részvét hatotta át. Ön nem szép? - kérdezte a válaszában. - Ki, mikor és hogyan mondhatott Önnek ily hitvány dolgot. Tudja mi a legszebb szép? Nem a pofacsontok és zsiradékok kellemes elhelyezkedése a koponyánkon, hanem a lelkünk. Igen, kisasszony! Önnek szép a lelke. Gyöngéd, a mindennapi lét szennye fölött lebeg.

Keményen és meggyőződéssel küzdött a lány bánata ellen. Keménységében sok volt a gyöngédség. Hogy a lány gondolatait elszórakoztassa, derűs történeteket tálalt fel neki; a költészet bizonytalan tájaira nem kalandozott el, mégis talált olykor néhány szót és hangot, amely cikk-cakkban futkározó gondolatait kedvessé és meghatóvá tette. S ha a tanítónő ilyenkor hálás szavakban válaszolt, a felnőtt örömét érezte, aki meg tudott nevettetni egy makacs gyermeket. S ha ilyen sorokat olvasott a lány levelében:

"Léptek közelednek hozzám emberek nélkül, és hangok szólnak hozzám szájak nélkül" - akkor szinte kezénél fogva rángatta ki a beteget gondolatainak halálos ágyából s arra kényszerítette, hogy kövesse őt, vissza az életbe.

"Föl kell emelkednie, Kisasszony - írta neki, s maga is hitt ebben a közelebbről meg nem határozott gyógymódban. - Egy télen magam is köhécseltem, de erősnek mutatkoztam, fölkapaszkodtam bizonyos szemléleti magasságba, s a Koch-bacilusok dolgavégezetlenül távoztak. Közömbösíteni a lelket a bacilusokkal szemben, és nyert ügye van! Ne hallgasson férfiatlan zenét, és ne olvassa Proustot, akit én szerencsére nem ismerek. Legyen Tannhäuser vagy jazz, de ne puha és tragikus zenei nyöszörgés. Diéta zene kell Önnek! Ami engem illet, szeretem a kemény és tetterős muzsikát, de a vidor zenét sem vetem meg. Ma egy Csajkovszkij nevű orosz muzsikus egyik szerzeményét hallottam rádión. Azt hiszem, Szánkózás a címe. A lábaim önkéntelenül megmozdultak, torkomból előfurakodott valami, amit éneknek neveznék, ha nem fedeztem volna fel nemrégen, hogy fahangom van. Igen, le kell lepleznem magam, fahangú fickó vagyok."

S hogy felderítse a lányt, úgy határozott, hogy szégyenkezés nélkül elmondja neki egyik zenei kalandját, amelynek olyan mulatságosan esett áldozatául.

"Egy ideig magam sem sejtettem, hogy oly elrémítő hanganyaggal rendelkezem. A Bicepsz testedző egyesület, amelynek egyik alapító tagja és pénztárnoka vagyok, fennállásának harmadik évfordulóját, kerti mulatsággal ünnepelte meg. Éjfél után elénekeltük a testedző pompás indulóját, amelyet a helyi gimnázium énektanára szerzett. Az indulóból magam is derekasan kivettem a részem. Egy erőteljesebb hangot ütve meg, éppen mászni kezdtem fölfelé a hanglétrán, amikor körülöttem váratlanul, mondhatnám adott jelre, mindenki abbahagyta az éneket. Néma csend vett körül, még a pincérek sem csörgették tányérjaikat és söröskancsóikat, csak én mászkáltam bátor léptekkel a hanglétrán fölfelé. Amíg a hangok tömegében elvegyülve követtem az általános útirányt, föl sem tűnt nekem, hogy a hangom körül valami fogyatékosság mutatkozna. Ellenkezőleg, jó torkú, tűrhető énekesnek hittem magam és ehhez képest szívesen ragadtam meg az alkalmat baráti körben, hogy együtt énekeljek társaimmal. Csak ott a magasban, magamra hagyatva és a váratlan, halálos csendben vettem észre, hogy mily ingadozó és méltatlan fahangok hagyják el ajkamat. Mi tagadás, zajos sikerem volt, zajosabb, mint ahogy szerettem volna. Hangom hamis tévelygéseit tapsorkán jutalmazta. Azóta óvakodom attól, hogy érzelmeimnek dalban adjak kifejezést. Ne higgye azonban, hogy túlságosan megvisel fahangú állapotom. Sohasem vágyódtam arra, hogy híres tenoristaként, vagy mint kiváló színművész keressem meg kenyeremet. Távol állanak tőlem a hódításnak e teátrális eszközei. Minden hódítóban, véleményem szerint, van valami süketfajdi vonás és valami léhán férfiatlan."

A tanítónő örömmel nyúlt a feldobott zenei téma után s úgy vélte, hogy a hangnak nem a csillogása a fontos, hanem forrásának tisztasága, amelyből fakad. Úgy látta, hogy Sebestyén forrása tiszta, majdnem gyermekesen átlátszó, és ez bőségesen kárpótolja a hallgatót fahangjáért. A gyógyszerész megragadta az alkalmat, hogy e megkapó egyszerűséggel szembeállítsa B. néhány üres lányalakját s megemlékezzék a közjegyző lányáról is, aki tucatszámra itta a legerősebb likőröket, s ruhájának övébe dugva hordta a gyufaskatulyát. "Ön, Kisasszony, fölötte áll e dohányszagú és neveletlen szeszélyektől kormányzott női léleknek. Rokonszenvet és barátságot érzek Ön iránt - írta neki. - Azt hiszem, kitűnő és egymást megértő pajtások lehetnénk."

Barátságuk rövid volt. Tíz hónapi sűrű levélváltás után, egy szeptembervégi napon, ezt a levelet kapta a gyógyszerész:

"Ma évfordulóm volt, kedves ismeretlen barátom... Ma egy éve templomba vittem az osztályomat. A gyermekek piros karthauzi szegfűket hoztak nekem. Ahogy a padban ülve az orgona hangjait hallgattam, az egyik kislány az ajkamra mutatott. Azt hitte, hogy a szegfű kis piros levélkéje tapadt a számhoz. Pedig csak egy alvadt vércsepp volt. Akkor tudtam meg, hogy mindent el kell hagynom, a szobámat, virágcserepeimet, osztályom kedves, kócszőke növendékeit, és el kell jönnöm ide, ebbe a távoli faluba. Tizenegy hónapja fekszem itt egy parasztház udvarán, amelyet nyírfák és sötét fenyők szegélyeznek. Olykor ismeretlen madarak röppennek el a fejem fölött. Télen a faház emeleti szobájának nyitott erkélyéről nézem a menekülő felhőket. Hogy tolongnak, futnak. Látni fogom-e még ezeket a felhőket? A telet, a nyitott erkély karfáján a fehér hóprémet...

S hol fogok feküdni? Lenn a völgyi házak között, vagy itt fenn, a hegyen, ahonnan oly messzire repül a tekintet? Ma meg akartam kérdezni a háziasszonyomtól, hogy merre fekszik a temető. Hetek óta készülök rá, hogy megkérdezzem, és valahányszor jönni látom, elszorul a torkom, nem tudom megkérdezni. Nem, ne higgye, hogy félek. Attól tartok, hogy a temető lenn van abban a nyirkos és barátságtalan völgyszakadékban, amelyet oly ridegen vesznek körül a sziklák, és rávetik engesztelhetetlen, örök árnyékukat... Ha itt fenn volna valahol a nyírfák között, oly elégedett lennék. Oly megnyugtató ez a napos hegyoldal...

Az őszi napfényben egy fenyőrigó rebben tova. Egy fenyőtoboz zörren le az ágak között és nekiütődik egy vödörnek. Ne higgye, hogy szomorú vagyok. Kihullott a hajam, oly csúnya vagyok, hogy nekem igazán már semmi okom a szomorúságra. Köszönöm, hogy oly kedvesen ír, hogy annyit fárad velük, kétszer is lemásolja, amíg hibátlannak találja. Nem kár az időért? Ha tudná milyen nagy dolog az IDŐ, milyen izgató, ha az ember kezd kifogyni belőle.

Ismétlem, ne higgye, hogy szomorú vagyok. Csak megállapodott. Mindössze már csak az a kérdés nyugtalanít, hogy hol van? Hol fogok feküdni? Szeretném, ha itt fenn maradhatnék. Levelei jutnak eszembe, szóló hangversenyének sikere, s mosolygok rajta. Lefordítottam a papnak és ő velem együtt nevetett..."

A levél néma megrendülést váltott ki belőle.

- Kivehetném most a szabadságomat? - kérdezte főnökétől. - Egy ismerősöm betegágyához kell sietnem.

Addig is, amíg utazását előkészítette, írt a tanítónőnek. A válasz hosszú volt, telve buzgó tréfálkozással. Biztosította a lányt, hogy a lelke húrjai vidáman és bámulatos zajjal rezegtek meg a levél olvastán. Hosszasabban elidőzött a tovarebbenő fenyőrigónál. De ami a temető földrajzi fekvését és tagoltságát illeti, nos hát, ezt 38 fokos gyönge és semmitmondó lázának figyelembevételével túlzottan költői elmerengésnek találja. Hirtelen, s egy félszegen ügyes fordulattal bejelentette, hogy hamarosan kikapja szabadságát, s minthogy régóta az a terve, hogy egy kis utazást tesz Tirolban, megkérdi, meglátogathatja-e?

Nem az ébredező szerelem vetette fel benne ezt az elhatározást. Az embernek, mondotta magának, kötelességei vannak. Egy beteg, magányos teremtés lebeg ott ég és föld között, vigasztalás és baráti kézszorítás nélkül, el kell mennie, elő kell kaparnia félrerakott kis bankjegyeit, és el kell vinni biztató barátságának férfias virágcsokrát, ismeretlen barátnője ágyához. Mi más lehet az emberi szolidaritás, ha nem ez, ha nem a tett?

Útlevele késett, türelmetlenül kért választ levelére.

Hivatalos értesítés közölte vele, hogy a tanítónőt nyolc nap előtt temették.

- Milyen kár - gondolta. Sajnálta a fiatal nőt, sajnálta, hogy elkésett barátságának és szolidaritásának férfias virágcsokrával. A leveleket, miként a többi leveleit is, válaszainak fogalmazványaival együtt, egy gondos fadobozban őrizte. Mire összegyűjtött vagy kétszázötven levelet és ugyanannyi választ, a svájci haltenyésztő meghalt, az algíri gyógyszerészsegéd megnősült és ő tűrhetően megtanult franciául.

 

III

A kórházi terem elpuskázott sikátorában, amely úgy csüngött a nagy teremhez tapadva, mint egy fölösleges vakbél, Sebestyén gyógyszerésznek meglehetősen szürkén teltek a napjai. Úgy félreesett, hogy olykor még az osztályorvos is megfeledkezett róla, mikor végigment szétvetett lábakkal, nagy hasával a termen.

Unatkozott és meggyújtotta kis angol pipáját. Ujjai odaát a gipszkötés végében barnulni kezdtek. Ha a vállperece nem forr be tisztességesen, akkor bajosan fogja a kis papírzacskókba belerakni ezután a félgrammos szalicilokat. Próbálta elképzelni, hogyan is fog majd elnyomorodott balkarral a Kék Golyó gyógyszertár pultja mögött kiszolgálni. Jobbjában lesz a kis szarukanál, a balban a papírzacskó. Belefúj a zacskóba, az szétválik. A kanállal betölti a port. S hogy fogja majd a két végét egymásba illeszteni?

Nézte a betegszoba mészfehér mennyezetét, és gondolatban megnyomta a gyógyszertár önműködő pénztárának gombját. Csenn! A pénztárfiók magától kiugrik. És hallotta a szolgálatos szobából a vadgalambok búgását. Az öreg gyógyszerész is felbukkant előtte. Orra végén a pillangóként gubbasztó szemüveg kajsza szárnyai meg-megbillentek, ahogy kedvelt flastromjaival babrált.

"A Zinkweisz-féle bőrpuhító tapaszok utolérhetetlenek!" - hirdették az öreg patikus reklámjai.

Az udvaron naphosszat döngette a laboránsfiú a jókora vasmozsarat, és az istálló hídlásán tompán dobbant a kövér kanca patája. Milyen képtelen szagokat gyűjtött össze az öreg Zinkweisz a laboratóriumában! Kora ősztől késő tavaszig nyúzta a baglyokat és menyéteket. A pokolba is! Milyen büszke volt állattömő tudományára! A felboncolt sasok húsa émelyítő szagot árasztott. A polcok tetején egész sor mindenfajta bagoly meresztgette a szemét, egy vadmacska ravaszul kúszott egy fatörzsön, sasok mélyítették karmaikat elejtett nyulak prémjébe s néztek szigorú pillantással a távoli völgyek felé. Az ügyeletes szobában az ember talpa alatt mindig kendermag ropogott. Kilenc kalitka ontotta a lármát. Sebestyén úgy találta, hogy ezek a zajos kalitkák inkább borbélyüzletbe valók, mint gyógyszertárba. Maga is szerette, ha a fodrászüzletek ollócsattogásába beleolvad olykor egy stiglic vagy házi kanári tremolója. De egy gyógyszertár ügyeletes szobájába nem való az ilyesmi. Ha rajta múlna, kicserélné a Kék Golyó nagy lábas óráját is valami tárgyilagosabban és élénkebben ketyegő órával, és a régies porcelánszögekkel kivert díványt, amelyen orrig érő térddel üldögéltek a vevők rendeléseikre várva, valami kemény és modern fapaddal váltaná fel. Nem szerette az öregségnek és elfakultságnak ezt az álmos líráját. És ha reformokról van szó, a locsogó és fölösleges látogatók számát is alaposan leapasztaná. A sörétes ujjú fogorvossal végezne legelőbb. Egy ember, aki piszkos ujjakkal nyúl bele páciensei szájába. "Ne ordítson, fiacskám, ne ordítson, az istenit a fogának! Hiszen csak tapogatom!" Igen, tapogatta, de kezeit, amik mindig mocskosak voltak a puskasörétektől, sohasem mosta meg. És hogy itta a pálinkát!

"Egy decivel ide, fiatal barátom, Sebkárjakhek úr (így nevezte őt, összevonva a Sebestyén Károly Jakab Hektor első szótagjait), egy decivel abból a növényi párlatból, második polc, ötödik üveg... És itthon van a gazdája, ama Fédervajsz? A mindenhol előnyösen ismert forradalmár és híres flastromgyártó, aki tapaszaival forradalmat idézett elő a bőrkeményedések birodalmában... No, ha itthon van, akkor hát egy kivételes repetát ebből a rücskös folyadékból!... (Kivételes repetát! Micsoda förtelmes stílus, milyen könyörtelen kedélyesség! De ez nem minden. Sörétes fogorvos úr locsogása, akárcsak a kiöntött mosogatólé, nem ismert határt.) S hogy állunk a szerelemmel, Sebkárjakhek úr? Más szóval az érzemények síkján? Legyen résen, fiatalember! Mert nem mind hajadon, ami fénylik. Az orvostudomány régebben azt hirdette, hogy Hymen semel perforatum nunquam reparabile! Ma, kérdezem? - Harsogva csapkodta a tarkóját. - No, adjon még egy pohárkával!... Ma, kérdezem? - Újabb harsogó kacaj, majd egy csattanás a piros tarkón, amelyen annyi vigyázatlan légy lelte már halálát. - Ma? Az orvosi technika is halad, nemcsak a mozi. Igaz-e, Fédervajsz uram?"

Az öreg Zinkweisz gyógyszerész ilyenkor már ott állott az ajtóban és szemüvegének bágyadt lepkeszárnyai felett elnézett a piacra, ügyet sem vetve a sértő Fédervajsz elnevezésre. A fogorvos Zinkweisz helyett, ami fehér festéket jelentett, mindig Fédervajszot mondott, ami rendes kiejtéssel annak az alantas pornak a neve, amelyet régi cipőkereskedők hintettek a szűk cipőkbe, hogy vidámabban csússzanak, amikor felpróbálják őket.

Sebestyén elgondolkozva eregette kis angol pipájából a füstöt, mint nyári estéken, amikor a Kék Golyó volt B-ben az ügyeletes gyógyszertár, s ő kiült hűsölni a patika elé, a vaslábú padra, amely támláját egy gesztenyefának támasztotta. Zárás után gyakran átjött a kopasz Papaverin, az Egyszarvú gyógyszertár öreg segédje, s letelepedett ő is a padra. Szokása szerint nem köszönt, csak megemelte mutatóujját. Ez annyit jelentett: igen, megint itt vagyok, buzgó és tapasztalatlan kollégám. Aztán váratlanul azt kérdezte:

- No, Ibsen úr, melyik a helyes: "borotva-krém, borotváló-krém, avagy borotválkozó-krém?"

Ibsen az ő volt, Sebestyén, holott mindössze csak annyit tudott róla, hogy patikus volt, drámákat írt és szakállt viselt. Papaverin kedvelte a nyelvtani problémákat. Olykor kijárt a berekbe horgászni. De nem halakat horgászott, hanem kecskebékákat, amik mulatságosan himbálództak szétvetett lábaikkal a horgászbot ostoros végén. Kopasz feje ellenére szívesen utánozta a kandúrok, rucák és fiatal malacok hangját. És éjszakánként, ahogy ott ültek a Kék Golyó előtt, a gesztenyés tintaszínű árnyékában, papírgombócot dobott a gyalogjáróra, s ha valamelyik hazatérő ismerőse rálépett, ijedt hangon kezdett hápogni...

Kihúzta párnája alól a Papaverin levelét. Reggel kapta, egyszer már elolvasta. Rosszallóan nézte a rendetlen és rút betűket, heves szavakat és sötét sorokat, amik valami fölényes vigyorrá egyesültek a papíron. B-ről írt Papaverin, a Kék Golyóról, Zinkweisz nikotin színű császárszakálláról, Ilonáról, a líceumi igazgató lányáról, aztán egy orv fordulattal Sebestyénbe döfte rozoga tollának iróniáját. A maga részéről örömmel veszi tudomásul a Sebestyén balszerencséjét, írta. Minek egy patikussegédnek Párizs? Ha az ember patikus, hát üljön otthon a gumóin, avagy farok-csigolyáin, vigyázzon arra, hogy helyesen mérje le a vevőnek a pulvis contra pediculost, és ne akarja megváltani a világot. Áldott, humoros alkotása az isteni szórakozottságnak! Mennyi édes röhögést köszönhet Sebestyénnek! - írta röhögő betűkkel, fél szavakkal és morgó jelekkel utalva százszor elmondott megfigyeléseire. Micsoda pontosság és rendszeretet!

Sebestyén úr sohasem maradt adós pincérnél a szivarok árával s háziasszonyoknál a házbérével, mert ez ellenkezett az elveivel. Sohasem itta le magát a sárga földig, mert ezt szennyes dolognak tartotta, és sohasem csábított el hajadonokat házassági ígérettel, mert ez nézete szerint becstelen eljárás volt. Sebestyén kollégának elvei voltak. A tégelyek, mérlegek, adagok rendjében és pontosságában élve, mindennél többre becsülte a rendet és pontosságot. Ha a hamutartó az asztal szélén állott, ő gépiesen az asztal közepére tolta; pihéket és cérnaszálakat szedett le ismerősei könyökéről vagy nyakáról. Reggel hat óra ötven perckor kelt, megnézte a barométert, tornázott és tejet ivott. Tejet! Mint egy bélfekélyes, tönkregyűrődött zálogházi becsüs! Ki hallotta azt, hogy egy vidor korban lévő férfi hülye tejet kortyolgasson sub titulo: reggeli! De ez nem minden. Délben megette "pompás spenótját" és "utolérhetetlen kelkáposztáját". Hétfőn és csütörtökön komor marhahúsát. Utána elolvasta lapja vezércikkét, amely bizonyos emelkedettséggel töltötte el, mert mindennap felmelegítette számára a művelt és rendes polgár alapfogalmait, mint némely gazdasszony a megmaradt főzeléket. S mik voltak ezek az alapfogalmak? - vetette fel a kérdést Papaverin úr, vigyorgó sietséggel átszáguldva különös írásjeleivel a Sebestyén egész életrajzán. A becsület, a kötelesség és a vagyoni előjogok tisztelete! Este elment Ilonához! Mennyei együttes. Micsoda kiállhatatlan nőstény! Szerelem a minimális líra jegyében! Ilona a szerelmet nem a természet ajándékának tekintette, hanem csak ravasz sakkhúzásnak, amely arra irányult, hogy őt teherbe ejtse! Most a bányatársaság egyik taknyos mérnökének zongorázza kecses hattyúnyakkal a Beethoven cisz-moll szonátáját. Este tíz órakor aztán Sebestyén úr búcsút vett pattanásos hölgyétől, hazatért, tornázott, kiöblítette a száját és elolvasta a gyilkosságokat. Ezeket nagy határozottsággal elítélte, mert a magánkezdeményezést ebben a kérdésben nem tartotta megengedhetőnek, de nagyobb tömegek szimultán eljárásával szemben, utánozva a történelmi tankönyveket, magasztaló szavakat használt. Aztán egy szép napon fájt a foghúsa, alkohollal kezdte öblítgetni, közben a gyógynövények helyes kezeléséről olvasott valami izgalmas tanulmányt és feledékenyen lenyelte az alkoholt, amely sebesen a fejébe szállt, s amikor lebotorkált a lépcsőn, nekiesett a kémlőcsövekkel telt asztalnak. A kémlőcsövek tartalma összefolyt, lecsurgott egy mérget tartalmazó edénybe, s a hirtelen képződött gáztól - állítása szerint - egy szempillantás alatt elvesztette az eszméletét. Lezuhant, a zajra berohant a laboránsfiú és kicipelte. Két hétig vak volt és nyelni sem tudott. Állítása szerint! Aztán kivette sebesen a szabadságát és elrohant Párizsba, hogy gyümölcsöztesse csodálatos felfedezését. Tizenkét évig kuporgatott vagyonkája elúszott természetesen, s a helyett, hogy hazajönne, újabb terveket kovácsol. Zinkweisz nem tudja felfogni ésszel, hogyan szaladhatott úgy világgá egy olyan szorgalmas és megbízható gyógyszerészsegéd, mint Sebestyén. Jöjjön, az öreg forradalmár hajlandó fátylat borítani a múltra... A lábai köszvényesek, fiatal gyakornokának pedig nem sok hasznát veszi...

Sebestyén figyelmesen nézegette a kaján levelet. Aztán megemelte jobb kezét és a levegőben írni próbált vele. Ment a dolog. Néhány ív papírt hozatott, megtöltötte a tollat és válaszolt Papaverinnek.

Tisztelt Papaverin úr!

Figyelmesen elolvastam hosszú beszámolóját. Köszönöm, hogy közbenjárt az érdekemben az öreg forradalmárnál. Nem megyek, Papaverin úr. Nekem itt, hogy úgy mondjam, még feladataim vannak. Baráti gesztusa azonban nem akadályoz abban, hogy őszinte legyek Önhöz. A levele kopasz kis írásmű, ha nem veszi rossz néven. Azt kérdi, kellett nekem ez az együgyűség? Gúnyosan pödörgeti bajuszának ritkás kócszálait és felveti a kérdést: ugyan micsoda földi és égi kincsekkel gyarapított Párizs? S feleletül harciasan döfködi neki a tollseprűt valami láthatatlan szélmalomnak, azt akarván e különös művelettel jelezni, hogy úgy jártam, mint Don Quijote.

Nem, Papaverin uram, tollseprűs döfködései és pajzán pödrései mit sem számítanak. Bármit is gondoljon Ön, Párizs nagy hasznomra volt az emberek megítélésében. Párizs sok kellemes érzéssel és filozófiai tanulsággal ajándékozott meg ezalatt az esztendő alatt. Nem akarom azt mondani, hogy filozófus lettem. Egy gyógyszerész óvakodjék a bölcselettől és nagy gondolatoktól. A mi szakmánkat a pontosság jellemzi és nem a nagyság. Volt itt Párizsban egy Ferdinánd nevű ismerősöm, aki azt tartotta, hogy nagy gondolatok nevetségessé tehetnek egy patikust. Egyébként figyelmeztetett arra is, hogy nem szükséges minden nagy elmét tisztelnünk, mert ezek sokszor közadakozásból lettek nagyok: minden más elméből van belőlük valami. Különösen áll ez a drámaírókra és politikusokra.

Sokat gondolkoztam azon, Papaverin úr, mit akar Ön azzal mondani, hogy Párizs kirakati közhelyek tömkelege. Mit ért azalatt - tűnődtem magamban sokáig -, hogy mindennap egy adag Arc de Triomphe? Azt hiszem, nem akart Ön semmit sem mondani, Papaverin uram. A semminek ma ez divatos megjelenési formája. Mondunk valamit, aminek látszólag valami jelentős értelme van. Korunk ma zavaros magzatokat hordoz a méhében. E zavarnak, e Nagy Semminek, úgy látszik, Ön is egyik szakavatott tolmácsa! Nem mondom, Párizsnak is, mint mindennek, vannak árnyoldalai is, de ez a túlzottan fűszeres hang, amellyel Ön Párizst csepüli, nagyon is komolytalan, Papaverin úr...

Hasonlóképpen nagyon ildomtalan, amit Ilonáról ír. Minimális líra! Micsoda stílus, Papaverin uram! Ilona Önt fanyar és rosszmájú fickónak nevezte s gyaníthatólag innen az Ön kénköves haragja, Ön nemcsak túl szigorú, de kegyetlen is Ilonához. Ami engem illet..."

(Megigazította a szemüvegét és kivette az alvó pipát a szájából. Nos, ami őt illeti? Mit akart Ilonáról mondani?

Letette a töltőtollát és gipszkötéses karjára nézett. Ahányszor ránézett, karja mindig fájni kezdett... Tehát lássuk csak, mit akart Ilonával kapcsolatban mondani. Nagyra becsüli? Tökéletesnek tartja? Vonzódik hozzá?... Ha alaposan szemügyre veszi Ilonát, be kell vallania, hogy van néhány pontja, amelyet homályosnak tart. Például az a szükséglete, hogy régi szavak gunyorossága mögé rejtőzzék. Olykor szálkás és szúrós volt. Idézett, mindig idézett. Ha ő lesegítette a sárcipőjét, mindjárt elhangzott egy archaikus idézet:

"A szemérmes, bár nem egészen fiatal gyógyszerész lelke egész melegével segítette le a hölgy sárcipőjét."

Egyszer Ilona maguknál marasztotta ebédre.

"A vendég közömbös vonásai - jelezte Ilona, amikor ő ebéd alatt elégedetten megnyomta szemüvegének nyergét - a rizsfelfújt közeledtére mély örömet tükröztek."

Tréfás búcsúszavai is eszébe jutottak. Ilona festőtelepi házuk erkélyén állott és meglengette a zsebkendőjét.

"Ifjú hölgy meghatott búcsút int Párizsba távozó lovagjának."

Kerékpár-kirándulásaikon a növényeket latin nevükön szerette megnevezni. Izmos, de rendes lábai voltak, kissé pattanásos homloka, szürke, határozott tekintetű szeme, mérsékelten fejlett melle és szép foga, de a szépfogú szájak minden érzéki varázsa nélkül. Nagyjában azonban megvoltak benne azok a tulajdonságok, amelyeket Sebestyén nagyra becsült. Rendszeretetét rokonszenvesnek találta. Kerékpár-kirándulásaikra nem újságpapírban, hanem csinos alumíniumokban hozta a hideg csirkesültet. Apró porcelánsótartót is hozott, néhány kecses papírszalvétát, s egy rizsszalmából font kis dobozt néhány szál fogvájóval. Többször találta őt Sebestyén ecsettel és gumiarábikumos üvegcsével a kezében, amint éppen valami tollal írt pótlapot ragasztott egy testes szakácskönyvbe. Igen, Ilona igyekezett az élet fontosabb ízeit összegyűjteni, s egy szakácskönyv pótlapjain elraktározni. De nemcsak a pecsenyék szabályait bővítette ki új paragrafusokkal, nemcsak mártások új vegyjeleit gyűjtögette, s nemcsak teasütemények új árnyalatait iktatta műsorába, hanem uborkák, céklák, káposzták és töltött paprikák konzerválásában is rendkívülinek bizonyult. Áprilisban még üde zölden és egészségesen ropogtak uborkái a vendég fogai között, a céklák sem mutatták lomhaságnak vagy életuntságnak semmi jelét, a vöröskáposzták pedig töretlen élénkséggel piroslottak a húszliteres üvegekben. Ilona az élet hétköznapjait szerette, s akárcsak ő, megvetette a pamlagon való álmodozás haszontalan poézisét.

"Üljön csak le, Sebestyén - szólt rá egyszer, éppen új forrásműveket ragasztva az öreg szakácskönyvbe. - Azonnal végzek."

Igen, mindig úgy hatott a dolog, hogy Ilona végez, végérvényesen és visszavonhatatlanul végez a szóban forgó tortarecepttel vagy mosónővel, vagy tűzbiztosítási ügynökkel. Ezek a józan tünetek meggondolkoztatták néha. Szinte az volt az érzése, amikor Ilona tevékenységének színhelyéről visszaérkezett, hogy a mosónőt kidobta, és a biztosítási ügynöknek egy rövid mozdulattal kitekerte a nyakát. De elhessegette magától ezeket a méltatlan gondolatokat. Semmi alapja nem volt ennek a túlzásnak. Ilona megföllebbezhetetlenül a rendet szerette. Ő maga is a Rendre esküdött, nem bánta volna azonban, ha Ilona a maga rendszeretetét némi gyöngédséggel keveri.

Kissé restelkedve gondolt félszeg kísérleteire, amelyekkel elutazása előtt közeledni próbált Ilonához. Az elutazás előtt való napon történt. Úgy érezte, hogy valami búcsúcsókfélével illenék jeleznie későbbi szándékait. Nyugtalanító fejtörést okozott azonban a kérdés, hol és minő alakban helyezze el Ilonán búcsúcsókját. A zongoránál, amikor Ilona a Beethoven cisz-moll szonátáját játssza? Sohasem bocsátana meg, ha a beethoveni zene finoman gombolyodó selyemszálait eltépné váratlan ölelésével. Felmerült egy másik lehetőség, hogy tudniillik a folyosón illessze száját az Ilona szájához, amikor egyik kezében a sódaras tállal, másikban a kenyeres kosárral kilép az éléskamra ajtaján. De az Ilona lénye túl rendszerető volt ahhoz, hogy ilyen jelentős háztartási teendők folyamán elfogadja egy ölelés egyensúlyrontó s zavaró ajándékát. S amint így töprengve állott a szobában, Ilona váratlanul megszólalt:

"A lovag vakmerően csókot akar rabolni a gyanútlan hölgytől. De szándékát elveti, mert jól sejti, hogy vállalkozása csütörtököt mondana."

Nem volt vajon Papaverinnek igaza? "Egy hölgy sok konyharecepttel és minimális lírával".

...A minimális lírán elgondolkozott egy kicsit. A szavaknak minő közönséges kapcsolása! Mennyi nyelvi hisztéria! Ebek harmincadjára került a nyelv, az új idők lázas bolondjai meggyalázzák nemes méltóságát.

Olykor belenézett egy-egy újabb folyóiratba vagy elmefuttatásba. Vadul, tiszteletlenül futkároztak ezek a fiatal elmék, örömüket lelték abban, ha repedésig megtölthették zagyva hurkatöltőjükkel a nyelv vékony és kényes burkolatát...

Mit hoznak még ezek a sistergő, kavargó idők? Ferdinánd szerint: összeomlást. Jól megérdemelt és hasznos összeomlást. Mert a dolgok rossz irányban fejlődnek, vissza kell csinálni mindent, és elölről kell mindent elkezdeni! Ostobaság! Ferdinánd megint elvetette a sulykot. A világot általános összeomlás nélkül is meg lehet tisztítani bolondjaitól és átkos betegeitől. Hitet kell neki adni, amely nem önzésen és nem gyűlöleten alapszik.

Az ember legemberibb lényege az önzés - mondja Ferdinánd.

Nem bizonyos. Az ő nézete szerint az ember lényege: vágy az összhang után. Mi ez más szóval? A lét harmóniája. Harmóniát kell adni az embereknek. Minél több harmóniát.

Egyék harmóniát és meggyógyul tőle...

Igen... Vagy mondjuk úgy: igyék harmóniát, és elmúlik renyhesége. Beleinek és szívének renyhesége. Elmúlnak fejgörcsei és jellemének komiszsága. Vigyázzunk a palack védjegyére...

...Megnyomta szemüvegének nyergét. Odaát valaki ordított. A glu-glu asztalost kötözni vitték.

- Hiszen magának decubitusa van, ember - mondotta az egyik ápoló.

Decubitus? Sebek a háton a sok fekvéstől. A bőr rothadni kezd.

Lássuk csak: folytatni kéne a levelet. Ilonáról írt. Ami őt illeti - ezeknél a szavaknál hagyta el. S most már nem tudta, mi az, ami őt illeti, és általában miért mondja az ember azt: "ami engem illet"?

Künn a nagyteremben kitárták az ablakszárnyakat, és friss levegő csapta meg. Egy évvel ezelőtt érkezett Párizsba. Milyen szépeknek találta az utakat és bódítónak a parkokat. Átúszott agyán az Arc de Triomphe képe és szemközt vele a Louvre udvarán a Napóleon diadalkapuja. Aztán egy másik szimmetria: a Bourbon-palota és Madeleine-templom, amint illő távolból elnéznek egymásra.

Milyen szárazon feküdt Ilona a napon, fekete fürdőruhájában, nagy lábujjaival, amikor egyszer, kerékpár-kiránduláson megfürödtek a folyóban. A térde csontos volt, combja barna, testéből hideg közömbösség áradt. Mindezt később, sokkal később állapította meg, amikor már megszakadt barátsága Ilonával, és alkalma volt egy másik nő lábujját, combjának meleg s élő barnaságát látni. Igaz, csak egy lenge pongyola és egy lecsúszott papucs jóvoltából jutott ezekhez az üde látványokhoz. De e röpke pillanatok meggyőzték róla, hogy Ilona tárgyilagos teste még árnyékát sem keltette fel benne azoknak a kedves örömöknek, amiket ennek a másik nőnek, Jozefinnek a látása ébresztett a lelkében.

Fölvette töltőtollát, térdén megigazította a kis deszkalapot, amellyel levélpapírját alátámasztotta és folytatta az írást.)

Ami engem illet, Papaverin úr, Ilonával megszakadt minden kapcsolatom, mégis megengedhetetlennek tartanám, hogy lovagiatlanul locsogjak róla, mint Ön. A nők lehetnek vonzók, vagy kevésbé vonzók, a mi kötelességünk, hogy ne éreztessük velük fogyatékosságaikat. Meg kell gondolnunk, Papaverin kollégám, végre is törékeny, gyöngéd alkotások, szép sorsuk útja szenvedésekkel van kikövezve.

Azt kérdi, mivel foglalkozom. "Mit művel még Ön abban a kánkánban?" Semmi kánkán, Papaverin úr. E pillanatban egy kórházi ágyon fekszem, bekötött vállal, rögzített karral, egy utcai baleset következtében. Az a gyanúm, hogy a kulcscsontom eltörött. Nem tudom, nem közölték velem, s amint tudja, nem szeretek kérdezősködni. Az osztályorvos - akit a betegek gömbölyű hasa miatt nagydobosnak neveznek - meglehetősen kedélyes fickó, fekete szakálla ellenére. Bedugja a szakállát, s bravó, bravó kiáltással nyomban vissza is vonul. Első nap azt mondtam neki:

- Osztályorvos úr, sokáig kell itt lopnom az időt? Fontos dolgaim vannak.

Tudja mit felelt? Hogy ne siessek, semmi teteje, az ember úgyis elég korán megérkezik ahhoz, hogy bekapja a kellemetlenségeket.

Azóta nem kérdezősködöm. Jó népség, csak nem tud rajtuk eligazodni az ember. Itt van például Ferdinánd. Azt hiszem, tettem róla említést. Költő, és igen előkelő külsejű széltoló. Nem ismeri az erkölcsöt, s mégis olykor megdöbbentően tisztességes. Hibái ellenére pompásan dolgozó agyvelő. Az ő kezébe tettem le a találmányom sorsát. Hogy mi lett az eredménye? Erről talán majd később. A Párizsba való érkezésem másodnapján ismerkedtem meg vele, egészen véletlenül. A Tuilériák kertjében.

Nem érdektelen, Papaverin úr: pontosan ma egy éve történt. Botomat forgatva, vidáman léptem be a Tuilériák kertjébe. Kis tőkémet, tizenkét évi takarékosságom gyümölcsét egy lapos vászonzacskóban a nyakamba akasztva hordtam. Tiszta, de névtelen kis szállodácskában húzódtam meg, úgy gondoltam, nem árt, ha tőkémet elővigyázatosan a nyakamba akasztom. Elragadtatva jártam körül a parkot, aztán leültem a nagy vízmedence közelében egy vendéglő elé, és egy pohár hűs almabort kértem szomjam csillapítására, örömmel gondoltam arra, hogy bizony nem utolsó dolog, ha az ember megfordulhat a Tuilériák kertjében. Csodálkozásomra a vendéglő egyik székének karfáján feketerigót pillantottam meg. Hogyan? Vad rigó itt, a Rivoli utcai selyemüzletek közelében, a Köztársaság Pénzügyminisztériumának szomszédságában? Micsoda ellentmondás! Minő remek keveredése a költészetnek és erőteljes valóságnak, ötletes, határozottan ötletes, gondoltam, erről majd beszámolok Ilonának. Rómát a libák mentették meg, és ki tudja, nem fogják-e egy szép napon Párizst ezek a fekete rigók, az ötletességnek ezek a kiapadhatatlan üdeségű madarai megmenteni? Ha egyszer majd minden recseg, ropog... Mondhatom, Papaverin uram, meglehetősen ünnepélyes hangulatban voltam.

- Ez tehát a cserépégetők kertje - gondoltam. Nagyokat lélegzettem. Lenéztem a kavicsokra. Nagyszerű - kiáltottam fel -, ezeken a kavicsokon ropogott tova Robespierre és Danton cipője. Meg kell adni, Papaverin kollégám, szabatos forradalom volt, nem holmi zagyva puffogtatás, szavaknak és puskaporoknak múló lármája.

Szabadság, Papaverin uram. Kell-e ennél tökéletesebb emberi gondolat?

Egyenlőség: kell-e ennél megnyugtatóbb?

És testvériség! Lehet-e ennél meghatóbb?

Lelkes percek voltak, mondhatom. Gimnazista koromban többször feleltem ebből a kertből és ebből a forradalomból. Hosszú hajakat és nagy kokárdákat társítottam ehhez a parkhoz. Láttam történelem tanárom kiálló sárga szemfogát, amely szinte szervesen belenőtt az 1789-es forradalomba. Húsz éve vágytam rá, hogy eljussak ide Párizsba. Mennyi elképzelés, mennyi készülődés lélekben, hogy méltó legyek hozzá. Méltó a Tuilériák kertjére, s méltó a hármas gondolathoz: Liberté, Égalité, Fraternité! Íme, most itt voltam, s a hármas gondolat a saját véremként lüktetett az ártériáimban. Körülvett a történelem, és rám lehelte magasztos levegőjét. Lehunytam a szemem. Hosszú hajakat és kokárdákat láttam. Ott voltam a kokárdások között, együtt lépegettem velük a kert ropogó kavicsain. Megveregettem társaim vállát, s azt mondtam nekik: ne felejtsétek el, most valamennyien szabadok, egyenlők és testvérek vagyunk.

- Jól értsétek meg - szólottam boldogan -, testvérek vagyunk. Vége a rendszereknek és elméleteknek, amelyek a hatalmas oroszlánok bőgését mindenek fölé helyezik. Ne felejtsétek el, ezután nemcsak a nyomorultak és ügyefogyottak testvérek. A szőke testvére a barnának, a földbirtokos a zsellérnek és az öt tál ételes az egy tál ételesnek. Azt felelték, igazam van, és elvittek kivégzést nézni. Az igazat megvallva - közöltem velük -, ennek a lezuhanó késnek semmi létjogosultsága. Késről nem volt szó a programban! Ezeket a lezuhanó fejeket ki kéne hagyni a forradalomból, őrültség volna, ha én B-ben levágnám a fogorvos fejét azért, mert nem ért velem egyet! Tudja, Papaverin úr, mit feleltek? Hogy fogjam be a csőröm! Így! Hogy a csőrömet fogjam be. Szép kis forradalom, kiáltottam nekik oda, ilyen hangnemben beszélni az emberrel...

Tudniillik elaludtam, Papaverin úr. Elnyomott az álom. Meg kell gondolnia: napokon át talpaltam, annyi emeletet másztam, hogy a Mount Everestet is megmászhattam volna; a találmányomat akartam elhelyezni. Ide-oda küldözgettek. Nos, cudarul elnyomott az álom, szégyelltem is magam érte, mikor fölébredtem. Még a kalapom is a földre esett.

Arra riadtam fel, hogy a vízmedence körül zsongó gyerekek éles kiáltásba törtek ki. Fölemeltem a kalapomat, és a riadalom színhelyére siettem. Az egyik gyerek kis vitorlás hajót bocsátott a vízre, s maga is beleesett. Utána nyúltam a botommal s némi keresgélés után kihúztam. Kötőtűkkel és pamutgombolyaggal a kezében ott termett a gyermek nevelőnője is és meglepődésemre sikítani kezdett. Hamarosan rájöttem, hogy hegyes, sikolyokhoz hasonló szavai azzal gyanúsítottak, hogy a gyereket én nyomtam bele a vízbe, mert a karja helyett a lábánál fogva húztam ki. Megütődve néztem kötőtűinek erélyes villogását. A hátam mögött valaki arra ösztönzött, hogy kérjem ki magamnak "a szemtelen tehén rikoltozását". Lovagias beállítottságom tiltakozott a "szemtelen tehén" ellen. Elvégre is egy nővel állottam szemben. Megfordultam. Egy magas és előkelően öltözött úr állott a hátam mögött.

- Ne felejtse el, barátom, - szólott hozzám, s én a hangját nagyon kellemesnek találtam - Párizsban még mindig sok a kötőtű és pamutgombolyag.

Csak később értettem meg a célzását. Azokra a nőkre gondolt, akik harisnyát kötve nézték egykor a kivégzéseket.

- Nagyon érdekes - mondottam elismerően.

Azt kérdezte tőlem, idegen vagyok?

Intettem. Négy nap előtt érkeztem Párizsba. Egy találmányomat akarom szabadalmaztatni.

Oldalra hajtotta a fejét, és hosszúkás lóarcán barátságos, sőt mondhatnám finom mosoly jelent meg.

- Úgy - mondta. - Tartok tőle, hogy a sok találmány elviselhetetlenné teszi az életet.

Örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy megkérdezzem, nem ismer-e valami megbízható szabadalmi ügynököt. Elgondolkozott, majd azt mondta, nemigen szokta ismerőseit megbízhatóságuk szerint nyilvántartani, mert a megbízhatóság igen ingadozó alap. Az emberek, tette hozzá sietve s csak úgy mellékesen, rendszerint valami észrevétlen dinnyehéjon szokták kitörni a megbízhatóságukat. Hanem másnap várjak rá, mondta, a Raspail egyik kávéházában.

Igen jó benyomást tett rám választékos modorával és különös mosolyával. Közöltem vele, hogy találmányom célja korántsem a kiválasztottak léha kényelmének fokozása. Megjegyzéséből ugyanis arra következtettem, hogy ilyesmire gondol. Nem, erről szó sincs. Találmányom sokkal általánosabb jellegű. A tömegek érdekeit kívánja szolgálni.

Ferdinánd rám nézett.

- Kitűnő - bólintott. - A tömegeknek mindig nyújtani kell valamit. Egy kis adóelengedést, máskor valami olcsó szeszfőzőt, amelyen félannyi üzemanyaggal megfőzhetik a krumplilevest. - Fölemelte óvólag a kezét. - De vigyázat. Nehogy sokat találjon nekik nyújtani.

Azt mondta, azért, mert ha sokat találnak kapni, megszűnnek tömegek lenni. Tömegek csak addig vannak, amíg nagy bajok és nagy butaságok uralkodnak az embereken. S ha megszűnnek, mit kezdenek majd az elnyomók, a felszabadítók és az apostolok? Reméli - tette hozzá -, nem akarom elvenni a kenyerüket.

Nem értettem egészen. Kissé zavartan köszöntem el tőle, amikor a Concorde téren várakozó gépkocsijára ült. Ferdinánd csak úgy hemzsegett a legváratlanabb gondolatoktól. Művelt elme volt, akinél, hogy saját megjegyzését idézzem, amelyet egyik híres íróra tett, a műveltség nem butasággal párosult.

Másnap, Papaverin úr, kellő időben útnak indultam a Raspail felé.

Meg kell mondanom Önnek, hogy a mi dohos Olimpia filmszínházunk halvány képet sem tud nyújtani arról a sok meglepő és rendkívüli dologról, amelynek itt minduntalan szem- és fültanúja voltam. Korán reggel már talpon voltam és térképpel a kezemben kóboroltam végig Párizst. A találkozónk délutánra volt kitűzve. Telve voltam zsongással és reménységgel. Párizs nagyszerű atomjának éreztem magam. Megértettem annak az aesopusi légynek a hitét, amely az ökör szarván ülve úgy érezte, hogy együtt húzza a szekeret az ökörrel. Engem is magukkal sodortak a mozgás együttes kellemességei. Sokáig vártam Ferdinándra, de nem jelentkezett. Nézelődtem és meglepő dolgokat tapasztaltam. A kávéház előtt a gyalogjárót gyufaszálak, mogyoróhéjak és autóbuszjegyek borították. A közelemben egy Schubertnek öltözött tömzsi alak amerikai mogyorót rágott, és szürke köcsögkalappal legyezte magát. Mosdatlannak és komolynak látszott. Csodálkozva figyeltem a rágcsáló farsangi alakot s észre se vettem, hogy egy idősebb férfi kér engedélyt, hogy leülhessen az asztalomhoz. Barátságosan biztattam, hogy csak üljön le. Hátratolta fekete szalmakalapját. Azt mondta, hogy kolosszálisan megszomjazott. A kávéház teraszán közben különös alakok jöttek-mentek, Úgy festettek, mint valami kétlábú bohózatok és potrohos tragédiák. Elképesztő szakállakat viseltek, talán még a babiloniak idejéből. Akadt a szakállak között néhány jelenkori alkotás is, áramvonalakkal, aztán kúpalakú szakállakat is láttam. Az egyik olyan volt, mint egy hanyatt eső L-betű. A szőrkertészet diadalai, mondaná Ferdinánd. Elhűlve néztem a komolytalanságnak és bohózati könnyedségnek ezeket az élő bábjait. Mit akarnak ezek? Hogyan képzelik el magukat a lét nagy koordináta-rendszerében?

Kiderült, Papaverin úr, hogy művészek voltak. Festők és költők! Maguk próbáltak szabályokat csinálni maguknak! Fütyültek minden más szabályra. Azt hiszem, meglátszott rajtuk. Elhanyagoltak és beteg bőrűek voltak. Szerfölött csodálkoztam, hogy Ferdinánd, akit meglehetősen előkelő párizsi úrnak láttam, ilyen bizonytalan kigőzölgésű környezetbe jár. A szalmakalapos idegen, aki az asztalomnál foglalt helyet, hirtelen nevetni kezdett. Szalmakalapja alatt fehér napóleon-fürt himbálódzott. A fekete szivarcsonk kurta és sebes ütemben rezgett a szájában, mintha azon keresztül lődözte volna, mint egy gépfegyver csövén át, nevetésének hegyes i betűit. Aztán hirtelen azt kérdezte tőlem, hogy én mit szólok hozzá. Már tudniillik ezekhez a kolosszális fickókhoz, s osztom-e azt a nézetét, hogy legjobb volna őket alkoholos üvegbe tenni, és elrakni egy múzeum polcára.

Láttam, hogy társalogni akar. Idősebb ember volt, de én úgy gondoltam, nem árt, ha elővigyázatos vagyok. Nyakamban volt a pénz, harmincnyolcezer frank - mert frankra váltottam át - és sok agyafúrt kalandorról olvastam már. Nem válaszoltam hát neki, s csak akkor szólaltam meg, amikor a babérfa csöbréből leszállott egy macska és hátát a lábszáramhoz kente. Az asztal alá rúgtam. Az alak meglepődött, mire én magyarázólag tettem hozzá:

- Eriggy a pokolba.

- Poklot mondott? - kérdezte idegen kiejtéssel. - Jó lesz vigyázni... A pokol, ha nem tudná - magyarázta nyájasan -, csak az olyan magunkfajta kandúroknak van fenntartva, hogy ezekről a csapzott nőnemű macskákról itt a szomszédban ne is beszéljünk.

Vidám állával a kávéház nőire mutatott. Igen, igazában akkor vettem őket észre. Semmi csapzottat nem láttam rajtuk. Hová akar kilyukadni, kérdeztem magamtól. Öreg betörőszerszám a nyájasság, de engem nem lehet kinyitni vele. Én résen vagyok. Azt kérdeztem tőle, hogy ő hisz a pokolban?

- Én nem hiszek - közölte -, én bízom benne. Érti? Bízom benne, hogy van, s hogy közülünk néhány kellemetlen fickó ott fogja kipihenni csirkefogóságának fáradalmait.

- Ön angol? - kérdeztem.

Azt felelte, hogy eszébe sincs, ő nyugalmazott amerikai fogházlelkész.

Ezt a nyugalmazott fogházlelkészséget mesterkélt, sőt fondorlatos dolognak tartottam. Gondolja el, Papaverin úr: a nyakamban egy pénzes zacskó, s mellettem egy ravaszul nevetgélő vén kujon külsejű alak, aki nyugalmazott amerikai fogházlelkésznek nevezi magát, s azt kérdi tőlem, nem iszom-e én is egy korsó sört, mivelhogy igen kitűnő. Úgy éreztem, átlátok az öreg szélhámos szitáján. Ez valahogy értesült arról, hogy nekem egy kis összegecske csüng a nyakamban. Talán követett!

S mivel a macska megint ott kódorgott a lábam alatt, újra odarúgtam, ezúttal azonban szomszédom lábszárcsontjába találtam. Azt kérdezte, kinek szántam a rúgást: a papnak vagy a macskának.

Megnyugtattam, hogy a macskának. Idegenkedem a ravaszságnak minden megjelenési formájától, akár macskabőrben rejtőzik, akár emberi körvonalakat ölt. Ami pedig a papokat illeti, nem tagadom, nem mindig lelkesedem értük. Mert nem mind pap, aki annak mondja magát. Azután meg diákkoromban egy pap arcul ütött, mert óra alatt véletlenül kihúztam a padból a szomszédom vajaskenyerét, s az a földre esett.

Azt kérdezte, hogy a vajas felére?

- Úgy emlékszem, a vajas felére.

- No látja - vélte rejtélyesen és visszasrófolta a kurta szivarcsonkot a szájába.

Szeretem, ha a dolgok első hallásra érthetők a számomra. Ezt a "no látjá"-t nem értettem meg. A "lelkész" - eleinte mindig idézőjelek között ejtettem ki a címét - bőbeszédűen és nevetgélve adta értésemre, hogy Cincinnati közelében van egy kis tanyája, s egy kirándulótársasággal jött át Európába. Menj, szólott magához, eridj öreg salabakter, nézd meg te is, mit csinálnak odaát azok a bolond európaiak. Csakugyan olyan korlátoltak és betegek, hogy nem lehet már segíteni rajtuk? Valóban Isten politikai beállítottságáról vitáznak már? Fel akarják falni egymást, mint a csörgőkígyók? De siess ám, nehogy csak kígyófarkakat és füstölgő múzeumokat találj! Így történt, magyarázta nevetve, hogy hajóra kapott s átrándult Európába. A kirándulótársaság tovább állott, ő meg Párizsban maradt, mert megharapta egy kutya.

- Most aztán oltásokat kapok - mondotta -, nehogy odaát én is megharapjak valakit.

Nevetése lassankint valami komoly hadműveletté fajult. Sohasem láttam ilyen nevetést. Arra gondolt, magyarázta, hogy milyen mulatságos lenne, ha ott ülne a terített asztal mellett, a tanyáján, nyakában a kockás asztalkendővel, és éppen akkor harapna bele házvezetőnője kövér karjába, amikor az leteszi elébe a gombás rizsét. Aztán megint Európát feszegette. Az volt a véleménye, hogy Európa utcáin őrültek futkároznak, akik fel szeretnék gyújtani a világot. Nyugodtan beszélt és lenézéssel. Én csak mosolyogtam s egyre azt vártam, hová akar kilyukadni. Mert észrevettem, hogy időnkint különös pillantást vetett rám. Aztán tudni szerette volna, hogy ha nem szeretem a sört, mivel töltöm az időmet. Talán valami csapatban vagyok?

- Korántsem - ráztam a fejem -, egy találmányom van, azért vagyok Párizsban.

Azt kérdezte: inggomb? Vagy valami önműködő mogyorótörő?

Vén kujon - gondoltam elégedetten, hogy oly kitűnő szimatom volt -, most kezdesz lassan kirukkolni a színeiddel. Most már a találmányomat feszegeted.

Néhány pillanatra eltávoztam, s mire visszatértem az asztalhoz, a nyugalmazott fogházlelkésznek már csak hűlt helyét találtam. A pincér rajtam hajtotta be a négy pohár sör árát, amelyet asztaltársam elfogyasztott.

Bosszankodva hagytam el aznap a kávéházat. Ferdinándot is hiába vártam. Ez kissé lehangolt, de nem vesztettem el a bizalmamat. Ferdinánd olyan közvetlennek és őszintének látszott! Mi célja lett volna annak, hogy félrevezessen? Másnap újra elmentem a Raspailra. De csak negyednapra sikerült Ferdinándot viszontlátnom.

*

Április 28. kedd.

Tegnap megszakítottam a levelemet. Késő volt már, a teremben eloltották már a lámpákat. A szomszédból ma reggel átjött egy beteg, foglalkozására nézve adóbehajtó. Meglátta az éjjeli szekrényen a teleírt papírlapokat, és azt kérdezte tőlem, költő vagyok? Mert ismert egy költőt, alacsony, kövér ember volt, lepkékről és házbérekről írt és tányérokat dobált a feleségére. Nos, mondtam neki, én nem vagyok költő; sem ami a házbéreket, sem ami a tányérokat illeti. Gyógyszerész vagyok és bizonyos vonatkozásban feltaláló. Van ugyan egy Ferdinánd nevű költő ismerősöm, de ez egy okkal több, hogy idegenkedjem a költőktől. Felelőtlen lények.

Igen, Papaverin úr, Ferdinánd előkelő lénye ellenére a felelőtlenség legmagasabb csúcsain járkált. Például egyszerűen megfeledkezett az ígéretéről. Negyednap is csak véletlenül kereste fel azt a kávéházat, amelyben találkozónk volt. Alig telepedtem le, a nyugalmazott fogházlelkész, mintha mi sem történt volna, újra az asztalomhoz lépett és nyájasan üdvözölt.

- Én is jó napot kívánok önnek - biccentettem tárgyilagosan -, de a sörét legyen szíves máskor személyesen kiegyenlíteni.

Úgy tett, mintha megfeledkezett volna ügyetlen csínyéről. A találmányom úgy látszik, alaposan befűtött a fantáziájának, megint azzal hozakodott elő. Hogy talán valami új rendszerű vészcsengőről van szó?

S akkor a hátam megett megszólalt Ferdinánd.

- Nem - világosította fel asztaltársamat -, a Hektor úr találmánya ennél sokkal nagyobb horderejű.

Boldogan ugrottam fel.

- Ön nagyszerű ember, Ferdinánd úr - szólottam.

Ferdinánd helyet foglalt és kellemesen mosolygott. Azt mondta, jólesik az elismerésem, különösen, ha meggondolja, hogy hatvan perccel előbb még azzal gyanúsították, hogy kilopta egy hölgy szájából az aranyfogakat. A tréfát illő derűvel fogadtam. S hogy a "nyugalmazott fogházlelkész" félre ne értse a helyzetet, közöltem vele, hogy Ferdinánd ezt természetesen csak szimbolikusan gondolja. Ferdinánd azonban elhárította magyarázataimat.

- Csak semmi széljegyzet, Hektor úr - mondotta. - Az ember is elveszti zamatát, ha magyarázzák, nemcsak az élc. Sohasem szerettem a szimbólumot. A szimbólum a valóságtól való költői félelem.

A fogházlelkész francia nyelvtudása meglehetősen hiányos volt, ami nem akadályozta abban, hogy szélesen és bőségesen társalogjon minden felbukkanó kérdésről, nem annyira szókészletére és nyelvtani tapasztalataira, mint inkább a "felebaráti megértésre" támaszkodva. Megkérdezte Ferdinándtól, hogy mi a foglalkozása. Ferdinánd felvilágosította, hogy szeretne egyszer valami nagyon szép könyvet írni. Amiben egyetlen hazug szó ne legyen. Egyetlen szép mondat sem a szép mondat kedvéért. Valami átszűrt, őszinte könyvre gondol, egy meztelen könyvre, amely az irodalom céda köntösét és piperkőc színeit félreveti, és beéri egy rideg szerzetesi kötélövvel. De úgy érzi, hogy nem utálja az irodalom szajha szokásait eléggé, hogy kegyetlenül hasba szúrja őket. Addig is, amíg ezt a szép könyvet megírja, leszólja felebarátait és becsapja embertársait.

Kissé aggódtam, hogy Ferdinánd talán komolyan gondolta. De megkönnyebbülve jöttem rá, hogy Ferdinánd ötletes művelője az iróniának. Meghökkent tiltakozásomra ugyanis azt felelte, hogy olyan vagyok, mint Justitia istenasszony, azzal a különbséggel, hogy patikamérleget tartok a kezemben, s a serpenyőmben üres szavakat méricskélek. Az ember elméletileg elítéli az erkölcstelenséget, de gyakorlatilag megbocsátja.

Ferdinánd sok mindenféléről beszélt, én meg tátott szájjal hallgattam, öreg szomszédunk barnára sült arcán gumiszalagok módjára nyúltak és szűkültek az izmok. Köpcös törzse csak úgy rezgett a belső kuncogástól. De nem adta ki, csak nagykésőre, mindig csak percek múlva kezdett kattogni derűjének lövöldöző géppuskája.

- Ön elítéli az erőszakot és árulást, Hektor úr - jelentette ki Ferdinánd finoman. - Az egyiket bizonyára butának, a másikat valószínűleg gyalázatosnak tartja. Gondolja meg, hova jutnánk, ha sohasem lehetnénk buták és gyalázatosak. A világ bűzlene a lelkek szelídségétől. Szerencsére, csak az igazán ostobák hiszik, hogy a világ haladásának valami köze van a jósághoz és a testvériséghez...

Úgy tett, mintha szomorú volna, sajnálná az igazán ostobákat, aztán szivarra gyújtott.

Párizsban vagyok - ujjongtam fel afeletti örömömben, hogy ilyen meglepő dolgokat hallok, mert természetesen irodalomnak véltem e fordulatos romlottságokat. Ferdinánd elegánsan és ügyesen csurgatta magából e furcsa hűsítőt, mint gyakorlott csapos a szép habos barna sört. Szórakoztatni akar vele bennünket, szólottam magamhoz és hamarosan beszüntettem minden tótágast és elképedést, amelyre Ferdinánd ijesztő kijelentései kényszerítettek.

Igen, Párizsban vagyok - ismételtem magamban. Az asztalokon csillogott a vörösborok bíbora, az egyik szemközti ház hatodik emeletéről akkor cipeltek le egy vörös hajú néger lányt, aki teletömte bánatában a gyomrát veronállal, gurultak a társas kocsik, a földalatti vasút alagútja dohos szagot lehelt, virágokat, rézkarcokat és kenyérpirító készüléket árultak a gyalogjárón, minden olyan zavaros és nagyszerű volt, Papaverin uram, hogy megértettem azt a Ramszesz-szakállú fiatal festőt, aki olyan tökéletesnek és megindítónak találta mindezt, hogy levetette a cipőjét, a kezébe vette és úgy indult el a Szajna felé.

Igen, Papaverin úr, hirtelen úgy rémlett, hogy becsaptam magam eddig. Az emberek nagy része, úgy látom, átkozottul hajlamos arra, hogy a maga mentolszagú patikáját az élettel tévessze össze. Részeg voltam, Papaverin uram. Ferdinánd azt mondta, hogy a találmányomnak igen nagy a jelentősége. Az öreg Zinkweisz kajsza szemüvegére, meg az ön pocskondiázó szavaira gondoltam, Papaverin úr, és stiglicet lehetett volna velem fogatni. Néztem a körút alkonyi gomolygását, s közben Ferdinándra figyeltem, aki minden átmenet nélkül bizonyos újszövetségi gondolatok csődjéről beszélt, s a penetráns hazugságoknak arról a rendszeréről, amely behálózza az életet. Úgy vélte, hogy még nyomorúságosan gyönge a vállunk az igazságok elviselésére. A sok bajt az okozza, hogy az emberek nagy része szeretne még négy lábon járni, de az egyház azt akarja, hogy két lábon járjanak. Pedig el kell ismerni, az embereknek igazuk van: olykor kényelmesebb négy lábon járni.

A lelkész mosolyogva tűnt el néhány pillanatra sörének bőséges habjában. Ferdinánd az Istent is szóba hozta. Azt mondta, hogy nemigen szokta magát Istenért exponálni, mert attól tart, utólag kiderül, hogy Isten vaklárma volt. Aztán az amerikaihoz fordult és megkérdezte tőle, miben hisz ő. Természetesen, tette hozzá, nem arra az általános és érzékelhetetlen fikcióra gondol, amely földi szemnek láthatatlan magasságokban lebeg.

A "lelkész" derűsen tette le poharát. Nem, gondoltam, most már nyilvánvaló, hogy az öreg kujon hazudott. Sohasem volt lelkész, különben nem tűrné a Ferdinánd gúnyos ugratásait.

- Ki mondja, hogy Isten láthatatlan? - kérdezte. Arra gondoltam, hogy valószínűleg azért megy bele a vitába, mert szeretné elterelni magáról a gyanúmat.

- Ön talán látta, "nyugalmazott fogházlelkész" úr? - kérdeztem.

Bólintott. Hogyne. Látta, egy nagyítóüvegen keresztül. Valami folyadékban úszkált.

Ferdinánd mosolygott. A lelkész úr - magyarázta - azokra a természeti jelenségekre utal, amelyekkel makacs templomkerülőknek és csiszoltabb léhűtőknek szokták Isten materiális jelenlétét bebizonyítani. Hasadó gombák, galvánelemek, húsevő növények, a méhek matematikai csodatettei, íme - kiált fel az eklézsia, ha olyan savanyú alakkal találkozik, mint én, aki láthatatlan kenyerem javát már megettem, s már csak a kézzelfogható dolgok súlyát érzékelem -, íme, mondja az egyház, ezek mind egy lappangó erő, egy hatalmas gondolat létéről tesznek tanúságot. Ez az erő kormányozza semmirekellő kis életünket. Matematikával, fizikával, növénytannal és bakteriológiával. Ezt az erőt, amelyet jobb híján Istennek nevezünk, tisztelnünk kell, mert hatalmas, végtelen és jóságos. Mindenhol jelen van és minden összeesküvésünkről, minden civakodásunkról tudomása van. Ereje felmérhetetlen. Egyik pillanatban belefricskáz valamelyik rakoncátlan csillagképletbe, amely tőlünk tízmilliárd fényévnyi távolságban van, a másik pillanatban itt úszkál békésen a lelkész úr sörében és gondoskodik róla, hogy az ne a lelkész úr légcsövén, hanem a mellette lévő nyelőcsövén csússzék le...

Elragadtatva néztem Ferdinándra.

- Ön kitűnő ember - ismertem el, mert hirtelen abba a tévedésbe estem, hogy Ferdinánd úr éppen Isten létét akarta egyes fordulataival bizonyítani. Tévedtem, Ferdinánd a "lelkészt" akarta papi álcájából kiugratni. Azzal folytatta, hogy megnyugtatóbb érveket kér.

Azt szeretné tudni, hogy szabad szemmel nem látható-e, mindig csak áttételben az úgynevezett logika transzmissziós szíjának közvetítésével?

Az amerikai bólintott. Látható. Mindenhol látható.

- Itt a kávéházban is? - kérdeztem én. Újra bólintott.

- Végre! - kiáltottam fel diadalmasan. - Végre megfogtuk állítólagos fogházlelkész uram. Ha Ön valóban lelkész lenne, nem merné azt állítani, hogy Isten betért egy párizsi kávéházba.

Az emberem mosolygott. Barátságosan ráütögetett a kezemre. Azt kérdezte, hogy mi a nevem, honnan jövök és van-e valami vagyonom. Aztán kiitta sörét és felkelt.

- Miért ne térhetett volna be Isten egy párizsi kávéházba? - kérdezte mosolyogva. Mindenesetre ajánlom magának, Hektor úr, óvakodjék a barátjától. Kitűnő elmének és nagy lókötőnek látszik...

Szivarját betette a szájába, ujjával meglökte fekete szalmakalapját, és elhagyta a kávéházat. Fehér napóleon-fürtje vidáman himbálódzott. Egy kissé zavarban voltam és csodálkozva bámultam utána. Alkonyodott már, s az asztalokon elkomorodott a vörösborok élénk bíbora, állapítottam meg tűnődve.

Igaza van az öreg dzsentlménnek - nevetett Ferdinánd -, résen kell lennie, Hektor úr. Ugyanis épp e pillanatban jutott eszembe, hogy iratait átadtam egy megbízható szabadalmi ügynöknek, aki elismerőleg csettintett, és a lelkemre kötötte, hogy küldjék fel ma hozzá ötezer frankot az előzetes kísérletekre. Nos, ha gondolja, Hektor úr... az iratait visszaadhatom.

Olyan előkelőnek és megbízhatónak látszott, hogy szó nélkül belenyúltam a zsebembe. Aztán eszembe jutott háziasszonyom jelszava: "A pénz a nyakában, Sebestyén úr" - s besiettem a kávéházba, hogy a telefonfülkében kiszedjek a nyakamból ötezer frankot. Amikor visszatértem, láttam, hogy Ferdinánd jegyez valamit. "Isten egy montparnasse-i kávéházban" - írta fel a jegyzőkönyvébe.

Két hét múlva már egy kis kabaréban énekelték a legendát a montparnasse-i kávéházról, amelybe betért az Isten. Ön persze valami képtelen csúfondárosságra gondol! Szó sincs róla. Igen kedves história volt. Isten volt a kávéház tulajdonosa, s vigyázott rá, hogy minden simán gördüljön a hangulatos butikban. Az éhező festőnövendékeknek hitelre adott két pár virslit mustárral, a goromba, de pénzes fickót kivezettette, és a lányt, akihez szívtelen volt, szépen odavezette a köhécselő költőhöz. Szóval néhány kellemes költői igazságot szolgáltatott, s a végén együtt énekelt egy dalt a pincérekkel és festőnövendékekkel.

*

Letette a tollat, megnyomta szemüvegének nyergét, és fejét fáradtan vetette hátra. Majdnem három órát írt egyfolytában. Ha hozzákezdett, megállás nélkül csurgott belőle a szó. Töltőtolla vastag volt, bőséges tintatartály, valóságos tintatank, ötszáz sorra való üzemanyag részére. Jobb keze azzal, hogy a sérült balkéz munkáját is pótolta, szokatlanul elfáradt. Lassan fogyasztotta el ebédjét. A húshoz néhány szem aszalt szilvát adtak. A magokat rendszeretően egymás mellé rakta a tányér szélére. A háta mögött a nagyteremben elégedetten csörömpöltek a kiürült edények, és a torkok megvigasztalódva krákogtak.

- Enni - tűnődött magában. - Enni! Ez volna minden? Milyen békések most odaát. Nem dühöngenek és nem küldik a pokolba a vezetőséget.

Nyilvánvaló, hogy az embereket jól kell lakatni. Nem szabad tűrni, hogy munkanélküli gyomorsavaik összerágják bennük az embert. Nem szabad megengedni, hogy éhezzenek. Ez az ősprobléma, az eredendő mag, amelyből bűnök és forradalmak rügyeznek.

Ferdinánd egy ízben azt mondta, hogy szamárság jóllakatni minden embert. Ez hamarosan odavezethet, hogy a gazdag ember nem fogja tudni élvezni a gazdagságát, a hatalmas pedig az éhesek alázatos hódolatát. A jóllakott embert tömött bendője akadályozza abban, hogy olyan mélyet hajoljon, amilyen a gazdag embert megilleti. S ez aztán megint elégedetlenségre fog vezetni, esetleg lázadásra. A gazdag emberek fel fognak lázadni a jogfosztás ellen, s kezdődik elölről az osztályharc.

- Hogyan? - csodálkozott akkor Sebestyén. - Ön komolyan hiszi, hogy a gazdagoknak előjogaik vannak?

- Természetesen. A szegényeknek is vannak előjogaik. Hogy tudniillik szegények és piszkosak lehetnek, anélkül, hogy valaki megbotránkoznék ezen - jelentette ki Ferdinánd barátságosan és mély meggyőződéssel. - A gazdagnak természetes joga, hogy gazdag legyen, a koldusnak meg, hogy semmije se legyen. Nem értem, miért zajongnak némelyek. Nem tökéletes jogegyenlőség ez?

Meghökkentették a Ferdinánd szilárd kijelentései.

- Képtelen dolgok - kiáltott fel Sebestyén. - Ön határozottan megdöbbent engem, Ferdinánd úr.

Nemes gondolatai, mint szép őszibarackok egy zacskóból, szétgurultak a piszokban. Próbálta felszedegetni és tisztára dörzsölni őket.

- Tökéletes jogegyenlőség! Igazán nevetnem kell, Ferdinánd úr.

A boulogne-i erdő tava körül sétáltak, Ferdinándnak találkozója volt, s hogy ne unatkozzék, magával vitte Sebestyént is. Zsemlyedarabokat dobált a hattyúknak s azt mondta, hogy a jogegyenlőséget félreérti a legtöbb ember. Inkább a jogok szimmetriájáról van szó. Az egyik serpenyő annyit nyomjon, mint a másik. A minőség közömbös.

- Hiszen ön romlott és lelkiismeretlen fickó - kiáltott fel Sebestyén elámulva.

Ferdinánd átfogta a Sebestyén vállát.

- S ezt maga nem tudta? - kérdezte rokonszenves egyszerűséggel. - Sohasem csináltam titkot belőle. Ilyen vagyok. Romlott és lelkiismeretlen. De higgye el, őszintén csinálom. Nem tisztelek semmit, és nincsenek aggályaim. Az ember a nagy dolgokkal hamar végez. Inkább a kis dolgokkal van baj.

Megállt, s egy elfinomult, vékony férfi után pillantott. Elővette jegyzőkönyvét, és hangosan diktálva magának a szavakat, beleírta a noteszébe:

"A zörgő bikák etimológiája."

Aztán eltette a könyvet.

Sebestyén tanakodva igazgatta a szemüvegét.

- Bocsásson meg - mondta. - Ön igen sok furcsaságot mond. Néha az az érzésem, hogy csak meg akar tréfálni. Sohasem hallottam még olyat, hogy a zörgő bikák etimológiája.

Ferdinánd szelíden bólintott. Egy ötletről van szó - mondotta. Az a törékeny, gyönge ember, aki elhaladt mellettünk, nagy tradíciók hordozója. Meglehetősen értéktelen alak. Már a csontjai is üresek. A nagy tradíciók és nagy butaságok fenntartói, magyarázta, sok esetben értéktelen lények. Húsuk rostos és ehetetlen, izmaik makacsok ahhoz, hogy a szekeret húzzák, akárcsak a bikák. Jelentőségük abban van, hogy magvaik szertartásos elhelyezésével tovább plántálják a tradíciót és az Előkelő Butaságot. Értékük tehát annyi, mint egy bikáé; mint egy lesoványodott, renyhe bikáé, amelynek már a csontjai is zörögnek.

Sebestyén, aki a tisztelet és meghökkenés két malomköve között őrlődött, úgy vélte, hogy Ferdinánd megőrült. Nem értette a Ferdinánd gondolatainak ezeket a kusza és szörnyű kalandjait. Zavartan pislogott a boulogne-i erdő regényes tavára, amelyen szépnyakú hattyúk és emberpárokkal megrakott ladikok szelték a vizet. Hányszor olvasott erről a tóról, s most ott állott és a zörgő bikák etimológiáján rágódott!

- Önnek illetlen ötletei vannak - mondotta ki bátran. - Nem is tudom, hogyan jutnak az eszébe.

- Az ötletek fejlődnek - nevetett Ferdinánd -, mint a giliszták. Szerkezetük van, mint egy mérlegnek vagy egy rugóra járó órának.

Sebestyén öröm és szomorúság között hányódott. Az öröm a szép Párizsnak szólott, a pompás hattyúknak, a francia elbeszélő irodalom e márkiktól hemzsegő csodás erdejének, a különös Ferdinándnak s magának az életnek; szomorúsága a mondatoknak szólott, amelyeket nem értett meg.

- Még sohasem jártam, kérem, Párizsban - szólott mentegetőzve.

Az ő b-i gondolatai úgy követték egymást, mint az ábécé betűi.

Ferdinánd megértően fogta meg a karját. - Az embernek - kezdte magyarázni -, van egy apró s meglehetősen szerény ötlete. Például itt van egy útszéli kis gondolat: a butaság boldogság. Mi tagadás, maga is bután fest kezdetleges pőreségében. Az ember tehát nekifekszik és átszereli egy kicsit. Mindenekelőtt elválasztjuk, és széthúzzuk egymástól a két szót, s ezzel felhúzzuk az egész gépezet rugóját.

"A butaság ... ... ... ... ... ... boldogság."

- Ebbe a megfeszített s rugalmassá vált hézagba most beleszerelünk néhány kereket és csillogó alkatrészt. Mert hiszen minden csak szerelés kérdése. Még a legfelsőrendűbb ötletnek is szerelési feltételei vannak. A gondolatok ritkán teremnek úgy, mint a sarkantyúvirág. Meg kell dolgozni érte, mint egy órabéres gépgyári munkásnak. Egy-egy csavart meg kell szorítani, a régi alkatrészekről el kell távolítani a rozsdát, és be kell futtatni valami könnyen megszerezhető nemes fémmel. Tehát:

"A butaságnak van egy csiszoltabb formája, amelyet boldogságnak nevezünk."

- Figyelje meg Sebestyén - mondotta -, milyen olajozottan szaladnak most egymásnak, s milyen fürgén csattan most a két régi, rozsdás szó, amelyek oly irodalmiatlanul hevertek eddig egymás mellett az ócskaságok lomtárában: a butaság és a boldogság.

Sebestyén tétován igazította meg a nyakkendőjét.

- Hiszen ez mélységesen kiábrándító, kérem - mondotta. - Így teremnek a nagy gondolatok?

- A legtöbb, barátom - biztatta Ferdinánd kedves mosollyal.

Vissza kellett térniök a városba, mert akit vártak, nem jött el. A boulogne-i erdő aszfaltos útján kocsik és kerékpárok suhantak el mellettük. A fák között lovasok jártak. Sebestyén felüdülve nézte őket. A lelke szavak után nyúlt, hogy kifejezhesse magát, de a szavak mind hidegek és rozsdásak voltak, mint az ócskapiaci srófok.

Ferdinánd, mintha megérezte volna a srófokkal való kellemetlen küzdelmét, cigarettát nyújtott át neki.

- Azt hiszem, ma jó hírt mondhatok a találmányáról.

Kiértek a boulogne-i erdőből, és a széles út végén látszott a Diadalív monumentális oldala. Az Avenue de Boia de Boulogne-on voltak. A zöld gyepről feltörő vízsugarak szivárványosan játszottak a naplementében. A csodálatos házsorokon mintha ezer vidám skatulya függött volna, mint kalitkákon az etetőfülkék. Erkélyek voltak sárga és narancsvörös vitorlavászonnal letakarva.

Sebestyén boldogan ült a helyén. Milyen kifejezhetetlenek ezek a párizsi tavaszi alkonyok! A szíve megindultan vert. Az egyik platánfa alatt, ahogy lassan elhaladtak mellette, feketerigó állott a gyepen. Lábát szétvetette, csőrét mereven tartotta fölfelé és nyakát behúzta. Ferdinánd megállította a kocsiját.

- Hernyót nyelt - állapította meg. - Most megvárja, amíg leérkezik rendeltetési helyére.

A fecskékről kezdett beszélni, amelyeket gyerekkorában hálóval fogtak messze, Levante-ban. Nem volt párizsi, és csak félig francia. Igen, megették a fecskéket. Elhagyták a Diadalívet, és a Haussmann körút felé folytatták útjukat. Ferdinánd a Földközi-tengerből kiugró halakról beszélt, amelyeket evezőlapátjával vert agyon. S a kagylókról, és szivacsot meg kókuszdiót szállító hajókról. Egyszer elbújt egy ilyen hajón a szivacshalmok alá, és három nap múlva Marseille-ben kötött ki, szörnyen megéhezve. A matrózok akkor csúnyán összeverték.

A csuklója fölött, ahogy kezét a kormánykeréken pihentette, Sebestyén valami régi roncsolás forradását látta. Megkérdezte, hogy talán akkor sérült meg? Nem, szólott Ferdinánd a cigarettája mellől, Verdunnél.

Furcsa ember volt. Szabad óráiban dalokat írt a rádiónak: jégszekrények, töltőtollak és szájápoló szerek kitűnő minőségét magasztalva. A péksüteményektől sem riadt vissza, ügyes burkolásban adva tudtára a fogyasztóközönségnek, hol fedezheti legelőnyösebben kifliszükségletét. Egyszer két ifjú és tapasztalatlan mákos kifli - így kezdődött ilyenkor a történet, s a hosszú Ferdinánd rajta volt, hogy ami bohó és gyanús finomságot ki lehet termelni egy hímnemű és nőnemű mákos kifliből, azt maradéktalanul kitermelje.

Sebestyén nem mindig értette a csacska és bujkáló értelmű irodalmat. Egyszer ezt a néhány szót olvasta a Ferdinánd egyik vidám üzleti versében:

"Mondhatom, Ön kitűnő színben van - szólt a herceg az r betűt megnyomva."

Még egyszer átolvasta, s az r betűt kereste. Aztán udvariasan figyelmeztette barátját, hogy kifelejtette a mondatból az r betűt.

- Szemfüles fickó - mosolygott Ferdinánd elnézően. - De gondolkozzék csak, nem eredetibb így? A legközönségesebb herceg is megnyomhat egy létező r betűt. De látja, itt az én költészetem titka: az én hercegeim olyan r betűket nyomnak meg, amik nem léteznek.

- Nem, ez nem elég világos nekem, Ferdinánd úr.

- Megértem - bólintott akkor Ferdinánd -, megértem, Hektor úr. Maga egyenes lélek, ragaszkodik hozzá, hogy az r betű meglegyen. De látja, én csak azt akartam mondani, hogy sokan vannak, akik fontoskodó hangsúllyal és összevont szemöldökkel olyan r betűket nyomnak meg előszeretettel, amik nem léteznek. Gondoljon arra a sok fecsegőre, akik irodalomról és képekről locsognak kiállhatatlan közhelyeket. Akik művészetről beszélnek ott, ahol nincsen művészet, és írói világszemléletről, ahol az író legfeljebb üres söröspoharának szemléletében merül el.

Jól emlékezett erre a beszélgetésükre. Azt mondta, Ferdinánd úr, nagy kár, hogy költészetét a pékipar és jégszekrénygyárak szolgálatába állította. Ferdinánd mosolyogva bólintott.

- Miért ne rakjunk egy kis költészetet - kérdezte - a jégszekrényekbe is, miért csak penetráns sajtokat?

Mindig meglepték a Ferdinánd előkelő rögtönzései, amik veszedelmesen hasonlítottak ahhoz, amit az emberek szellemességnek neveztek. Ferdinánd a maga kis irodalmi drámáját - azt, hogy igazában csak igavonó volt s nem magasröptű sas -, ilyen szellemi kenőcsök, meg csinos tapaszok alá rejtette. Összevissza locsogott, s fújta maga köré, mint egy illatszóró, a finomszagú gondolatokat. De erre Sebestyén csak később, sokkal később eszmélt rá. Amikor kinyílt már kicsit a szeme, s Párizs erős Jupiter-lámpáinak tüzében nemcsak körvonalakat és fényfoltokat, hanem részleteket és árnyalatokat is látott. A montparnasse-i kávéház legendájában meglepődve figyelte, hogyan mosolygott, alakult az ötlet jelentéktelen mikroorganizmusa énekes darabbá, milyen gyorsan oszlottak, szaporodtak a sejtjei, s hogyan lett a lelkész megjegyzéséből egy vattaszakállú, rokonszenves aureolás kávés, aki bölcsen osztotta rendelkezéseit, s vigyázott arra, hogy fizetség nélkül senki se távozzék...

A csöndes és előkelő Vendôme téren haladtak át, mindkettőjükön estélyi ruha volt, s egyik közeli étterembe tartottak. Ferdinánd a jégszekrényről áttért az azték kultúra fejtegetésére, s aztán kellemes hanghordozással Fleury bíborosról kezdett beszélni. Nem, Sebestyén sohasem hallott Fleury bíborosról, de határozottan jól érezte magát, hogy Ferdinánd Fleury bíborosról beszél. Akkor már elköltözött abból a névtelen és szerény szállodácskából, ahová Párizsba érkezésekor takarékoskodva megszállott. Drágább szálloda volt, jóval drágább, mint az előző, de a Ferdinánd egyik odavetett megjegyzésén elgondolkozva, maga is úgy látta, hogy pompás várakozásainak küszöbén, amikor olyan biztatóan kezdenek bontakozni találmányának üzleti körvonalai, sehogy sem illik bele egy névtelen hotelecske félhomályába, amelyben kötényesen, gallér nélkül és nemezpapucsban mászkál a szemfüles gazda, csepegő vízcsapokra és hátralékos bérlőkre vadászva. A fekete ruhában a csillogó étterem márványos lépcsőin felhaladva, határozottan érezte, hogy sorsa erőteljes fordulatot vett. Talán sohasem fog visszatérni a Kék Golyó pultja mögé, hogy vaselicum albumot kenegessen az apró és hengeres fadobozokba. Ferdinánd odavárta az étterembe a menyasszonyát is, akit Sebestyén már ismert. Finom hölgy volt, Sebestyén meghatottan gondolt a társaságára.

- Azt hiszem - figyelmeztette Ferdinánd -, nem fog ráismerni. Azóta ugyanis menyasszonyt változtattam.

Beismerte nyomban, hogy rút dolog ez nála. Nem tud kitartó lenni. A legtöbb ember megkapaszkodik valami szerelembe, s addig lóg rajta, addig nyüvi és használja, amíg kopott, szegényes ronggyá nem válik. A szerelem nem bírja a hosszas használatot. Olyan, mint a papírszalvéta, az ember megtörli vele a száját, és nem gondol rá, hogy majd máskor is előveszi. Igen, beismeri, tette hozzá, hogy ez úgy hangzik, mint valami aljasság. Talán az is, a természet aljassága. A szavakra, ajánlotta Ferdinánd, vigyázni kell, mert az emberek nem tudnak bánni velük. Elsül a kezükben, és magukban tesznek kárt. Megjegyezte azt is, hogy az ember, amikor a tükörbe néz, azt hiszi, hogy a képmását látja. Holott a tükörből igen sokszor valami gazfickó néz vissza ránk, csak nem vesszük észre.

- Ön, Ferdinánd úr - mondta neki Sebestyén -, szkepszisre hajlamos.

Ferdinánd bólintott s azt felelte, hogy általános szkepszisben fog meghalni.

- Ön talán szepszist gondol? - jegyezte ő meg. Hosszú barátja nevetni kezdett. Igen - felelte barátságosan, ideje már, hogy felhagyjon szójátékaival, amik őt magát is émelygéssel töltik el, mint a romlott pástétom.

Később egy ezüstbrokátos hölgy lépett a terembe. A zenekar éppen a Hetedik Szimfóniát kezdte játszani. A fiatal, szőke nő mögött pincérek jöttek, egyik a másik után, dallamosan lépkedve a zene ütemére. Ferdinánd szerint úgy hatott az egész, mintha a nő elöl a Hetedik Szimfóniát hozta volna, mögötte a pincérek más, tömörebb szimfóniát, ezüsttálakban és porcelánokban. Pecsenyéket, rákokat, sajtokat. Az ezüstbrokátos hölgy az asztalukhoz lépett.

- A menyasszonyom - mutatta be Ferdinánd. - Azelőtt táncolt.

Sebestyén elragadtatva ugrott fel. Milyen nagyszerű volt! Bemondta a maga nevét, és lelkesen foglalt helyet a nő mellett. Úgy vélte, hogy illendő dolog lenne, ha a táncról beszélgetne s ezért megjegyezte:

- A táncot, ha jól emlékszem, Terpsichore találta fel...

És Ferdinánd, megdöbbenésére, salátáit rágva egykedvűen mondta:

- Marhaság... A fontos az, Hektor úr, hogy ne nyomkodja majd az asztal alatt a Marié lábát.

Ő elképedt. A nőre nézett, aki kedves mosollyal igazította a haját. Aztán lassan megértette, hogy bármit is mond Ferdinánd, nem szabad komolyan felfogni. Megütődését vidámság váltotta fel és figyelmeztette hosszú barátját, hogy a talpbőr nem jó hővezető. Ha ő magára akarja vonni egy nő érdeklődését, akkor nem dörzsöli hozzá a cipőtalpát. Ferdinánd úr talán hozzádörgöli? Ferdinánd mosolygott. Mi tagadás, felelte, megtette néhányszor. Aztán rájött arra, hogy jobb, ha az ember ékszert küld.

A menyasszony sértődötten tette le a villát. Neki Ferdinánd csak a lábát dörzsölte. Aztán megérkezett a szabadalmi ügynök. A fején hátulról előre kunkorodott a haj. Ferdinánd kakaduhajúnak nevezte, s megjegyezte róla, hogy szereti a fametszeteket, és ritkán mond igazat. A kakaduhajú zajosan enni kezdett. Ferdinánd megkérdezte a gyógyszerésztől, hogy mit tart az olyan emberről, aki hangosan szürcsöli a levest, és nem tudja, hol fekszik Borneo szigete. Felelni akart Ferdinándnak, de előbb, szokása szerint, megigazította a szemüvegét, és azt mondta, hogy ami a kérdést illeti, azt úgyszólván nem lehet... helyesebben szólva...

Ferdinánd mosolygott.

- Helyes, Hektor úr - szakította őt félbe. - Ön nagyon rendes ember. A rendes embernek nem jut soha semmi szokatlan az eszébe s nézeteit rendszerint úgy kezdi, mint ön... "Ami a kérdést illeti, azt úgyszólván és helyesebben szólva..." A rendes ember az állam talpköve, s az a megtisztelő feladat hárul rá, hogy vagyont gyűjtsön, karbantartsa az emésztőszerveit és ápolja az általános erényeket, mint például az adófizetést, a mások házasságtörése felett való felháborodást és a befőttek téli eltevését. A rendes ember, ha szép hegycsúcsot vagy csinos színésznőt lát, egy jelzővel mindig többet mond a kelleténél.

Ő vidáman hallgatta a tréfás vázlatot. Cigarettára gyújtott. Egy kis pernye az asztalkendőre hullott és apró, fekete lyukat égetett benne. Az ügynök most ránézett.

- Ön jó munkát végzett, Hektor úr - szólalt meg röfögve.

Ő azt hitte, hogy találmányáról beszél és elpirulva, szerénykedve hárította el a dicséretet. Aztán megkérdezte, hogy úgy látja, érdemes vele foglalkozni?

- Mivel? - röffentette az ügynök. - Ah, úgy... a találmánnyal... No, természetesen! Nagyon is érdemes. Hallom, ön felfedezését egy balesetnek köszönheti. Maga berúgott, leesett és feltalálta ezt a micsodát. Egy bécsi polgárnak daganat nőtt a fejére s feltalálta a cilindert...

Boldoggá tette a kissé faragatlan elismerés. Csak később, sokkal később tudta meg, hogy az ügynök nem a találmányát dicsérte meg, hanem azt a kerek lyukat, amelyet ügyetlenül az asztalkendőbe égetett...

Ránézett a teleírt ívekre. Mit írjon még Papaverinnek? Üdvözölje Ilonát? Az Ilona képe elhalványodott az emlékezetében. Megírja, hogy milyen kegyetlen baleset érte?

Szerette a hosszú leveleket, sok hosszú levelet írt már. De csuklója s ujjai most nem bírták tovább a munkát. Befejezte a levelet és borítékba tette.

Valahol a folyosó végén tompa csengő szólott. Később bejött az ápolónő, s közölte vele, hogy újra röntgenezni fogják a vállát.

- Talán megússza műtét nélkül is - tette hozzá.

Aztán újra magára maradt az oszlop mögött, a nagy terem féregnyúlványában és hallgatta a betegek körülményes köpködését, zsörtölődését és káromkodását. Egy kékesszürke, sivár fal volt minden látvány, amely elébe tárult. Egy sima fal, hét-nyolc méter magas és talán tíz méter széles. Sem ablaka, se ajtaja nem volt. Félálomban meresztette szemét erre a kietlen mozilepedőre, amelyen arcok, éttermek és párbeszédek úsztak el előtte. Fáradt volt, s nem küzdött a tovasuhanó képek ellen. Aztán hirtelen kiragadták a félhomályos moziból, tolóágyra emelték és nesztelen gumikerekeken elvitték a röntgenezőbe.

 

V

Mégis megoperálták, és az éjszakái meglehetősen cudarul teltek. Jól belerögzítették a fél oldalát valamibe, s így természetesen a másik felét sem tudta mozgatni. A teremből néha átsétált valamelyik sovány nyakú, borotválatlan beteg a félreeső teremnyúlványba, lenézett a mozdulatlan, sárga gyógyszerészre, és pipaszárlábain lassan visszasétált a társai közé. Odaát köpőcsészék koccantak, majd szidalmak keltek szárnyra, s egy-egy reszelő, nyálkacsomós torok nevetése. A kékes nagy falon fordított árnyak úszkáltak, aztán észrevétlenül mozgásba jött a vetítőgép és Sebestyén megint ott látta magát a falon, vadgalamb színű kesztyűben, finom pálcával és bőséges vidámsággal. Szorgalmának mintegy öngyümölcseként lelkesen rótta Párizs végtelen kilométereit. Kezében volt a térkép, és rajongva nézte a hömpölygő utakat. Nézegette a Szajna-parti könyvócskaságokat és régi, rossz metszetek vastagcombú, de lehetetlenül mikroszkopikus lábú táncosnőit. A Diadalív lapos tetőzete alatt felfedezett egy múzeumot, amely a hatalmas építmény száz év előtti tervpályázatait mutatta be. Kedvtelve nézegette a régi elképzeléseket, s a nagyszerű kőkapu rajzai körül elterülő egykori mocsarakat. Igen, a csodás téren valamikor kusza bokrok és mocsárral telt gödrök terültek el. Az emberi alkotás ereje és szépsége elégedettséggel töltötte el. S Papaverin, ez a szegény és töppedt epezacskó még azt mondja: "Zsákutca, Sebestyén kolléga, zsákutca a neve a hollétünknek." Gondolatainak hátterében a láthatatlan gáncsoskodó körvonalait mindig Papaverin szedte magára. Most is minduntalan felbukkant vackorfejével, de most Sebestyén idézte maga elé, hogy a szemébe nevethessen.

- Nos, Papaverin úr, ehhez például mit tetszik szólani... Ehhez a kis viskóhoz itt... vagy ehhez az áruházhoz itt a Szajna közelében...

Kitaposott ösvényen kullogó emberek a hangyát állítják elénk követendő példának. Túlhaladott dolog - állapította meg a gyógyszerész lelkesen. - Az ember különb hangya.

Bízott az emberi szellem tökéletesedésében s az elfogultságok kihalásában. Egy kis átmeneti téboly ráncigálja a társadalmakat, felborult néhány fogalom, és a nyakát szegte néhány ige, ahogy lelökték alapzatáról. Az előítéleteket új és kegyetlenebb előítéletek váltották fel, az ember igazában nem tudja, hogy hányadán van önmagával és a körülötte zsibongó áradatokkal. Magával fogják-e ragadni az áradatok vagy kilökik magukból... Igen, istentelenül megrázták a nagy tartályt, s ami zavaros üledék volt benne, az most mind a felszínen úszkál. Képzelete eljátszogatott azzal az ábránddal, hogy megint csak a jó és egészséges dolgok fognak felszínre jutni, s a sár hosszú időre, talán örökre, lerakódik majd a fenékre. Nem kételkedett benne, hogy elmúlnak a henye jelszavak is és újra a munka és tisztesség fog diadalmaskodni.

- Diadalmaskodni fog - ütötte a vasat otthoni vitáik során játszi fölénnyel. Persze, Papaverin és a sörétes ujjú fogorvos kinevették túlságosan is egyszerű hitéért. De nem sokat adott rájuk. Hiányosan képzett, illetlenül böfögő emberek voltak. Papaverin azt tartotta, hogy "nem érdemes vacakolni", meg hogy "ez is csalás, meg amaz is csalás, Sebestyén kolléga, legjobb hát a fészkes fenébe hagyni minden okoskodást". S ha ő arról beszélt, hogy vannak még jóhiszemű eszmények a világon, amik előtt meg fog hajolni a jövő társadalma is, a fogorvos kacarászni kezdett. "Gyól van, Sebkárjakhek úr. Egy pipadohányt nem adok a maga jövendő társadalmáért. Mit ér nekem az a társadalom, amelyben már nem én eszem a töltött káposztát orjával?"

A töltött káposzta, mint világszemléleti segédeszköz, mint prizma! Szerfölött jellemző!

Többször fölsétált a La Galette környékére, hogy szemügyre vegye a különös utcákat és Párizs legrégibb szélmalmát. A Szajna-parti könyvárusok régi metszeteiből tudta, hogy a Montmartre kis kúpjain egykor szorgalmas szélmalmok kerepeltek. A domboldal kanyargó útjain párizsi polgárok noszogatták búzászsákkal megrakott öszvéreiket. Odalent látszottak a bástyák, házakkal beépített hidak, s előttük kövér, elrajzolt lovak fickándoztak.

Benézett a Szent Lajos szigetének kis vidéki utcácskáiba, elgyalogolt a katakombákig, s boldogan nyomogatta szemüvegének nyergét. A Rue Chappe-on egy napsütéses, kedves utcában, a Clichy bulvár mellett, kapirgáló tyúkokat látott. Megfordult egyszer a Csarnokok közelében egy szűk kis utcában. Szörnyű bűz vágta orron. Minden üzletben borjúcsülköt árultak. Az egyik üzlet fennhéjázva hirdette, hogy 1840-ben alapították. Ki is írta ajtaja fölé hatalmas betűkkel: "A Nagy Csülökforráshoz..."

Senkije sem volt, ismeretségre nemigen tett szert, magányosan rótta Párizs végtelen kilométereit, s ha estére megfájdult a sarka, beült valami kis filmszínházba a Szent Jakab tornyával átellenben, vagy a Porte St. Martin közelében. Jól érezte magát a recsegő zsöllyében. Pihent és kissé magához tért a meglepő ütésektől, amiket Párizs nagyszerűségei a fejére mértek. Mert ezekben a kis katlanokban gyerekesek és együgyűek voltak a filmek, satnya ábécéje volt ez a mozi magasabb iskolájának, nem volt nehéz az embernek fölébe kerekedni és megnyugodni kissé abban a tudatban, hogy akad itt is bárgyúság rogyásig. A forró celluloid-bűzbe elkeveredett a cigaretták bőséges füstje. Mindenki kettőzött szorgalommal okádta itt a dohányfüstöt, szemével a vásznat figyelte, keze meg egy nő derekán vagy combján pihent. Megesett, hogy mindkét keze üzemben volt, jobbról is, balról is, mintha valami zongora billentyűin mélázna. Aztán kiözönlöttek az utcára, s sodródtak, mint kis csatornák a lázas és nyugtalan folyóba, az utak zsibongó hömpölygésébe. Milyen hosszú és magányos volt az út a Porte St. Martintől a Luxembourgig! Végig a néma Sébastopolon. Szemével a végtelenbe vesző lámpafüzért követte. Átment a folyón, s éjfél után végre elégedetten megmosta fogát, bebújt pizsamájába és ledőlt az ágyába. A magányosság időnkint érezhetően körülvette, körülfogta csendjével és árnyékaival. Felkereste Ferdinándot, aki rendszerint azzal fogadta, hogy a kakaduhajú megint újabb költségekért nyaggatta.

- Hát adunk neki, Ferdinánd úr - jelentette ki ő határozottan. - Hiszen azt mondta, érdemes az üggyel foglalkozni.

- Ah - mosolygott Ferdinánd, bebújva hosszú nadrágjába, mert olykor csak este ébredt - maga hiszékeny ember, Hektor úr... A szavak súlytalanok, s arra valók, hogy becsapjuk vele azokat, akik be akarják csapatni magukat...

S miután átvette a pénzt, rendszerint valami sürgős megbeszélése vagy próbája támadt. Elfütyölte Sebestyénnek legújabb szerzeményét, Fleury bíboros különös minisztertanácsáról, amelyen a király szolgái is részt vettek, vagy arról, hogyan vitte valaki a szabadalmi hivatalba találmányát egy új csókfajtával kapcsolatban:

S vitte loppal csókja titkát
És kereste a titkárt...

És Sebestyén olyankor újra magára maradva a párizsi langyos éjszakában s alvásra képtelenül a gyönge láz miatt, amely tagjaiban zsongott az élmények és örömök lelkes sokaságától, befordult egy kicsi bárba, a Quai de la Mégisserien vagy egy még kisebbe a Jean Lantier sikátorában s állva, mint a többi látogató, megivott egy pohár jeges narancslevet. Vadgalambszínű kesztyűje kilátszott kabátja zsebéből. Pálcája nyakát ezüstszálakból font gyűrű vette körül. Tudta már, hogy fél frankot kell otthagynia borravalónak az asztalon, s az a tudat, hogy ezt is tudja már, vidámsággal töltötte el.

Kellemes előérzetei voltak és visszatért szállodájába.

*

Most is érzett valami lázat, de ez nem volt hangulati láz vagy az izmok petyhüdtsége, hanem igazi hőemelkedés. Nézte az árnyékba borult falat, s hallgatta az elsuhanó gépkocsik neszét. Az éjjeli nővér három nap óta nem nézett be hozzá. Jó volna, ha bejönne - gondolta. Szeretett volna megmozdulni, de a fájdalom, mint egy durva fegyőr, rögtön nekiszögezte szuronyát, ha mozdulni mert. Három nap óta senkivel sem váltott szót. Az orvos, bravó, bravó kiáltással dugta be fejét, de csak félig, a szakálla már nem is látszott, s már bokázott is tova sebesen. Néhány friss műtéten átesett beteg lefogta a nappali ápolónő minden idejét. Hánytak, fogni kellett a pulzusukat, máskor meg a lábukat. Az egyik folyton nevetett fájdalmában, mint egy fenyegető hiéna. Ezek a kis részletek, s agyának hozzáfűződő képei elszórakoztatták egy darabig, de a nagy kórházi egyvelegből hamarosan már csak a hányások kínos prímhegedűjét hallotta. Miért hánynak annyit? - tűnődött magában.

A nagy mozilepedő elsötétedett. Künn az udvaron is elaludtak már a lámpák. Kibírhatatlan szomjúság gyötörte. Ha jeges narancslevet kaphatott volna! Az éjjeli szekrényre, majd az ágy fölé pillantott, a csengőt kereste. Úgy emlékezett rá, hogy az éjjeli szekrényen kis csengőgombot látott. Jobb kezével a keresésére indult. A bemázolt pléhlapon nyoma sem volt semminek. Csak az üres vizespohárba ütődött az ujja.

- Az ördögbe is - sóhajtotta. Régi, előkelő szállodai szobájával tévesztette össze ezt a szomorú féregnyúlványt. Ott volt csengője...

De azóta, jócskán elmúltak a hónapok...

Gépiesen tovább keresgélt. A szomjúságtól, a kíntól kiütött a veríték a homlokán. Ujjait egy meleg tenyér szorította össze. Várt néhány pillanatig, aztán odafordította a fejét.

- Nővér... Ha tudná milyen átkozottul szomjas vagyok... Dél óta szomjazom...

Lehunyta a szemét, s talán egy fél perc sem telt el, a langyos tenyér a feje alá nyúlt, s száját a pohár hideg pereme érintette.

- Így - súgta a nővér -, s most a homlokát is letörüljük... Senki sem nézett maga felé?

- Senki... Nem vagyok komoly beteg... Ellenkezőleg, én vagyok az a bizonyos mulatságos alak, akiről az újságok is írtak... Bizonyára olvasta, nővér.

- Halkan - súgta az ápolónő. - Nem olvastam. Mondták.

A keze lassan törölgette a gyógyszerész homlokát.

- Igen - folytatta Sebestyén -, sok szörnyűséget összefecsegtek. Még Jozefint is bevonták a dologba... Jozefint - tette hozzá magyarázólag -, az exmenyasszonyomat. Pedig ki tudja, hol van már Jozefin...

- Mi történt vele?

- Elment - intett Sebestyén.

Az ápolónő megigazította a párnáját. S ahogy Sebestyén fölé hajolt, azt kérdezte suttogva, hogy hol ismerkedtek meg.

- Itt, Párizsban... Az Orléansi kapu közelében... - Fölemelte a kezét. - Nem, ne higgye, hogy megszólítottam... Csak felrúgtam véletlenül egy olajképet, amelyet Jozefin az autóbuszra várva a lámpaoszlophoz támasztott...

- Halkabban - intette az ápolónő.

- Fel akartam emelni, de Jozefin is utána nyúlt, s én a kezét fogtam meg. Elhiheti nővér, nem szándékosan. Jozefin mégis nagy patáliát csapott. Mondhatom csúnyán lehordott. Azt kérdezte, hány dioptriás a szemüvegem, s mért nem keresek fel egy ügyes szemorvost. Én biztosítottam, hogy korántsem a dioptriák. Csak elgondolkoztam egy kicsit. No csak ez kellett. Hogy mire jó az okos embernek elgondolkozni az utcán?... Alaposan megmosta a fejemet. Láttam, nála is van egy kép, s hirtelen futásnak ered vele. Az út közepén megfordul, és odakiáltja nekem, hogy mit bámulok, miért nem hozom a képet. Fölemeltem a képet, és követni akartam, de mire sikerült utolérnem, a társaskocsi elindult és Jozefint a faképnél hagyta. Természetesen ezért is én voltam a hibás... Azt ajánlottam, várja meg a következő autóbuszt. Nevetett. Hogy megkergültem? Reggel hatkor megy a legközelebbi. Gyalog nem mehet? - kérdeztem. Huhogni kezdett. Akkor hát egy taxit. Majd, ha megkapja az örökségét, felelte gúnyosan. Erre aztán megkértem, hogy én kísérhessem haza. Megállítottam egy kocsit és hazakísértem. Hát így ismerkedtem meg vele... - Elhallgatott és újra ivott.

- És merre lakott? - kérdezte a nővér barátságosan.

- Nem is tudom... Elfelejtettem megkérdezni, és Jozefin sohasem mondta meg... Valami festővel lakott együtt. Nem lehetett valami zajos jelenség. A kép, amelyet fellöktem a lábammal, egy fél liter vörös bort ábrázolt egy ferde asztalon, amennyire a gépkocsi lámpájánál megállapíthattam. Nem értek a képekhez, de úgy láttam, hogy az a fél liter vörös bor fittyet hány a fizika törvényeinek, mert szabály szerint le kéne esnie arról a ferde asztalról. De hát nem esett le... Lehet, hogy talán festőileg így kellett lennie, nem értek hozzá... Ferdinánd, akiről már beszéltem, azt mondja, hogy a képek mindig csak azt fejezik ki, amit a festők ki tudnak fejezni, és sohasem azt, amit ki szeretnének fejezni. Kit ábrázol például egy modern arckép? Azt, feleli a kérdésre Ferdinánd - akihez legkevésbé hasonlít. Mindenki gyanús, mint a detektívregényekben, csak a tettes nem. Azaz a modell...

Az ápolónő mosolyogva bólintott.

- És Jozefin? - kérdezte. Sebestyén legyintett.

- Azt kérdeztem tőle, ő festette-e azt a fél liter vörös bort. Azt felelte, hogy ilyen együgyűséget ő nem fest. A kép a Michel remekműve. Michel meg, tette hozzá, az Úristen remekműve. Nagyobb csirkefogót nem is alkothatott volna. Megkérdeztem tőle, ki az a Michel és csirkefogásának mik a tünetei. Röstelkedés nélkül kirukkolt vele. Michel a barátja, mondta. Iszik, más nőket szeret, és retteneteseket hazudik... Szabad még egy kis vizet, nővér?

(Igen, a Jozefin barna homloka mögött fürge és csintalan agyvelő lakozott. Mozdulatai szertelenek és elképesztőek voltak, a hangja olykor fényes és lágy, mint a gubóról frissen lefejtett selyem, máskor meg egy kofa érdessége horzsolta az ember fülét, s Jozefin érthetetlenül ilyenkor volt a leggyermekesebb.)

- Fárasztja a beszéd? - kérdezte az ápolónő.

- Nem - intett Sebestyén. - Csak arra gondoltam, hogyan ült Jozefin ott a taxiban. Észre sem vettem, hogy elhagytuk Párizst, s fák futnak mellettünk az országúton. Egy benzinállomás mellett egy tarka bárt láttam. Jozefin megállította a gépkocsit. Azt mondta, hogy megszomjazott. Valami jeges és átlátszó italt rendelt. Láttam, hogyan hűsölnek gyerekes fogai a jeges folyadékban. Aztán megkérdezte, hogy rendelhet-e szalámit. Gyöngéje volt a szalámi. Kicsipkedte fehér kockáit, négyrétre hajtotta, és kéjesen átharapta. Az egyik szeletről kijelentette, hogy egy bizánci pátriárcha mozaikjára emlékeztet. Nagyon szomjas lehetett, egymás után hajtotta fel a titokzatos tartalmú poharakat. Michel úgy látszik megoldatlan problémája volt, több ízben disznónak nevezte. Az ital édeskés és erős ízt adott a stílusának. Azt kérdezte, micsoda szépség is lakozhatik egy olyan férfi lelkében, aki egy messzely rossz bort pingál egy képtelen asztalra. A képeket, tette hozzá sírva, el akarta adni, de a kutyának sem kellettek. Művész az ilyen ember? Azt feleltem neki, hogy a kérdésben nem vagyok eléggé tájékozott. A művész szemének úgy látszik, különös látószöge van, amely a lovakat olykor gyapjas juhok vagy elgörbült gázcsövek alakjában vetíti vászonra...

Amikor beszálltunk újra a gépkocsiba, Jozefin blúzának zsebéből egy tarka szalvétát láttam kibugyogni. A vendéglőből hozta magával. Leszálltam és kifizettem az árát. Azt kérdezte tőlem, hogy valami rosszat tett talán? Michel sohasem illette szemrehányással, ha ellopta a szalvétákat... Egy kicsit laza és aggasztó jelenségnek találtam. Megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mekkora utat kell megtennünk? Összesen huszonnégy kilométer, felelte. Ez meglepett. Nem rajongtam a szövevényes kalandokért. Vissza is kell jönnöm. Az negyvennyolc kilométer. Takarékos beosztással éltem mindig. Jozefin meg folyton nevetett. Mámoros volt, s egyre azt kiáltotta, hogy nekem fogalmam sincs arról, milyen nagy disznó az ő Michelje. És hogy ezzel szemben én milyen kedves és derék alak vagyok. Dicsért, s ez jól esett, bár nem értettem meg, miért folynak dicséret közben a könnyei. Aztán egy terméskőből összerakott öreg épület előtt állottunk meg. No hálaistennek, gondoltam. Az épület bejáratához hatalmas kőlapok vezettek. A közelben valami bástyát láttam a holdfényben. A ház olyan volt, mintha találomra rakták volna egymásra a köveit, minden ragasztó habarcs nélkül, s csak azért nem dőlt össze, mert felülről nyomta a súlyos cseréptető. A sofőr leugrott, átvette a képeket és a kezét odanyújtotta Jozefinnek, hogy átsegítse az árkon, amely a kocsit a házhoz vezető ösvénytől elválasztotta. Jozefin elfogadta a feléje nyújtott kezet. Nevetve ugrott át az árkon. Aztán megfordult, a sofőrre nézett, elsikoltotta magát, és hanyatt-homlok berohant a házba. A sofőrre néztem. Rosszbőrű, rövidorrú ember volt, amennyire a holdfénynél megállapíthattam, de semmi egyebet nem láttam rajta. Beléptem a házba. Sötét volt, valami rozoga falépcső recsegett a lábaim alatt. Odafenn, az emeleti helyiségben Jozefin szinte úgy üvöltözött, mint egy tébolyult. A sötétben tapogatózva követtem az emeletre. A helyiség műteremféle lehetett, a falai görbék voltak, és az erkélyen beeső holdvilág fehér mésszel vonta be őket. Kiderült, hogy Jozefin azért ijedt meg a sofőrtől, mert lepra nyomait ismerte fel az arcán. Levetette magát egy rosszrugójú kerevetre és zokogni kezdett. Majd minden átmenet nélkül kinyújtotta a kezét, s az erős holdfénynél egy darabig mereven és lélegzetvisszafojtva vizsgálgatta. Ezt a kezét fogta meg a sofőr. Borzasztó - suttogta és olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy megsajnáltam. Azt mondta, nem fogja túlélni. A hangja minduntalan elcsuklott a sírástól. Hogy belehal, ha a betegség baktériumai, amelyekről néhány nap előtt olyan szörnyűséges dolgokat olvasott, megfertőzték. Eszébe jutottak a lepraszigetek megcsonkítottjai, akiket örökre elszakítottak övéiktől... Látta egyszer régen egy oktatófilmen... Inkább beugrik a Szajnába, kiáltotta... Nyilvánvaló volt, hogy bő és gyors képzeletét az ital fokozott működésre serkentette, és a néhány nap előtt olvasott cikk élménye teljes gőzzel támadt rá ellenállásra képtelen képzeletére. A legegyszerűbb az lett volna, ha felhivatom a sofőrt. De ez akkor nem jutott az eszembe. El is felejtkeztem róla, s minden igyekezetem oda irányult, hogy Jozefint megnyugtassam. Vacogtak a fogai, és mindegyre azt kiáltozta, hogy őt is mindenki cserben fogja hagyni, és elhurcolják majd valami magányos szigetre. A kereveten feküdt és sírt. Azt mondtam neki, hogy bohóság az egész, mert hiszen nem minden érintés jelent szükségszerűen fertőzést, s ha a sofőrön valóban észrevehetők volnának a betegség nyomai, azt bizonyára már más is észrevette volna, és nem folytathatná a foglalkozását...

- Csak nagyon sokára sikerült megnyugtatnom. Bizonyítékokat akart... Azt kérdezte, be tudom-e bizonyítani, hogy őszintén beszélek, s nemcsak azért, hogy megnyugtassam őt? Természetesen, feleltem. Fölemelkedett a rozoga díványról, és hirtelen abbahagyta a sírást, keményen azt kérdezte tőlem, hajlandó vagyok-e bizonyítékát adni annak, hogy ő nem eshetett semmiféle fertőzésnek áldozatául? Mosolyognom kellett. Igen, mondottam. Ha tudna ilyen bizonyítékot, kész vagyok vállalni a bizonyítást...

Sebestyén megakadt s az ápolónőre nézett.

- Azt hiszem - folytatta habozva -, nem követek el semmi férfiatlanságot, ha elmondom a folytatását is... Jozefin azt kívánta, hogy csókoljam meg a kezét, azt, amelyet a sofőr megfogott. Megcsókoltam. De a kezével - érvelt tovább Jozefin makacsul - első ijedtében a szájához kapott. Meg merném csókolni a száját is?

Természetesen, feleltem neki...

Igen, aztán megcsókolta Jozefint. Kegyetlen élességgel emlékezett arra a kalandos, erősen filmszerű éjszakára. Érezte, hogyan indult el a Jozefin szája, hogy elősegítse a kockázatosnak hitt vállalkozást. Most is érezte még a cigarettapapír-vékonyságú kelme alatt a fiatal test nyugtalanító szépségét. Szemüvegét talán befutotta a pára, semmit sem látott. Csak a Jozefin lélegzését hallotta. Keze a Jozefin gerincén pihent. Hirtelen ébredő gyönyörrel figyelte a mell apályának és dagályának riadt játékát. A Jozefin forró és sós szája mohón menekült hozzá. Háromszor csókolta meg és a harmadik csók meglehetősen hosszúra nyúlt. A holdfényben állottak, mert a villanyt a házigazda házbérhátralék miatt kikapcsolta. Régi kőzetekbe nyomódik úgy bele csigák körvonala és rovarok szárnya, ahogy belenyomódott emlékezetének forró anyagába a Jozefin akkori arca. Mosoly terült el rajta. Olyan volt ez a mosoly, mint egy éteres álarc. Emlékezett a félhomályos szobára is, a görbe falakra. Az asztalon még nedves cseresznyemagok ragadtak a tenyeréhez. A széken egy csomag hevert, női szandál dugta ki belőle az orrát. Az erkélyen át néhány gyárkémény látszott, és túl a domboldalon egy mészbánya csipkézett fehér foltja rikított. Jozefin elengedte őt, és a nyitott erkélyajtóhoz lépett. A két ajtófélfát fogva, sokáig állott mozdulatlanul az éles holdfényben. Árnyéka végignyúlt a padlón. Meglehetősen álomszerűen hatott mindez. Valami mámor hintáztatta. Bódultan ringott ide-oda, a valóságból valami kékes álomba, s onnan megint vissza a valóságba. Jozefin hirtelen megfordult. Nevetett. Hogy milyen mókásan begyulladt a jó öreg bacilusoktól. De Hektor úrnak most mennie kell, az a semmirevaló Michel alighanem hamarosan hazabotorkázik valamelyik cselédlány-szeretőjétől. Hektor úr várjon rá Párizsban, ha akar. Majd értesíteni fogja. Michelt, ezt az önző malacot, aki annyira megkeseríti az életét, rövidesen, talán már napok múlva faképnél fogja hagyni...

Aztán lementek a nyikorgó falépcsőn. Jozefin a kezét fogta, hogy a rozoga lépcsőn el ne botoljon. Lenn a homályos, vakolatlan helyiségben a száját nyújtotta. Aztán egy hosszú kulccsal bezárta a nehéz tölgyfaajtót. A bástya mögött rongyoskás toronyra sütött a hold. A toronyban krákogás és rozsdás vinnyogás támadt. Sokáig tartott, amíg az erőlködést siker koronázta. Éjfél után félkettőt ütött az óra. A gépkocsi ott állott a ház előtt, s a sofőr elnyúlva aludt a kormánykerék mellett. Félhavi gyógyszerészi fizetése - gondolta akkor boldogan.

Csak hat hét múlva találkoztak újra. Jozefin nem ismerte meg. Azt hitte, hogy Andrénak hívják. Megint egy autóbuszmegállónál történt, a Louvre mögött, a Rue Rivolin. Ő éppen leszállt, és az előrefurakodó tömegben megpillantotta Jozefint. A nevén szólította. Jozefin fölemelte a kezét. - Huhu, André, hogy vagyunk? Régen láttalak - kiáltotta feléje.

Andrénak tartotta. És ő mennyit álmodott erről a találkozásról! Mennyit várta Jozefint egy Rue Rennes-i kávéházban! És Jozefin már a nevére sem emlékszik...

- Pedig - magyarázta Sebestyén lehalkított hangon - nem volt ebben a feledékenységben semmi démoni. Mint ahogy valószínűleg abban sem volt semmi kacérság, hogy kiválva a tömegből, gyanútlan tenyeremet kicsi melléhez szorította... Igen, nővér, nem volt ebben semmi. Jozefin a szívét értette alatta. A szívét akarta velem megtapintatni, hogy milyen őszintén és becsületesen ver, s hogy eszében sem volt megfeledkezni rólam. "Hogyan is tudnék én megfeledkezni magáról, drága kis Hektor úr?" - vetette a szememre méltatlankodva. - "Magáról, aki olyan önfeláldozó barátnak bizonyult! Szörnyű hálátlanság volna, kis Hektor úr! Verje ki szépen a fejéből ezt a feltevést..." Nos, nővér, én engedtem a kívánságának és kivertem fejemből a feltevést. A forgalmas utcán, egy tucat gépkocsi között azt kérdezte tőlem, hogy szeretem-e még egy kicsit. Mi tagadás, közöltem vele, szeretem. Azt kérdezte, hogyan. Úgy, feleltem, hogy az elmúlt negyvenkét nap szüntelen káprázat volt, folyton egy holdsütötte erkélyt láttam, s az erkélyen ő állott, szétvetett karokkal a két ajtófélfát fogva. Úgy belém ragadt ez a kép, mint szúnyogláb a többszázezer éves borostyánkőbe... Jozefin nevetett. Igen, akkor elhiszi, mondotta. Hozzátette, hogy a szúnyoglábat nagyon szép hasonlatnak találja, a múltkor is megcsodálta. S hogy én milyen rendes és tiszta ember vagyok. Nem olyan, mint az a kiállhatatlan Michel. Folyton az arcát néztem, s nagyon hihetetlennek találtam, hogy ez a szép és kedves lány vonzalmat érezzen irántam... Tudnia kell, nővér, hogy sem szellemes nem vagyok, sem különösen dalia. Középtermetű, mint az apám... Azt hiszem, semmi érdekes látnivaló nem akad rajtam... Ha egy otthoni nő megszeretne - ámbár - erre sem volt még túlságosan sok példa -, megérteném és mi tagadás, természetesnek is találom. Mert otthon mégsem vagyok olyan elhanyagolható mennyiség, mint Párizsban. Jó állásom volt, takarékos voltam, vagy negyvenezer frankot gyűjtöttem már össze azzal a szándékkal, hogy vidéken egy szerényebb gyógyszertárt béreljek... Jozefin nagyon kedvesen tudott mosolyogni... Nem is tudtam másfelé nézni, csak rá, s így bizony nemigen tudom, merre jártunk. Csak arra emlékszem, hogy egy hentesüzlet előtt megállottunk. Jozefin azt mondta, hogy gyerekkorában gyakran nyomta oda orrát ennek az üzletnek a kirakatához, a csodás szalámikat és pompás felvágottakat bámulva. Úgy határozott, hogy ha felnő, egy kövér és bajuszos hentesnek lesz a felesége. Aztán hirtelen rám nézett s azt mondta, hogy nagyon sajnál engem, s ha tudta volna, hogy úgy le fogok fogyni, hát hamarább felkeresett volna a Rue Rennes-i kávéházban. Ő is leadott különben két kilót, tette hozzá, mert sokat ette magát amiatt a komisz alak miatt. A komisz alak természetesen Michel volt. Olyan meggyőzően tudta gyűlölni! Annyi rosszat tudott róla mondani! Hogy újabban a szerencseautomatákkal próbálkozik. Valami mágnesvasat visz magával és az acélcsiptetőt, amely minduntalan odaharap a forgó aranyórák meg cigarettatárcák közé, olyan ügyesen oda tudja kényszeríteni az aranyórákhoz, hogy rövidesen meggazdagodva fog hazatérni. Eddig mindössze egy koszos szipkát hozott haza... Annyi báj volt az előadásában, hogy moccanás nélkül, órákig tudtam volna hallgatni, nehogy megzavarjam...

Igen, Jozefin mindezek ellenére nagyon kedves teremtés volt. Nem volt soha tudatosan gonosz. De Michelt, úgy látszik, nagyon szerette még. Egy festéküzletnél újra megállott, engedelmet kért és besietett. Amikor kijött, a kezében csomag volt. A papíron valami sárga olajfesték nyoma látszott... Nem volt nehéz kitalálni, mit tart a csomagban és kinek viszi. Jozefin nem is gondolt rá, hogy eltitkolja. Michel, vetette oda kedves mosollyal, bolondja a tojássárgának, minden képét tojássárgára festi. De, tette hozzá figyelmeztetőleg, Hektor úr ne vonjon le ebből téves következtetéseket. Eszébe ne jusson ilyesmi, mert akkor megbántaná őt. A Michellel való barátsága ugyanis megszűnt. Legalább is lényegileg megszűnt.

Ő megkérdezte, mit ért az alatt Jozefin, hogy lényegileg?

Jozefin ránézett. Lehetséges, hogy Hektor úr ne tudná? Mi más lehetne a lényeg, tette hozzá meggyőződéssel és meggyőző egyszerűséggel, mint a nemesebb szervek reakciója.

S hogy melyek ezek a nemesebb szervek?

Ah, Hektor úr csak színleli a tudatlant. A szív, kis Hektor úr és az orr. Az ő szíve már csak annyira melegszik fel a Michel hízelgő hazugságaitól, mint egy retek! Orra pedig egyenesen gyűlöli a Michel leheletének szüntelen alkoholszagát.

- Nagyon meggyőzően beszélt - bólintott a gyógyszerész, tárgyilagosan visszatekintve emlékeire. Csodálatos tehetsége volt az ilyen magyarázatokhoz. A közös kanapét például meglepő érvekkel világította meg. Az a körülmény, mondotta, hogy még mindig ugyanegy kanapén, s hozzá egy alávalóan rozoga kanapén töltik az éjszakát, az mit sem számít. Minden józan embernek, magyarázta, meg kell értenie, hogy a kanapé mit sem számít, ha a szív már elköltözött onnan. Az ő szívük már régen más-más kanapén pihen. Rövid, nagyon rövid idő kérdése, hogy elválásuk fizikailag is végleges alakot öltsön. Sokáig gondolkoztam a dolgon, végre aztán felvetettem a kérdést, nem látja-e célravezetőnek Jozefin, ha, teszem azt, elrabolnám? Ne tessék megijedni, nővér, csak valamilyen erélyesebb beavatkozásra gondoltam, úgynevezett befejezett tényekre, amelyek véget vetnének a Jozefin alantas helyzetének. Arra gondoltam, hogy elutazhatnánk valami távoli faluba, vagy akárhová, Dijonba például. Ott jöttem keresztül, kinéztem a vonat ablakából, s a vidék képe még sokáig emlékezetemben maradt. De Jozefin megrázta a fejét. Hálásan mosolygott rám. Nagyszerű volna. De nem lehet. Michel kiröhögné, és röpködő libának nevezné. Haragudni kezdtem erre az iszákos és szemtelen Michelre, akit soha színről színre nem láttam s csak képeiről ismertem. Az egyik az a kép volt, amelyet ő maga festett arról a fél meszely borról, s amelyről azt állította, hogy nem az egyensúly, hanem a művészet törvényeit követi! Mellesleg az a véleményem, nővér, hogy a művészet nagyon megbízhatatlan valami, és az embernek sok megemészthetetlen dolgot kell intelligens képpel lenyelnie, hogy műértőnek tartsák. Nos, én mindig visszautasítottam az ilyen gyanús kotyvasztású galuskákat. A másik kép, amely megismertette velem ezt a garázda fickót, a Jozefin pompás ecsetkezelésének az eredménye volt. Azt mondtam Jozefinnek, hogy rendben van, ha fél a röpködő libától, van két meglehetősen jól edzett bicepsem. Azt hiszem, meglehetősen tudok bánni az ökleimmel, s Jozefin annyira szívügyemmé vált, hogy szívesen helyezek el az érdekében néhány férfias csapást a Michel úr orrán, még ha magamnak is el kell viselnem néhány ökölcsapást. Jozefin ezt is elutasította. Karon ragadott. Köszönöm kis Hektor úr, mondta melegen. Olyan jó dolog tudni, hogy az ember nem áll egyedül és védtelenül ezen a piszok szemétdombon, s ha egy jegyszedő gorombáskodik vele, vagy az ilyen Michel-féle durva fickók megbántják az embert, akkor van kihez menekülnie. Nagyon kedves volt, ahogy elszipogta magányosságának ezt a gyámoltalan definícióját. Kicsi, gyerekes keze olyan bizalommal kapaszkodott a karomba! Nos hát, mondtam neki, bárhogyan is legyen, bízzon bennem, Jozefin. Nem vagyok valami mutatós páncél dalia, de a becsület tiszteletében nőttem fel, s ez szívóssá tette az izmaimat is. Jozefin intett, hogy ne beszéljünk róla, különben is váratlanul megéhezett. A közeli áruházra mutatott. Kifogástalan szalámit lehet kapni benne, közölte. Szelesen magával ragadott, lifteken fel, pultok között, harisnya- és szőnyegosztályon át, nyulak és csörgőkígyók ketrecei mellett, keresztül-kasul a szédítő nagy áruházon, amíg eljutottunk a fagylalt és szalámi osztályhoz.

Később gyakran jártam oda kávét inni. Ha az ember nagy kávét kér, egy egész köcsöggel tolnak eléje. Az ember áll egy kerek és magas állvány körül, öreg és egyszerű nénikék között, s félóráig kanalazza a kimeríthetetlen kávét.

Megigazította egy kicsit sérült karját.

- Igen, el kell árulnom, hogy ragyogóan éreztem magam, és boldogan néztem, hogyan nyalogatja le Jozefin a kanálról mohó gyerekek önfeledtségével a mályvaszínű fagylaltot, és elhanyagolt körmeivel hogyan csipkedi ki a szalámiból a mozaikszerű fehér zsírkockákat. Tudnia kell, hogy Franciaországban vannak a legnagyobb átmérőjű szalámik. Logikailag sok ellentmondást találtam a Jozefin lényében, de ha összehunyorítottam a szemem, hogy csak az összhatást vizsgáljam, megejtőnek találtam. Talán meglepi, ha azt mondom, hogy én, aki elítéltem minden rendellenességet, s könyörtelenül tiszteletben tartottam a büntető törvénykönyv legjelentéktelenebb paragrafusát is, elragadtatva néztem a Jozefin blúzának zsebében a frissen ellopott szalvétát. Mert Jozefin nem bírt ellenállni a szalvétáknak, mindenütt ellopta őket, ha tehette. Ahogy a lépcsőn lefelé kanyarodtunk, elém állt és száját hirtelen a számra tapasztotta. Csintalanul rám nevetett, amikor azt kérdeztem: itt, az áruházban? Kis Hektor úr - kiáltott fel -, milyen furcsa maga...

A gyógyszerész nagyot lélegzett. Igen, úgy látszik minden rendszeretetünk, és pontosságunk mellett is furcsák vagyunk valamennyien... Egyszer hallottam, nővér, hogy a metróban valaki a bibliának azt mondta: bájbl. Angol volt. Mulattam rajta. Bizonyára rajtam is sokan mulatnak, ha azt mondom "biblia". Vagy "tisztesség"... Talán le is néznek érte, hogy nem vagyok olyan, mint ők... Hiába ajánlottam fel, hogy nevem, szerény pénzkészletem s jövendőm rendelkezésére áll. Idegen voltam a számára, amit ő úgy fejezett ki, hogy furcsa vagyok. Igen, nővér, azt hiszem, valamennyien furcsák vagyunk. Furcsák vagyunk, másképp ejtjük ki azt, hogy ember, ló, öröm. Pedig valószínűleg mindnyájan ugyanazt értjük alatta...

Odakünn a folyosón tompán berregett egy lefojtott csengő. Az ápolónő felállott.

- Most aludjon - súgta barátságosan. - Akar még vizet?

Megfogta a gyógyszerész nyakát, megemelte egy kicsit, és szájához tette a poharat.

- Aludjon - ismételte mosolyogva.

Nemezpapucsai apró, sebes ütemben távoztak. Sebestyén lehunyta a szemét, aludni próbált.

Azelőtt a szerelmet csak valami enyhe rózsavíz alakjában ismerte. Ilona rózsavíz volt régi metszett üvegben. De Jozefin más volt. Sokszor gondolkozott rajta, hogyan is történt, hogy olyan hamar megégette magát. Jozefin úgy jött felé, mint folyékony tűz a vasgyárak olvasztójából... Az Ilonával való barátsága alatt feje és egész szervezete pontosan végezte látó, halló, szagló és gondolkodó tevékenységét. De a Jozefin egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy az ízt illatnak érezze, a hangokat színfoltoknak. A bőre olykor lúdbőrözött, és néha úgy érezte, hogy a tagjain hagymázas ujjongás szalad végig. Alig is érdekelte már a találmánya sorsa. Ferdinánd egyszer megrázta a vállát. Azt mondta, hogy ébredjen fel. Úgy látszik, elaltatta valaki. Hipnózisban él és már banánnak eszi a krumplihéjat...

Hirtelen a Concorde teret látta, Jozefin festékes csomagot szorongatott, és magas sarkát olyan gyorsan szedte, hogy ő alig tudta követni. Gyorsan, gyorsan, kis Hektor úr - sürgette. - Michel várja a festékeit. Otthon kell lennie. A tér fátyolos volt a hőségtől és a szökőkút felhővé porlott vizétől. Az Eiffel-torony puhán lappangott a háttér ellágyult levegőjében. Az Etoile felől lassú hullámban jött, mint egy széles lendítőszíj, a gépkocsik szalagja. Mellette egy másik lendítőszíj futott, ellenkező irányban. Együtt volt minden: szépség, történelem és az érzékek elképesztően gazdag öröme. S a magas obeliszk a tér közepén. Nem, sohasem hitte volna, hogy ilyen gazdag az élet raktára. Aztán valahonnan kis szél kerekedett, megemelte kissé a Jozefin rövid szoknyáját, körültapogatta kedves combját, átölelte gyermekes vállát és elvitte a Bourbon palota felé...

*

Aludni próbált. Teste verítékben fürdött a mozdulatlanságtól. Fájdalmak fenyegették. Majd elmúlnak, gondolta.

A fájdalmak aztán lassan elmúltak, s ő elégedetten üldögélt a vaságy hátának támaszkodva. Az orvos szakállára gondolt, aztán a nővér lábára. A szilvakompót is eszébe jutott. Bernard, az öreg Bernard is bizonyára értesült a balesetről. Talán el fog jönni, hogy meglátogassa. Zinkweisz holnap már meg is kapja az üzenetét. Köhécselni fog egy kicsit, s szokása szerint, zsémbes morgássá keni a köhögését.

Később újra benézett hozzá az éjjeli nővér.

- Azt hittem, alszik már - mondta szemrehányóan, leülve az ágya mellé.

- Szeretném, ha meghallgatná, mi történt Jozefinnel. Helyesebben: mi történt velem...

- Halkabban - intett az ápolónő.

- Tudniillik jót tesz nekem, hogy kicsomagolok vele. Feloldódás, ahogy a pszichológusok mondanák. Jozefintől, a festékes eset után néhány nap múlva, egy szeles kis papírlapot kaptam. Régi naptárról téphette le. Amíg végleges alakot ölt a szakítása - írta -, az adósságcsináló, futószalagon hűtlenkedő, hazug Michellel, csak néhány órára jöhet be Párizsba. Arra kért, hogy erre a néhány órára állítsak össze valami kicsapongó, de tisztességes műsort a tiszteletére. Másnap együtt mentünk el egy kitűnő étterembe. Szóltam Ferdinándnak is, mert azt akartam, lássa ő is Jozefint, s titokban talán azt szerettem volna, hogy egy kicsit irigyeljen is érte. Jozefin előbb félszegúszót kért kapormártással. Azt mondta, sohasem evett még félszegúszót. Utána kakastaréjt rendelt. Észrevettem, hogy nagyot sóhajt. Azért sóhajtott, hogy miért nem láthatja ezt a sok előkelőséget a gaz Michel is. Egymásután kapta ki villájával a vörös kakastaréjokat. Nyelvét kedvesen kidugta a csipkés falatkák közeledtére, mint a gyermekek, és ügyet sem vetett Ferdinándra, aki akkor érkezett oda a menyasszonyával és kakaduhajú barátjával. Ez a kakaduhajúnak nevezett úr az én szabadalmi ügynököm volt, aki valami találmányomat adminisztrálta. Csak akkor vett tudomást róluk, amikor az utolsó falatot is eltakarította. Ferdinánd? - kérdezte. - Hát ilyen hosszú? Hallottam magáról. Szép kis cégtábla lehet.

- Ferdinánd nem mulasztotta el az alkalmat, hogy tűzszerszámából néhány mutatós szikrát csiholjon ki. Olyan volt, mint a bűvészek, akárhová nyúlt, az ember orrához, füléhez vagy gallérjához, mindenünnen kiemelt valami mulatságosat. A nő, akit magával hozott, sehogy sem hasonlított ahhoz a nőhöz, akit legutóbb menyasszonyaként mutatott be. Az Marié volt, ez meg valami Madeleine. Nem állhattam meg, hogy szóvá ne tegyem a dolgot. Jozefin aggodalmaskodva kérdezte, hogy talán csak nincs valami menyasszonyfeldolgozó üzeme. Azt is szerette volna tudni, hogy ez a sebes váltóáram nem akadálya-e a szerelem szabályos kialakulásának? Mert hiszen, magyarázta nagyon kedvesen, a szerelem tudvalevőleg úgy fejlődik, mint a kolera. Van lappangási időszaka, aztán jön a láz, a tünetek, a borzalmak, s a végén aztán pontosan elpatkol az ember.

- Ferdinánd úgy vélte, hogy a szerelem olyan céllövő bódé, amelynek nyereménypolcain száz olcsó üvegholmi csillog, s egy sincs közöttük, ami ne csapná be a nyerőt. A házastársakat tragikus virslipárhoz hasonlította. Jozefin vidáman huhogott. Azt kérdezte tőlem, hogy vajon mi is ilyen virslipár leszünk, ha majd összekelünk? Majd kijelentette, hogy nagyon rendes embernek tart, és bízik bennem, hogy nem fogom hozzávágni a sárcipőmet.

- Nem állítom, nővér, hogy a társalgásunk ilyen összefüggéstelenül folyt le, de én már csak ezekre a szavakra emlékezem. A szabadalmi ügynök, aki igen keveset beszélt, mert táplálékaival volt elfoglalva, annak a véleményének adott kifejezést, hogy talán nincs is sárcipőm. Ferdinánd megnyugtatta. Azt mondta, hogy én minden rendes dologban benne vagyok. Sárcipőtől dugóhúzó zsebkésig mindenem van... Megjegyzem, igaza volt. De hogy honnan tudta, még ma sem tudom. Kijelentette, hogy hiánytalanul felszerelt egyéniség vagyok. Nem mintha sűrűn lenne alkalmam dugóhúzásra. Ellenkezőleg. Ellenfele vagyok - tette hozzá - minden szesznek, mert az az iskolai oktatóképek tanúsága szerint öl, butít és megakadályozza a munkást abban, hogy rendes tüdőbajban vagy munkanélküliségben lelje természetes halálát. Nekem, zárta le gondolatmenetét, mindezek ellenére az az álláspontom, hogy az ember legyen mindenre felkészülve s így a dugóhúzásra is...

- Nevettem, nővér. Semmi sem volt igaz abból, amit Ferdinánd locsogott s mégis kísértetiesen hasonlított minden a valósághoz. Akkor már sokat ittunk, és a szabadalmi ügynök kijelentette, hogy én az emberiség jótevője vagyok. Úgy nézzenek rám, mondta, hogy felfedezésem mindenképpen méltó arra, hogy megünnepeljék, mert sokat fog enyhíteni a szenvedő emberiség bajain. Lelkes elismerések röpködtek a levegőben, s Jozefin az abrosz alatt gyöngéden és hosszasan megszorította a kezemet.

- Kis Hektor úr - suttogta meghatottan. - S maga oly szerényen hallgat róla...

- Égni kezdtek a füleim. Engem, a szerény vidéki gyógyszerészt, aki egy távoli ország kicsi városkájában vaselicum albumot és mentolos szippantóport mértem ki egyszerű vidéki asszonyoknak és náthás polgároknak, most Párizsban, egy neonfényes előkelő étteremben az emberiség jótevőjének neveznek! A pokolba is, gondoltam, hát mégis!

- Sebesen szedtem a lélegzetet. A felfedezésem tehát valószínűleg olyan gázt adott az emberiségnek, amely kiirthat minden gonosz szándékot - gondoltam kábultan. Kétszer egymásután kiürítettem poharamat. Egy ideig még megszokott óvatossággal szemmel tartottam az ügynököt, hogy nem vált-e valakivel cinkos pillantást. De semmi ilyent nem láttam, és boldogan fogtam hozzá, hogy vegyelemezzem kissé az elhangzott kijelentést. Arra a következetésre jutottam, hogy semmi lehetetlen nincsen benne. Harmadszor is kiürítettem a poharamat, s rövid ellenállás után elfogadtam az emberiség jótevője címet. Átadtam magam egy lehetetlen gondolatnak... reggel még megszámláltam volt a nyakamban csüngő vászonzacskó tartalmát, amelyben pénzemet őriztem. A kísérletek, a szabadalmaztatás költségei sok pénzemet szivattyúzták fel. De most nem törődtem reggeli aggodalmaimmal, és szerettem volna felkiáltani: - Rajta hölgyek és urak! Semmit se kíméljenek! Önök ma az én vendégeim. Odaintettem a virágárust és egy marék kaméliát szórtam a Jozefin ölébe. Egy másik marékkal a Ferdinánd menyasszonyának kedveskedtem. A menyasszonynak címzett hölgy erre azt kérdezte, régen ismerjük-e már egymást Jozefinnel. Amit Ferdinánd úgy fordított le - kérem, nővér, ne vegye ildomtalanságnak, de úgy érzem, ezt is el kell mondanom -, úgy fordított le, hogy együtt háltam-e már Jozefinnel.

- Elvörösödtem, de Jozefin ártatlanul nevetésre fakadt. Meg kell önnek mondanom, - szólottam Ferdinándhoz felháborodva - bármennyire is nagyra becsülöm, hogy közönséges hangnemben társalog.

- Igen, igen - kapott észbe Jozefin is vidáman, s a megbotránkozás minden nyoma nélkül -, kiállhatatlan ember.

- Kissé csodálkoztam. Több haragos pírt vártam. Angyali romlottság - mondta róla később Ferdinánd. Igen, körülbelül ilyen volt. Angyalian romlott. Később átmentünk egy bárba. Gyalog mentünk. Jozefin a kezemet fogta. Nevettünk és zajongtunk. A szabadalmi ügynök azt mondta, hogy úgy ugrálunk, meg csivitelünk, mint egy nőstény veréb és egy hímveréb. Ahányszor az ügynökre esett a pillantásom, mindig belém nyilallt valami nagyszerű érzés. Humanitárius kéjérzés - mondaná Ferdinánd. Igen, kéjérzés az emberiség jótevőjének lenni. A fejemben nem működött már semmiféle ellenőrzés, nem volt nekem akkor már semmi lehetetlen. Az ügynök szava valami csodálatos szózat volt a fülemnek. Mindig valami affélére vágyódtam. Előmozdítani kissé a dolgokat. Gyorsítani az ütemet. Segédkezni egy végleges rend megteremtésében. Mert vannak ám rendetlenségek szép számmal, nővér. Előítéletek és durva szenvedélyek hátráltatják a fejlődést. Gonosz bujtogatók ütik fel olykor a fejüket... De hagyjuk ezt... Hiszem, hogy szép napokat fogunk még élni...

- A bárban Jozefint elfogta a sírás, és az évszázad legnagyobb disznójának nevezte Michelt, aki nem átallotta elszedni két nap előtt egy házmesterlány karperecét. Szörnyűség! - háborodtam fel. Hogyan tud egy ilyen alantas elvetemült emberi lénnyel egy levegői szívni! Azt mondtam, nem engedem vissza Michelhez. Az ital, amely először lett életemben úrrá felettem, parancsoló szavakat adott a szájamba. Rendelkeztem. Azt mondtam: nem megy vissza többet. Párizsban marad. Beköltözik az én szállodámba. Azonnal telefonálok, hogy tartsanak fenn számára egy szép, fürdőszobás, utcai szobát. Jó, kis Hektor úr - nevetett Jozefin édesen és megcirógatta a homlokomat. Kirohantam és telefonáltam. Jozefin melegen szorongatta a kezem. Aztán táncoltunk. Utána minden átmenet nélkül utánozni kezdte az ügynök mohó beszédét, amely nézete szerint hasonlított a makaróni-szopogatáshoz. Felszívta a szavakat, s igen mulatságos arcot vágott. Új oldaláról mutatkozott be: tökéletes színésznő volt. Aztán elmesélte, hogy az iskolával szemben, a Jean Lantier utcában, volt egy bűnös kis szállodácska. Potrohos hólyagok fésülködtek a nyitott ablakok mellett, meg kócos nők fél lábon táncolva - meg is mutatta hogyan táncoltak - a nadrágocskájukat húzták. Az osztály nyitott ablakán át nyári dolgozatírások alatt ragyogóan lehetett minden szót hallani.

"Hová valósi vagy, nyuszikám, nem Languedocba?" - utánozta mély hangon és kövérre fújt arccal öreg szállodai nők hangját.

Aztán fisztulás hangon folytatta:

"Mit mondasz?... Ördögöt a Languedocodnak... Nem láttad, hová gurult az inggombom?

"Csak azért kérdezem, mert tegnap volt nálam egy ilyen alak, pont úgy pökte a szót, mint te. Azt mondta, hogy Languedocban mind olyanok a cserebogarak, mint ő. Adhatnál, nyuszi, még öt frankot a tetejibe."

Mindenki a hasát fogta nevettében. Én megdöbbenve meredtem rá. A szavai égették a fülemet, arcjátéka, különösen, amikor a puffadt lotyóarcot utánozta, fájdalommal töltött el. Lehetséges, kérdeztem magamtól, hogy ez Jozefin volna? A harmatos Jozefin, aki úgy tud sírni, mint egy kölyök, mint egy kis macska. S a szavak, a sáros szöveg! Ma is tökéletesen emlékszem rájuk, mert ilyen előadásban még sohasem volt részem. Behorpasztotta az arcát. Fanyar és zsugori férfiarcot varázsolt a maga üde kis macskakölyök arcából.

"Ne csámcsogjunk annyit, nagymama, add elő az inggombomat!"

"Adjam elő? Te penész. Hát köll nekem a rühes inggombod? Dancs vagy nyuszi, jól kidőzsölöd magad, s most még inggombot követelsz rajtam!"

Nem hittem a füleimnek. S ezt Jozefin tizennégy éves korában hallotta! S már tizennégy éves korában kuncogva nyomta zsebkendőjét a szájába, hogy hangosan fel ne sikoltson a gyönyörtől!

Mi lakozhatik ebben az ismeretlen leányban? - kérdeztem magamtól megdöbbenve. Jozefin s a többiek észrevették elképedésemet. Jozefin megfogta a kezemet. Azt kérdezte alázatosan, hogy talán valami rossz fát tett a tűzre? Haragszom? Mert ha haragszom, akkor engem is leutánoz. És a következő percben viszontláttam a mozdulataimat, hallottam a hangomat, és hallottam azokat a mulatságos és félszeg szavakat; amelyeket azon a holdas éjszakán hozzá intéztem. Áhítatom és hiszékeny vigasztalásaim, lovagias gyöngédségem förtelmes paródiává torzultak. A szavaim, amelyekkel váratlan vonzalmamnak adtam kifejezést, nevetésben pukkantak széjjel. Ott álltam meztelenül, szánalmasan levetkőztetve, nővér. Lehunytam a szememet. Hideg kijózanodás csapott meg. Amikor kinyitottam a szemem, Jozefin a terem túlsó végében Ferdinánddal táncolt. Láttam, hogyan simulnak egymáshoz. A Ferdinánd menyasszonya azt kérdezte, hogy ugye, milyen finoman táncol az ő Ferdinándja? Kedvem lett volna felkiáltani: az ön Ferdinándja? Kísértésben vagyok, kisasszony, hogy tovább ragozzam: Az én Ferdinándom, a te Ferdinándod, az ő Ferdinándja. Azt javaslom, kisasszony, mondjon le az egyes szám első személyről.

- Tehát ilyen ostoba és nevetséges módon viselkedtem - gondoltam keserűen. - És Jozefin mindezt félelmén és könnyein keresztül is észrevette!

A poharamhoz nyúltam. Egy alkohollal töltött pohárhoz menekültem, nővér. Sohasem ittam le magam, de most úgy éreztem, menekülnöm kell valahová. Jozefin elől, Ferdinánd elől, a magam bíráló és keserű tekintete elől. Hogyan is ejthettem úgy ki a sajtot a számból - kérdeztem magamtól. Mire Ferdinánd és Jozefin visszatértek aljas kis kirándulásukról, ahol táncmozdulatok ürügyével testük valósággal ismerkedési orgiát rögtönzött, már lágy köd úszkált a fejemben. A három-négy pohár már a részegség fátyolát terítette a gondolataimra. Jozefin azt kérdezte, akarom-e hogy megcsókoljon. Nem akartam. Azt mondtam, irtózom a nyilvános csókolódzástól. Jól emlékszem rá, Ferdinánd kissé megbillent egyensúlyommal kapcsolatban Villonnal hozakodott elő, aki sokat ivott és mégis gyöngéd tudott lenni kövér Margótjához. Azt is megemlítette, hogy Villon serleget rabolt s egy ízben hasba szúrt egy papot, féltékenységében. Nagy költő volt, egyformán vétett a prozódia és a magántulajdon szabályai ellen, amit Párizs városa azzal jutalmazott, hogy szobrot állított neki.

Nem ismertem a Villon életrajzát. Azt kérdeztem, hogyan lehetséges ez? Mire Ferdinánd azt felelte, hogy nincs abban semmi lehetetlen. Hány szennyes tett szunnyad egy-egy bronzszobor szívében! A társadalmat és a törvényhozást az igazság mindig feszélyezi. Nyilvánvaló, hogy az igazság fölösleges, sőt kártékony sáska. Az igazság még senkinek sem használt és semmit sem vitt még előre. Beteges emberek vágyakozhatnak csak a megismerésére.

Ezt már sokalltam. Nem hagyhattam szó nélkül. Megjegyeztem, hogy Ferdinánd ügyesen keveri a szavakat, de tartok tőle, hogy ügyessége erősen hasonlít egy hamiskártyás talpraesettségéhez. Ha igazi költő volna és nem hitvány hirdetési ügynök, akkor az igazságért harcolna ő is, mint minden költő.

Azt felelte, hogy az igazság nem érdekes. Heves unalom árad belőle. Az igazság a hülyék és faron rúgottak mannája. Sohasem követte el azt a gyerekességet, hogy az igazságot keresse.

Kínosan érintett ez a vallomás. Részegségem ellenére elképedtem. Milyen más embernek képzeltem Ferdinándot! Most kirakta a színeit! Most megtudtam, hogy finom ellentmondásai nem költői paradoxok, hanem közönséges romlottságok. Az igazságnak ez a kegyetlen kivégzése őszinte fájdalmat okozott nekem. Sokszor éreztem ugyanis az igazságtalanság hánytató maszlagját, s sokszor vágytam arra, hogy a világot valami megjuhászodott bibliai képnek lássam, amelyben az alapfogalmak megkapják a maguk jutalmát és büntetését. Mindig a könyveket bújtam szabad óráimban, s mohón kerestem az igazságot. Lehet-e értelme az életnek a fogalmak és szavak e pokoli zűrzavarában? Hogy nem fontos az igazság? - kiáltottam felugorva. - Ostobaság és galádság ilyet állítani. Haszontalan gyom, aki nem vágyik az igazságra.

A mámor, nézetem szerint, alávalóan disznó, de egyben tökéletes állapot is, nővér. Az embernek ilyenkor nincsenek rejtett gondolatai. Ferdinánd mosolygott mámoros felhevülésében. Azt mondta, ha csakugyan vágyom az igazság megismerésére, úgy, ha akarom, hozzásegít... Hogyan? - nevettem a szemébe. Fölállott, azt mondta: kövessem.

Elhagytuk a bárhelyiséget. Jozefin hozzám lépett és megsimogatott. Arra kért, ne legyek olyan heves és mi hasznom van abból, ha meg is ismerem az igazságot. Valamennyien gépkocsira ültünk. Egy lampionokkal kivilágított térre érkeztünk, ma sem tudom még, merre lehetett. A teret papírtrombiták és harmonikák zsivaja töltötte be. Papírlampionok alatt céllövő bódékat és mutatványos sátrakat láttam. Jozefin szeretett volna egy késdobálót megnézni, de Ferdinánd kijelentette, hogy nem érdemes, mert úgysem találja el a nőt. Figyelmeztettem, hogy nem is az a célja a késdobálónak, hogy eltalálja a nőt, hanem éppen ellenkezőleg.

Hülyeség, felelte. S ez az ember még abból él, hogy nyomorult késeivel nem találja el azt, akit célba vett?

Meg kell vallanom, Ferdinánd mellett néha egy száguldó motorkerékpár oldalkocsijának éreztem magam, amely akkorákat zökkentett rajtam, hogy olykor attól tartottam, nekiröpülök valami villanypóznának.

Egy ponyvasátor előtt megállított bennünket, Aztán felmutatott a sátor vászoncégérére és felszólított, hogy olvassam el. A sátornak ez volt a felirata:

MI HÁT AZ IGAZSÁG?
A NAGY ÉS VÉGSŐ IGAZSÁG? A TITOK?
LÉPJ BE IDE S HAMAROSAN RÉSZED
LESZ BENNE!

Bólintottam. Bemegyek, mert az Igazság, bárhol találkozzam is vele, mindig érdekel. Részeg is voltam egy kicsit. Alkohol úszkált az ereimben. Lássuk hát, mondottam, és elindultam vidáman a sátor falépcsőjén. Egy kikiáltó már félre is húzta előlem a sátor bársonyfüggönyét. A szabadalmi ügynök nevetve csapott a vállamra.

"Vigyázzunk, öregem... Jobb, ha lemond róla... Akarja tudni, mi történik ott benn?"

Megfogta a karomat. Elvezetett a sátor mögé. Ott is volt egy ponyvaajtó. Ez volt a hátsó kijáró. A ponyva hirtelen megnyílt s egy ember valami jókora lendület utórezgésével gyorsan és rendetlenül kivágódott az utcára.

Most már sejtettem, minő élményeket rejteget az igazság sátra. Az ügynök el is magyarázta. A látogatót, mondta, a sátorban vaksötétség fogadja, aztán hátulról valaki hirtelen belerúg s az áldozat hanyatt-homlok lódul ki a nyíláson.

Ez volt hát az igazság, amellyel a barátom, Ferdinánd meg akart ismertetni. Körülnéztem, Jozefint kerestem... Nagyon furcsán éreztem magam, nővér... Gyanakodni kezdtem... Rászedtek volna? A szabad szájú, de hűségesnek vélt Ferdinánd és Jozefin?... Keresni kezdtük őket a sátor körül, a zajos bódék között. Hirtelen megpillantottam a "menyasszony" feldúlt arcát. Felénk jött. Azt kérdezte, láttuk-e, hogyan vágta magát Ferdinánd kocsiba Jozefinnel, és milyen szemérmetlenül elszeleltek, faképnél hagyván őt is, mint egy fölösleges koloncot...

Mondhatom, siralmas képet vágott. Oly butának látszott szegény, piros szegélyű szemével és ijedt könnyeivel.

- Az ön Ferdinándja tette volna ezt? - kérdezte az ügynök röhögve. - Pedig igen kitűnő virslipár lehettek volna.

Nem emlékszem rá, hogyan szakadtam el tőlük. Tartok tőle, hogy nem valami udvarias módon. Tótágast állott bennem minden. Az árulásuk, mondhatom, alaposan fejbe vert. Hajnal felé vetődtem haza. A hotelben azt kérdezték, mikor óhajtja az említett hölgy a szobát igénybe venni. Azt mondtam, hogy a hölgy másként határozott, töröljék az előjegyzésből. Ha nem megy másként, terheljék meg az én számlámat a szoba árával.

*

Az ápolónő a szék karfájára támaszkodva szundított. Egy darabig hallotta a gyógyszerész tompított hangjának zsongását. Tudta már, mi következhetik, gyanúja kellő időben feltámadt Ferdinánd ellen. Jozefin nem nagyon érdekelte. Kis pimasz, gondolta, amikor Sebestyén beszámolt a Michel apró szédelgéseiről s a Jozefin hisztériás üvöltéseiről. Meg kéne verni - gondolta. Elnyomta az álom: most aztán újra kinyitotta a szemét.

- Ne sokat törődjék vele - mondotta.

- Nem törődöm már vele, nővér - intett Sebestyén megnyugtatólag. - Annyi mindent tud már rólam, gondoltam, ezt is elmondom...

Az ápolónő lenézett rá. Lágyan bólintott. A legtöbb beteg, ha nem tudja éjszaka lehunyni a szemét, elmeséli neki a történetét. Minden embernek van története. Tele mindenféle bajjal és alávalósággal. Künn az utcán úgy járnak kiöltözve és felcifrázva, mint valami elkényeztetett, boldog bárányok, aztán elcsúsznak hirtelen, behozzák őket ide, s akkor szomorúan és sárgán felfakadnak, mint egy gennyes tályog. Mind egyforma. Mind beszél, mind boldogtalan.

Fölkelt, eligazította a gyógyszerész párnáját, barátságosan rámosolygott, és nesztelenül kisiklott a szobából. Odaát valakinek csillapítót kellett adnia, s néhány ággyal tovább meg kellett hallgatnia, hogyan bukott meg egy kis zöldséges bolt a Rue Grenellen. Az embereknek üvegcső van a hasukban, nagy cseppekben jön belőle az olajszínű epe, de azért beszélnek, mintha a beszéd kusza szálaival akarnák magukat odafércelni az élethez. Nyögnek, meresztik a szemüket, pillantásuk olykor üveges a félelemtől, s egy félóra múlva újra csak apró és tisztátlan történeteikkel bíbelődnek.

A gyógyszerész, mint minden idegen, aki megtanulta a nyelvet, úgy mondta el mondatait, mint aki elbeszélést fogalmaz. Kissé hosszadalmas volt emiatt, de érdekesebb, mint a teremben összeverődöttek gyors és olykor szennyes párizsi argója. Egyszer-egyszer talán túl hosszadalmas is volt. De amikor sérült lába annyira helyrejött, hogy szabadon lézenghetett a teremben és a folyosón, egy padon üldögélve s kinézve a kert bokraira, jobban felélénkült, szaporábban beszélt és mondatain megcsillant a lábadozó beteg derűje.

Az ápolónő hamarosan megtudta a Jozefin és Ferdinánd esetét is, s mindazt, ami elszakadásuk óta a gyógyszerésszel történt. A folyosó nyitott végén ülve, valami vastag sálat kötött, a meglehetősen gyönge villanyfénynél.

- Ó, Sebestyén úr, - csóválta meg többször is a fejét - nem kell annyira hinni az embereknek.

- Tartok tőle - mosolygott Sebestyén -, aki nem hisz az emberekben, az semmiben sem hisz.

- De magát túl sokan rászedték már.

- Gondolja?... Az a gyanúm, hogy nem szedtek rá olyan nagyon... Csak éppen idegen voltam a számukra... - Mosolyogva megigazította szemüvegét. - Nem könnyű dolog idegennek lenni...

- De az amerikai fogházlelkész a barátja volt, nem?

- Igen - bólintott a gyógyszerész -, a barátom volt, holott én szélhámosnak néztem... írnék neki, nem tudom a címét...

Valahol kongott egy óra. Éjfél elmúlt, az ápoló barátságosan intett a gyógyszerésznek.

- Lefeküdni...

- Igen, nővér.

Elköszönt, s elcsoszogott a "féregnyúlványba". A lelkészre gondolt, és szégyellte magát. Vajon megbocsátotta-e neki ostoba ügyetlenségét?

 

VI

Nyár végén találkozott a fogházlelkésszel egy Szajna-parti állatkereskedő üzlete előtt. A gyógyszerész egy rozsdabarna kakast nézegetett, amely minden kukorékolásnál kidugta lombos farkát a ketrec rácsai között. A szomszéd ketrecben egy fiatal kutyakölyök állott lesben, s valahányszor megjelent az ingerlő tolltömeg a rács nyílásában, mindannyiszor nekiugrott.

A lelkész botja végével megveregette a gyógyszerész vállát.

- Mi lelte magát, tömeggyilkos uram? A szállodában azt mondták: "Ó, az a helyes kis uracska? Nos hát, továbbállt."

Ujjával rábökött a Sebestyén ingére.

- Brazíliai kávé? - kérdezte.

Lenézett, s a gyógyszerész nadrágján újabb foltokat fedezett fel. Lenn, a nadrágszár legalján néhány barna olajfolt sötétlett a finom szürke posztón.

- Hallja csak, Hektor úr - kiáltott fel -, maga fonnyadozik... Olyan, mint egy öreg articsóka... No el ne szaladjon, csak valami elintéznivalóm van a francia postával.

Sebesen elgördült, s egy levelesládához érve, előkotort lüszterkabátja zsebéből egy levelet és bedobta.

- Így - zárta le a dolgot. - Tudja, mit csináltam? Szerződésre léptem a francia postával, amely egy bizonyos összeg kifizetése ellenében vállalkozott arra, hogy felháborodásomat a legrövidebb útvonalon továbbítja Cincinnatiba, a házvezetőnőmnek... Tudja, mit írt? Hogy a tyúkjaim kolerát kaptak! Ilyet!

Sebestyénre nézett.

- Mi lelte, fiam? - kérdezte hirtelen elcsendesedve. Sebestyén a fejét rázta.

- Kérem - szólalt meg -, ön még mindig ragaszkodik hozzá, hogy lelkésznek tartsam?

A pap pajkos szemgolyója ide-oda csúszott puha medencéjében. Néha elmerült, s csak egy hunyorgó kis örvény jelezte eltűnésének helyét.

- Ezt magára bízom, Hektor úr... Teljesen magára bízom... Nem térünk be ide egy szivarra?

Egy kis bár előtt állottak meg, amely dohányt és szivart is árusított.

- Ön sört akart mondani - jegyezte meg Sebestyén bizalmatlanul. - Egyébként önnek már régen Cincinnatiban kéne lennie, ha egyáltalában valami köze volna Cincinnatihoz...

- Maga megfeledkezik arról, Hektor úr - csippentett a pap elégedetten -, hogy mennyi fene sok műemlék van Parisban... De mondja csak, nem szédül maga?

Sebestyén tartózkodva hátrált. Nem, de egy kicsit gyöngének érzi magát. Influenzája volt, s nem feküdt le.

A lelkész megfogta a karját.

- Befelé! - S már intett is az apró kocsma gazdájának. - Egy forró feketét s egy sört, természetesen.

Sebestyén két kininlabdacsot szedett elő egy finom alumínium hüvelyből. Otthonról hozta még egy tucat izzasztóval, hajtóval, fertőtlenítővel és görcsök ellen szolgáló szerrel. Most csakugyan szédülést érzett. Megsimogatta a tarkóját, mintha a baj földrajzi fekvését akarná kitapogatni. Az volt az érzése, hogy a tarkója egy tekepálya felkunkorodó vége, amelyen fagolyók dörögnek fel szüntelen.

- A pokolba is a tekepályával - mondotta kissé elcsodálkozva a váratlan dübörgéseken.

A lelkész, aki egy fél perccel előbb eltűnt sörének duzzadó habjában, kíváncsian emelte fel a fejét. Megkérdezte, hogy mi az a tekepálya.

- Elmagyarázom - intett a gyógyszerész engedékenyen -, de fenntartom magamnak azt a jogot, hogy ne tartsam önt lelkésznek. És legkevésbé fogházlelkésznek.

Ceruzát vett elő s az asztalra fölvázolt egy tekepályát, s a végére egy felkunkorodó deszkafalat, a koponyaalapi dübörgések hangforrását.

A lelkész fehér napóleon-fürtje vidám himbálózásba kezdett. Igen, most már tudja, miről van szó. Egyszer ő is játszott néhány játszmát a patkolókovácsok aggmenházában. Aztán mennie kellett. Dehogy is hagyjuk, mondták az emberek, csak rajta, tiszteletes, folytassa. Holnap, mondta ő, most sietnie kell, mert kora reggel kivégzése lesz. Másnap az Egyesült Államok beleavatkozott a háborúba, s mire ő visszatért Cincinnatiba, az összes patkolókovácsok kihaltak.

- No, lenyelte azt a kávét? - tette hozzá minden átmenet nélkül. - Jöjjön, most hazakísérem és bedugom az ágyba... Nincs bizalmam az olyan dübörgésekhez...

Persze, gondolta a gyógyszerész, nem ártana egy kis helyszíni terepszemle, vén kujon. De abból semmi sem lesz. Nem fogsz hazakísérni.

- Magának valami menyasszonya volt - kezdte az utcán újra a pap. - Nem akarja, hogy útközben értesítsük?

Szürke ernyőjével fölemelt egy banánhéjat, amelyet egy nyomda ajtajából hajítottak a lábai elé, és egy könnyed mozdulattal visszadobta a nyomdába.

- Ön Jozefint gondolja? - kérdezte Sebestyén megnyomva szemüvegének nyergét. - Most vidéken van...

Igen, röviddel az igazság sátra előtt lejátszódott események után levelet kapott tőle, amelyben Jozefin bejelentette, hogy egy időre vidékre távozik. A Ferdinánddal való váratlan eltűnését azzal magyarázta, hogy hirtelen rosszullét fogta el, idő sem volt már arra, hogy Hektor urat értesítsék. Ferdinánd felkapta őt és berakta egy kocsiba. A levélben Michelről is megemlékezett.

"Michel - írta - azzal fenyeget, hogy elvágja a nyakamat. Én ezen olyan pazarul tudok mulatni, hogy majd lefordulok a székről. Ne féljen, kis Hektor úr, nem lesz bátorsága hozzá, irtózik szegény a vértől, a múltkor is lefestett egy halott libát és vér helyett csak úgy dőlt a liba nyakából a tojássárga. Azt mondtam neki: idehallgass, ez nem vér, ez a vörösnek csak ijedt elváltozása, s azonkívül ne ordítsd szüntelen azt, hogy Hektor úr egy piszkos idegen, mert Hektor úr nagyon tiszta és becsületes ember, te azonban csak egy tehetségtelen festő vagy, aki azt ígérted nekem, hogy Párizs meg fog őrülni nagyszerű mázolmányaidtól, de úgy látszik, Párizs elfelejtett megőrülni. Ezen aztán összevesztünk, én becsomagoltam a holmimat, otthagytam, s most vidéken vagyok. Hollétemet nem árulhatom el, drága kis Hektor úr, ne is kutasson utánam, mert nem akarom, hogy Michel a nyomomban legyen."

A levelet azzal fejezte be, hogy Hektor úr bízzék benne - ezt a két szót alá is húzta - s addig is, míg viszontlátják egymást, a szerencse mosolyogjon Hektor úrra, s ha a sors kifürkészhetetlen kegyetlenségéből nem találkozhatnának többé, őrizze meg a szívében az ő őszinte, de állhatatlan Jozefinjét.

A lelkész vizsgálódva nézett a gyógyszerészre.

- Aha - mondta - vidéken van... Tudja talán azt is, hol?

- Nem, azt nem tudom.

- És Ferdinánd barátja?

- Azt mondták - felelte Sebestyén, s most, hogy a két nevet egymás mellett hallotta, akadozni kezdett. - A lakásán már régebben közölték, hogy külföldre utazott.

- Aha - bólintott a pap alulról fölfelé -, külföldre! Ha jól emlékszem maga azt mondta, hogy Jozefinnek olyan szemei vannak, mint a ringló... - Hátracsapta fekete szalmakalapját és nevetni kezdett. - Hát attól tartok, tömeggyilkos barátom, hogy ezt a maga mocskos Ferdinánd barátját együtt láttam nemrégen azzal a kis ringlószeművel.

A gyógyszerész elnézően legyintett.

- Rossz helyt keresgél, "nyugalmazott fogházlelkész" úr! Én megbízom Jozefinben. Azt írta, bízzam benne. És én nem lehetek olyan elvetemült, hogy orvul megszegjem ezt a bizalmat.

S az igazság, amit nem kötött a "lelkész" orrára, az volt, hogy Ferdinándot sem tartotta egészen megbízhatatlan semmirekellőnek. Kétségtelen, voltak sötét vétkei, de olyan vaskos galádságra, amilyent a pap tulajdonított neki, nem tartotta képesnek.

A lelkész újra végignézett lesoványodott és kissé megkopasztott barátján. A barátságuk bizony erősen egyoldalú volt. Ő kedvelte a gyógyszerészt, Hektor úr meg abban lelte örömét, hogy valami öreg szélhámosnak tartotta. Nem akarta elrontani a kedvét, s nemegyszer kuszálta össze ő maga is egy-egy szándékos elszólással a helyzetét. De most úgy látta, elég volt az oktalan kedélyeskedésből. A gyógyszerész vékony és zöldes bőrén át tisztán látta a tényállást.

- Látott már vattacukrot? - kérdezte. - Nos hát. A vattacukor olyan, mint a habzó nyersselyem. Odaát Amerikában egy-két centért egy egész zacskót megtöltenek vele. Mire az ember hazavitte, a zacskó üres, csak a fenekén látható egy kis ragacsos barna piszok.

Megfogta a gyógyszerész vállát és nagyon elkomolyodott.

- Attól tartok, maga is vattacukrot szorongat a markában. Tudja, hol lakik Ferdinánd?

- Mi a szándéka?

- Segíteni akarok magának, fiam. A fészkében akarom megfogni a jómadarat. Maga menjen szépen haza és feküdjék le.

Sebestyén tétován nézte. Fészkében megfogni a madarat? Mi jelent ez? Mit akart ezzel az öreg kujon mondani?

Sajnálta már, hogy közölte a Ferdinánd címét. Megállította a papot.

- Nem adtam Önnek megbízást, hogy a nevemben madarakat fogdosson - jelentette ki határozatlanul. - Szüntessen be, kérem, mindenféle érdeklődést.

A lelkész zöld arcbőrére, kávépecsétes ingére és olajfoltos nadrágjára nézett. Hová lett az üde és kellemes külsejű Hektor úr? Nem, itt valami nincsen rendjén. Segíteni kell ezen a jóhiszemű, s kissé ütődötten tisztességes emberen.

- Velem tarthat, Hektor úr - mondotta.

Megindult és a gyógyszerész szótlanul követte.

Ferdinánd, soványan jövedelmező reklámverseihez viszonyítva, elég fényűző helyen lakott. Ágyban találták, éppen valami sportlapot olvasott. A lelkész azt kérdezte tőle, hogy van, és mi hír a Sebestyén találmányáról?

Ferdinánd nyugodt mozdulatokkal mutatott nekik helyet.

- A találmány? - mosolygott. - A dolog alighanem kátyúba jutott. Nem gyújtanak rá az urak?

A lelkész, erős gyakorlati érzékkel megáldva, ide-oda feszegette a kérdést. Mi is tulajdonképpen a helyzet - szerette volna tudni -, s mire ment el a Hektor úr pénze. Mert, hogy körülbelül elment, azt nem nehéz kitalálni. Csak egy futó pillantást kell vetni a hiszékeny Hektor úrra.

Ferdinánd barátságosan mosolygott. Aztán megjegyezte, hogy az amerikaiak igen elbűvölő emberek. Pénzt akarnak látni a befektetéseikért! Az univerzum, a kozmosz csak kis cserépdisznó nekik, amibe beledobják hencegő centjeiket és elvárják, hogy hamarosan kövér dollárkötegekké hízzanak. Európában az üzlet olykor még poézis, a kis cserépdisznók tartalmukkal együtt el is szoktak repülni néha.

Derűsen nyújtózkodott. Közölte azt is, hogy éppen egy amerikai tárgyú kis egyfelvonásoson dolgozik. Képzeljenek el egy prérit bivalyokkal. Ez az első kép. A második képig egy fél év telik el. A szín ugyanaz, de vadbivalyok helyett rosszul borotvált alakok, kockás ingek és vágtató lovak népesítik be. A harmadik képen a szín még mindig változatlan. A háttérben felhőkarcolók, egy rágógumigyár, elöl egy bank, amelyet kirabolnak. Minden együtt van, csak még egy alkalmas himnuszra van szükség, amelyet ünnepélyes alkalmakkor el lehessen énekelni. Megjelenik tehát a lapokban a pályázati felhívás egy hazafias himnuszra.

A lelkész szürke ernyőjére támaszkodva figyelte. Mosolygott s azt mondta, hogy elég mulatságos. De az egyházakról megfeledkezett Ferdinánd.

- Mond valamit - felelte Ferdinánd elismerően. - Ámbár tudja, tisztelendőséged, mit mond T. S. Eliot amerikai író az egyházakról? Hogy olyanok, mint a vízilovak.

Szürke angóramacska ugrott a paplanára. Fölemelte és játszadozni kezdett vele. A lelkész szótlanul nézte egy darabig. Aztán az ágyhoz lépett és kivette a macskát a Ferdinánd kezéből.

- Megmondja végre, hogy mi van azzal a szabadalommal? - kérdezte.

Ferdinánd felült és összefonta a karjait.

- A Hektor úr szabadalmával? A civilizáció óvszerével?

Hosszúkás lófejét mosolyogva ingatta. Hektor úr, mondotta, abból a feltevésből indul ki, hogy meg kell menteni a sarokba szorult civilizációt. Kérdés, szükség van-e az olyan Hektor-féle mentőövekre. A civilizáció egy szanatórium díszes homlokzata, amely mögött ezer nyomorúság libeg. Miért védeni a civilizációt? Az ember két lábon járó gombatelep, milliárd-számra termeli a pusztulás mikrobáit. Az embereken nem lehet segíteni. Hektor úr mennyei együgyűségében úgy képzeli el a dolgot, hogy korunk a jó és rossz bikaviadala. Egyetértek vele: szerintem azonban a jót a spontán bika és a rosszat a sportoló ember képviseli. Miután ezt elegánsan kifejtette, a papokra tért át.

A lelkész az ablakhoz lépett.

- Hallja csak, Ferdinánd úr - jegyezte meg mosolyogva. - Odalenn mintha egy rendőrt látnék. Akarja, hogy felhívjam?

Ferdinánd vidám nevetésbe kezdett.

- Nagyszerű alakok maguk, amerikaiak! Micsoda bizalom egy rendőri bunkóban.

- Arra is figyelmeztetem - folytatta a lelkész -, hogy magának már ősz a haja, Ferdinánd úr.

- Az ezüstnek, ennek a nemes fémnek ez a legnemtelenebb megjelenési formája, lelkész úr.

A lelkész hirtelen levetette a kabátját.

- Másszon ki - szólott oda Ferdinándnak.

Ferdinánd felugrott, hogy az asztal mögött keressen menedéket, de elkésett. A lelkész fürgén mellette termett és belevágott hosszúkás állába. Ferdinánd beleesett a nyitott szekrénybe, néhány csüngő ruhadarab közé. Amikor kigabalyodott a szekrényből, két női ruhadarabot szorongatott a kezében.

- Ön nem túlságosan gyöngéd ember, atyám - jegyezte meg különösebb izgalom nélkül.

Sebestyén, aki némán, lázasan hallgatta és nézte őket, zavartan szólalt meg.

- Ön tehát félrevezetett engem, Ferdinánd úr. Ez szerfelett szomorú.

A pap fölvette a kabátját, és azt kérdezte, mi az a szerfelett.

- Hektor úr - magyarázta Ferdinánd, mintha mi sem történt volna - szereti a választékos szavakat. A disznózsírt is axungia porcinak nevezi.

A tükörhöz lépett és belenézett.

- Önök arra kíváncsiak, ugye - kérdezte állát nyomogatva -, hogy mi történt a Hektor úr találmányával. Szabadalmaztattuk, mint rovarirtót. Másra igazán nem volt alkalmas.

Sebestyén sápadtan meredt a hosszú alakra.

- Ferdinánd úr, - szólalt meg halkan - hiszen önök azt mondták nekem... - Megakadt, mosolyogni próbált. - Nos vallja csak be, hogy tréfált...

Ferdinánd megrázta a fejét. Valami sajnálkozás volt a tekintetében. Nem, ezúttal nem tréfált. Ez az igazság, a hitvány igazság. Az igazság, amelynek diadaláért olyan lelkesen harcol, Hektor úr. Talán hibát követett el, hogy elhallgatta, de botor szíve nem engedte, hogy elrontsa a Hektor úr álmait. Hát inkább csalt, megcsalta Hektor urat. Hogy egy kis haszna is volt belőle, azt reméli, a lelkész sem veszi zokon, minthogy abból a pompás világból való, amelyben az üzlet a lét második nagy célja. Az első, tette hozzá magyarázólag, a vasárnapi prédikációk meghallgatása. Egyébként nem mulaszthatja el megjegyezni, hogy az amerikai teológiáknak is nagy bámulója, amelyek nemcsak az egyházi ismereteket, de az ökölvívást is látható eredménnyel oktatják. S ha már a papokról esett szó - folytatta, végkép belenyugodva abba a kemény foltba, amely a tükörből olyan barátságtalanul mosolygott vissza rá - meg kell említenie a lausanne-i püspököt, akikről a napokban egy igen megszívlelésre méltó dolgot olvasott.

Leemelt egy könyvet a polcról és hirtelen felnyitotta.

- Engedje meg, hogy felolvassam ennek a derék püspöknek a levelét, amelyet 1473-ban intézett a cserebogarakhoz.

És olvasni kezdte.

"Ti botor, értelmetlen teremtmények! A cserebogárpajorok nem voltak benn a Noé bárkájában. Tehát megparancsolom nektek, minden szentek nevében, hogy távozzatok minden olyan helyről, ahol ember és barom számára eleség terem. Ha kifogásotok van ellene, úgy megidézlek benneteket mához hat napra, déli egy órára az egyháztanács kegyelmes színe elé."

Ferdinánd abbahagyta az olvasást és a lelkészre mosolygott.

- Mire tippel? Megjelentek?

- Átkozott fickó - mosolygott a fogházlelkész elismeréssel.

- Makacsul napirendre tértek a püspök felhívása felett. Mire a püspök a következő újabb határozatot hozta:

"Mi, Benedict de Montserrat, Lausanne püspöke, Istent szem előtt tartva, aki minden teremtményt magatartása, kára, haszna szerint mérlegel, látva továbbá, hogy a törvénykezés napján nem jelentetek meg, megátkozunk titeket kártékony férgek, hogy semmi se maradjon belőletek."

- Nagyszerű - nevetett a pap egy tollat és papírlapot nyújtva át Ferdinándnak.

Ferdinánd azt hitte, hogy a lelkész le akarja másoltatni a püspök levelét. De a pap mosolyogva rázta a fejét. Nem, mindössze arról van szó, hogy Ferdinánd úr írjon egy nyilatkozatot, amelyben kötelezi magát arra, hogy Hektor urat kártalanítja és visszatéríti a különböző költségek címén felvett összegeket.

- Ahogy gondolja - vonta a vállát Ferdinánd. - Mondja hát tollba...

Sebestyén hosszasan nézegette a székre dobott női ruhákat, amelyeket Ferdinánd zuhanás közben letépett a szekrény fogasáról. A lelkében vad émelygés támadt.

- Ferdinánd úr - fordult hirtelen egykori barátjához. - Ön elcsábította Jozefint.

Ferdinánd letette a tollat. A papírlapot átnyújtotta a lelkésznek.

- Ez a meghatározás - mondta fejcsóválva - sem nem szép, sem nem szabatos, kedves Hektor úr.

A gyógyszerész leakasztotta füléről szemüvegének kampóit, amik úgy szorongatták bolyhos, szelíd fülét, mint vércse karma a riadt galambot. Nem szabatos? - villant meg benne a remény. - Azt jelenti ez, hogy nem igaz, tévedett? A ruha nem a Jozefin ruhája?

- Ferdinánd úr - szólalt meg újra. - ön a szavak ördögi játékosa. Mit jelent az, hogy nem szabatos? Azt hogy tévedtem, vagy azt, hogy lehetséges...

- Minden lehetséges, Hektor úr.

- Hiszen azt mondta, hogy Jozefinnek görbék a lábai?

- Ebben nem is csalódtam - vallotta be Ferdinánd. Hirtelen kinyílt az ajtó és egyik kezében nedves gumiszivaccsal, a másik kezében egy pár női cipővel belebbent a szobába Jozefin. Előbb a szivacsot, aztán a cipőt hajította Ferdinándhoz.

- Nyálkás angolna! - kiáltotta. - Szégyelld magad!

A gyógyszerész a padlóra szögezte tekintetét. Egyszer egy magas gyárkéményt látott összeomlani. Ízekre tördelve dűlt oldalra, amíg a porfelhő végleg eltemette. Ilyen gyárkémény módjára dőlt le az ég ultramarin kékjéből Jozefin is. Végtelen porfelhő gomolygott felette.

A füle megtelt az összeomlás dübörgésével, lelke a pusztulás porfelhőjével. Jozefinből már alig látott valamit, bár ott volt a szobában, s perlekedő hangját is elmosta a pusztulás moraja. Veszekedtek, mint a papagájok. A lelkész is megszólalt, hogy túlvilági folyószámlájukra figyelmeztesse őket. Aztán váratlanul egy puha kéz nyúlt a kezéhez.

- Ne haragudjon, kis Hektor úr - kérlelte Jozefin. - Nagyon csúnya volt... Nem kellett volna ilyet tennem... Akarja, hogy megsimogassam?

A gyárkémény hasonlatot e könnyed s szomorkás hang hallatára vaskosnak és ügyetlennek találta. Jozefin most olyannak tűnt neki, mint egy hópehely, amely valami piszkos tárgyra hullott és elolvadt. Nem felelt neki. Jozefin most erősen megszorította a kezét. Talán marasztalta. Talán kérlelte. A szavak hamar elpattantak szalmaszálának végén, mint az ügyetlen buborékok. Pedig fújta, sűrűn és odaadón, már könnycseppekkel a szemén, mint a gyermekek, akiknek sehogy sem sikerül a buborékjuk.

Nem nézett rá. Csuklóján érezte a Jozefin kezének forróságát. Idegen volt most ez a forróság az érzékeinek. Követte a lelkészt.

- S a borostyánkő? - kiáltotta utána Jozefin dühösen. - Elfeledkezik róla, kis Hektor úr?

Ferdinánd fölemelte a kezét.

- Hagyd. Hektor most a megsértett erkölcsi világrend nevében utálattal távozik. Átkozott szerencséje van. Egy csapásra két legyet tett ártalmatlanná.

- De én nem vagyok légy - kiáltotta Jozefin. - Én rokonszenvezek Hektor úrral!

Ferdinánd kefélni kezdte a haját.

- Mindketten legyek vagyunk - mondta meggyőződéssel. - És mindketten sajnáljuk Hektor urat. De hagynunk kell, neki most férfias kötelességei vannak. Szenvedni akar.

Sebestyén odakünn megbotlott az angóramacskában. Sejtelme sem volt, mi lehetett a puha tömeg. Szemüvegét szórakozottan a kezében tartotta, s csak azt érezte, hogy körvonalatlan lágysággal úszik el mellette a folyosó, a lépcsőház korlátja, néhány utca. A lelkész mellette lépkedett.

- Hol lakik?

A Chatelet mögött lakott egy szutykos utcában, egy leszállított finomságú szállodában. A pénzeszacskó, amelyet elindulása előtt Kempelné varrt neki, még a nyakában csüngött, fegyelmezetten, de már üresen. Azért is húzódott ebbe az olcsó utcába. S talán azért is, mert közel volt oda a Jean Lantier utca s az iskola, amelynek öreg ablakain annyiszor kinézett Jozefin.

A lelkész felkísérte a szobájába.

- Le kell feküdnie, öreg fickó - rendelkezett, megvetve ügyesen az ágyat. - Vegyen be valami izzasztót. Hol tartja? S már ki is húzott egy fiókot.

A gyógyszerész tiltakozva emelte fel a kezét.

- Majd előkeresem. Csak azt ne higgye, hogy bedőltem a meséjének.

- Minő mesének? - tudakolta a pap.

- Annak, amit Cincinnatiról mondott. Barátaim árulása megrendített, de ítélőképességem nem hagyott cserben. Vallja be, hogy sohasem volt Cincinnatiban. Egyébként nálam már úgy sem megy semmire, "nyugalmazott fogházlelkész" uram. Tőlem már nincs mit elszipkázni...

Kárörvendően mosolygott az öreg papra.

- Üresek a fiókjaim! Kárba veszett a fáradsága!

A lelkész tömzsi törzse dinamikusan rezgett a nevetéstől.

- Kolosszális, milyen éles szeme van... No, csak rúgja le szépen a cipőjét, és másszon be szépen a takaró alá... így, látja... Holnap még benézek magához...

Elment. Künn nehézkesen ropogott a kanyargó, keskeny falépcső.

*

Mindennap felkereste Sebestyént, aki változatlan bizalmatlansággal fogadta. Az influenza lefogyasztotta, köhécselt is egy kicsit, a lelkész azt ajánlotta, kísérje el Versailles-ba, ahol meg kell valakit látogatnia; ott kisétálhatja magát egy kicsit a fák alatt. Felült a lelkész mellé a kocsiba s azon töprengett, hogy mit akar tőle ez az ember. Amíg a lelkész látogatását végezte, megnézte a kastélyt, behatolt egy kis rejtekajtón az egyik szalonból a királyné apró kamrájába, megnézte a könyveit, belenézett a tükrébe, aztán lement a parkba. Végighaladt a hosszú főúton, a "Zöld szőnyegen" a kereszt alakú tóhoz, amelyen egykor kis tengeri ütközetek zajlottak le a király szórakoztatására. Aztán jobbra fordult, Trianon felé. Magányosan lépegetett az erdei úton; a gyepen zsíros papírok hevertek. Megállott és megcsóválta a fejét. Ha ezt XVI. Lajos látná! S az út mentén a sok bojtorjánt!

Trianonban rosszallóan nézte a királyné gyaloghintóit. Azt mondták neki, hogy ott künn a sarjút sokszor ő kaszálta le. Mária Antoinette. Lehet, hogy kaszált. De gyaloghintó hozta a kaszálóra s e gőgös járművek minő választéka! Bizonyos, hogy Papaverin sem helyeselné a dolgot. Mint ahogy a nép sem helyeselte és levágta a fenséges kaszásnő nyakát.

Tűnődve tért vissza a város felé. Melegen sütött a nap, gondolatai lomhán röpködtek a Hatalom körül. A fizikai hatalom szorongással töltötte el. Néró, azt mondják, felgyújtotta Rómát. Biztosítani kéne az embereket, hogy ilyen tűzesetek ne forduljanak elő többet...

Kusza és fáradt gondolataiból a lelkész halászta ki. Ott várt rá a kastély előtt. Sebestyén közölte vele, hogy a látottakkal koránt sincs megelégedve. Kifejtette nézetét a hatalomról, és szemére vetette a lelkésznek, hogy az amerikaiak úgy vadásztak az indiánokra, mint valami antilopokra. Ez is a hatalom egyik visszatetsző példája!

A lelkész tágas amerikai síkságok napfényével nevetett rá. Átfogta a gyógyszerész nyakát.

- Mit szólna egy pohár sörhöz? Amott, látja...

Leemelte fekete szalmakalapját, s míg arcát legyezve derűsen haladt egy vendéglő felé, fehér napóleon-fürtje megértően himbálózott.

- Mi amerikaiak - mondta - elvetemült fickók vagyunk valamennyien. Ugye, ezt akarta mondani?

Egy templom előtt haladtak el.

- Nem tart velem, Hektor úr? - kérdezte derűsen.

Belépett a templomba. A gyógyszerész követte. Nem volt a lelkésszel egy valláson, de úgy gondolta, az ilyen meghívást nem illik visszautasítani. És vizsgálódva nézte a barna, egészséges arc közvetlenségét, amellyel az Éghez fordult. Egyik paptanárja jutott eszébe, akinek szinte eltűnt pupillája szemhéja mögött, olyan merőlegesen igyekezett az égre nézni. Egy gyarló megtérő görcsös sietségével suttogta imáit. A fogházlelkész úgy pillantott fel, mintha egy pacsirtát keresne a magasban, amely elbájolta az énekével.

A gyógyszerész megnyomta szemüvegét.

- A pokolba is - mondta az utcán zavartan -, én önt szélhámosnak néztem. Úgy beszéltem önnel, mint egy öreg tolvajjal.

- Amott van, ni a sörcsarnok...

Boldogan merült el sörének gazdag habjában.

- Kissé különös - vélte a gyógyszerész.

Nem, egyáltalán nem volt előírásos pap. Valami vidám suhancdalt dudorászott, amikor elhagyták a vendéglőt, hogy visszatérjenek Párizsba. Aztán Ferdinándról kezdett kérdezősködni. Rendezte-e már azt a bizonyos kötelezvényt? Nem? Ó, a megátalkodott haramia! Nos, akkor talán egyenesen hozzá mehetnének.

Sebestyén hallani sem akart arról, hogy Ferdinándot megint állon üssék. Az ügyet ügyvéd kezére adta, egy rokonszenves ügyvéd kezére, aki majd kellő nyomatékkal fogja értésére adni Ferdinándnak, hogy a társadalmi együttélés alapja csak a becsületesség lehet; a mások jogainak tiszteletben tartása s a kötelezettségek teljesítése.

- Á -, jegyezte meg a lelkész nyájas szomorúsággal - Ferdinándot nem kell erre kioktatni. Én azt mondom, keressük fel Ferdinánd urat.

- Nem akarom még egyszer megalázni azt az embert, akit Jozefin a szeretetébe fogadott.

A pap megcirógatta a szemével.

- No, Isten vele, maga tarajos gőte. Mindig azokat a múzeumi spiritusz-tartályokat juttatja eszembe, amikben ezeket az állatokat mutogatják. És ne nagyon higgyen az ügyvédeknek se.

Philibert beszélte rá, hogy ügyvédet fogadjon, annak a szutykos szállónak a gazdája, amelyben lakott. Valami rokona volt az ügyvédnek és szemérmetlenül dicsérte. "Úgy áll rajta a talár, mint püspökön a miseruha! Azt mondom, Hektor úr, menjen el hozzá..."

Philibert reggelenként megvárta a szálloda utcai ajtaja előtt Sebestyént.

- Hát futni hagyja a csibészt?

Addig beszélt az unokaöccse pompásan álló palástjáról és nagyszerű ügyvédi fogásairól, amíg Sebestyén bedőlt a kacsintó, szutykos locsogásoknak és beleegyezett abba, hogy Philibert elvezesse egy nap a törvényszék folyosójára, hogy bemutassa a rokonának. Úgy érezte, Philibert-nek igaza van: ami az övé, az az övé! Meg kell szorítani a léha Ferdinánd urat. Jól keres, hát fizessen.

- Mit gondol - érvelt Philibert, és ünnepélyes keménykalapja alól ráncosan és sárgán csúszott tarkója felé kopaszságának lebukó holdvilága -, volna nekem ma egy fityingem is, ha nem kapartam volna ki a föld alól is?

Az ember ne hagyja a magáét, ismételte ravaszul. A világ tele van disznókkal, kicsi, nagy és rettenetes nagy disznókkal, akiket az ördög mind azért szabadított rá a világra, hogy becsapják a becsületes polgárokat.

Sebestyén megkönnyebbülést érzett, amikor végre átadhatta ügyét a fekete taláros kövér unokaöcsnek és megszabadulhatott a Philibert egérszagú keménykalapjának közellététől. A keménykalaptól megszabadult, de nem Philibert-től, aki ezután is gyakran hozott híreket és előlegkérő leveleket vagy telefonüzeneteket, a püspökien előkelő unokaöcstől. Sebestyén egy ízben látta Philibert-t mosakodni. Éppen őreá várt, hogy valami újabb üzenetet közvetítsen. Csak ujja hegye érintette a vizet, közben fütyült, majd lehajolt, beleszagolt a tálba és tartalmát ijedten loccsantotta a vízvezetékbe. Philibert szószmester volt valamikor egy hercegi konyhán. A szálloda homályos és keskeny folyosóján úgy suhant el, mint egy sovány patkány az ember szemei elől. Kötényben volt mindig s rendesen, boros palackkal a karján, amelyet szinte apai gyöngédséggel szorongatott. Ha beszeszelt éjfél felé, mindig a felesége erényeit dicsérgette. A kapualatti kuckóban unalmasak voltak az éjszakák, hát egy Bernard nevű zöldségrakodóval kártyázgatott, amíg felesége emeleti szobájukban hortyogott. Úgy tett, mintha hegyezné a fülét, hogy nem ébredezik-e a felesége odafenn, s közben belesett a zöldségrakodó kártyáiba. Aztán diadalmasan lecsapta a lapot.

- Megvagy, öreg mókus... Megint adózol Philibert apónak két kis lyukassal. - S vinnyogott örömében, amikor besöpörte a filléreket.

Lizette egy kis szobalány,
Ha bajba jut, mindig hány....

- énekelte, benyomva a pénzt nadrágja zsebébe. Bernard-nak az volt a véleménye, hogy Philibert valami bolhás mopszlinak született, csak a felesége dugta emberi nadrágba. Utálta, ha Philibert a neje erényeit dicsérgette.

- Faggyúszaga van - dünnyögte.

A gyógyszerész ősz végén egyszer éjfél felé vetődött haza. Philibert beinvitálta a kapu alatti fülkébe. A szállodás poharat tartott a kezében. Sebestyént ellenállhatatlan szomjúság fogta el, belépett a szobába. Az öreg zöldségrakodó is ott volt. Philibert töltött, magának tiszta bort, vendégeinek főképpen szódavizet. Bernard kis dobozt szedett elő és kinyitotta.

- Bújj ki, Herman! - szólott be a skatulyába.

Kis fehér egér mászott elő a dobozból és rózsaszínű orrával ide-oda szaglászott. Philibert úgy vélte, hogy semmi keresnivalója az ilyen veszélyes bestiáknak az ő úri szállodájában, majd felduzzasztotta pofazacskóját és ráfújt a gyámoltalan állatkára.

- Eriggy a fenébe! - tette hozzá röhögve.

Ittak, Philibert az unokaöccsét dicsérgette, hogy milyen kitűnő ügyvéd s milyen pompásan fest fekete talárjában, Bernard meg epés megjegyzéseket röffentett oda az ügyvédekről általában, s a Philibert úr családjáról különösen.

- Nagyszerű ember! - kiáltotta a szállodás - meglátja, Hektor úr, úgy megnyeri a perét, mint a pinty! Ismerem ám az öcsköst!

A gyógyszerészt felmelegítette a kitűnő biztatás. Szaporán ivott, füle égett és elégedetten szorította meg a Philibert kezét.

- Örvendek, Philibert úr, hogy a véletlen éppen ebbe a szállodába vezérelt.

- No, ugye - lelkesedett a szállodás.

- Egy tetűt sem ér a szállodája - morogta az öreg Bernard, de Philibert nem hallotta, újra a Lizette-ről szóló énekkel kísérletezett. A gyógyszerész megjegyezte, hogy Philibert úr jobban teszi, ha nem énekel, mert a hangja olyan, mint egy megrepedezett gramofonlemezé, amire Philibert az asztalra csapott s közölte, hogy ezt még senki sem mondta neki. - Hallod, Bernard? - vetette oda fitymálva. - Felelj te, rossz az én hangom?

- Játsszunk - legyintett Bernard.

Játszottak, Sebestyén kóválygó fejjel nézegette a játékot. Aztán megint ittak, s a szállodás újra énekelni kezdett.

- Hamis, Philibert uram, - fékezte a gyógyszerész - hamis, tessék megállani.

Kinyújtotta a kezét, hogy megrántson egy láthatatlan féket. De Philibert tovább gördült a maga görbe és meredek pályáján. Úgy látszik, más fékrendszerre van beállítva - gondolta Sebestyén, s most egy kerékféket kezdett forgatni, ahogy tehervonatoknál látta. Erre aztán a szállodás csikorgott még néhányat és megállott.

Émelyegni kezdett. Mint ahogy az érett genny gyűl fel a seb végébe, úgy gyűlt fel most minden gyötrődése, szégyene lázas testének végébe, abba a gömbölyű s nagy sebforradásba, amelynek fej a neve. Életének kellemes feszültsége és pompás villanyfénye nagy csattanással elpattant. Sötétség fogta körül. Tapogatózva a borospalack után nyúlt, de Philibert féltékenyen elkapta tőle.

- Itt van - mondotta Sebestyén, egy tízfrankost dobva az asztalra -, ne siránkozzék a boráért.

Philibert borért loholt, Bernard meg kivette Hermanját a dobozból, hogy levegőzzék egy kicsit, amíg az a szutykos Philibert távol volt.

- Jöjj, Herman, - mondta neki - sétálgass egy kicsit a vállamon.

Fölrakta Hermant a fejére. Az egér tanakodott egy kicsit, aztán lesétált gazdája vállára, onnan a karján át az asztalra, és rózsaszínű kis orrával megszagolta a gyógyszerész kezét.

Philibert hamar visszatért a borral s kijelentette, hogy az ő úri szállodájában semmi keresnivalója az ilyen mocskos állatoknak. Sebestyén figyelmeztette, hogy a félreeső hely papírtartójából tegnap egy egész egércsalád rebbent széjjel.

Philibert felnyögött. Az ő szállodája másodosztályú szálloda, jelentette ki sértődötten. Bernard dünnyögött. Korán volt még az idő, de már mind a hárman kiestek formáikból, minden hülyeséget összelocsogtak. Sebestyénnek egy dal jutott eszébe, amelyet a fogházlelkésztől hallott. Cincinnatiban, ha az est leszáll, minden pávián alukál. A szardíniák is lefekszenek, a lámpák altatót zümmögnek... ohó, ohó.

Haját a homloka felett napóleon-tinccsé csavarta, rázogatni kezdte a vállait, és a fogházlelkészt próbálta utánozni. A hangja bizonytalanul mászkált a hanglétrán, néhányszor le is csúszott, és ezen maga nevetett a legjobban. A páviánok és szardíniák nyugalomra tértek - énekelte tovább - s már csak a csillagok kacsintottak. A félfülű Joe pedig odabotorkált a sarki benzinállomáshoz és megkérdezte, helló kisasszony, nem mondaná meg, merre van itt a legközelebbi hullaház?

Philibert nagyokat vinnyogott, majd ráparancsolt a zöldségrakodó Hermanjára, hogy másszon vissza a skatulyába.

Sebestyén a fülledt zugban, amelyre undorítóan ráfeküdt valami odaégett halnak a szaga, egyszerre vidámnak és boldognak érezte magát. A kuckó fülledtsége és vastag illata egyetemi éveibe sodorta vissza, a roppant készülődések és sercegő reménykedések hangulataiba. Mit is akar tőle a "fogházlelkész!" Hogy hagyjon itt mindent és igyekezzék sebesen hazafelé? Miért igyekezzék és főképpen, miért sebesen?

- Hah - csuklott fel vidáman -, az öreg... tudják ugye, aki annyit járkál ide a nyakamra... nohát, azt javasolja, hogy pucoljak, amíg nem késő... A pokolba is, minő beszéd ez, urak? Hagyjam itt a találmányomat? Ohó, ohó!... Nem, nyugalmazott fogházlelkész uram, s mögötte egy kérdőjel, nem! Én bízom az igazságban. Nemde, Philibert úr, bízhatom benne?

Philibert szavatolta, hogy győzni fog, s Ferdinánd elveszi méltó büntetését. Hagyjon hát itt mindent és garas nélkül, elviselt ruhában sompolyogjon haza, éjnek idején, hogy senkise lássa, milyen átkozottul belerúgtak a hátuljába? Nem, nem, nem! Nem kotródik, marad, harcol, követeli a jogait, diadalmaskodni kell az igazságnak! Méltatlankodás fogta el a lelkész iránt. Mit avatkozik ez az ember a dolgaiba! Hogy pap? Hogy nagyítóüvegen át látta az Istent?

- Hallják, százszoros nagyításban látta a "Jobb híján Istent"... Azt mondja, hogy valami folyadékban úszkált...

- Kucs, kucs - mutatott Philibert jelentős röhejjel a homlokára.

Bernard vastag hüvelykujját kinyitott szája felé bökdöste.

- Kortyondi az öreg, mi? - nevetett ő is.

Persze, bólintott a gyógyszerész. A mindennapi sörünket, ad meg nekünk ma... Iszik és nagyon körmönfont figura.

- No és azt hallgassák meg... Azt mondja, hogy lopott fiatal korában! Méltóztatnak hallani, hölgyeim és uraim? - tette hozzá a nevetni nem tudó emberek hamis, csukló kaffogásával, és pödört egyet napóleon-fürtjén. - Ki érti ezt, ha szabad kérdenem?

Pedig nemrég még értette, de értelmét most kegyetlen haragra gyújtotta az elégedetlenség. A silány bor, amitől igazában undorodott, szörnyű lucsokká kozmásodott a lelkében. Ferdinánd és Jozefin mindenét elvitték. Jozefin felforgatott benne mindent, mint vásott gyermekek a bútorokat, még faliórájának a mutatóját is letörte. Az óra mozgott, ketyegett még, de nem mutatta már az időt...

Rázogatta a vállát, száján hegyes i betűk zökkentek ki, teljes erejéből utánozta a papot.

A nyugalmazott fogházlelkész ott állott a fülke ajtajában. Az egyik kezében ernyőt tartott, a másikban kalapja csüngött. Már percek óta állott ott a vállát rázogató, fintorgató, hegyesen kaffogó gyógyszerész háta mögött. Egészséges, vidám arcán valami csalódás tükröződött. Szomorú pofát vágott - ahogy később Bernard megjegyezte.

- Kolosszális volt, Hektor úr - szólalt aztán meg hervadt mosollyal, megérintve ernyőjével a gyógyszerész mulatságosan rángatózó vállát. - Nagyon örvendek, hogy a rám való emlékezés úgy fel tudja deríteni.

Előrelépett és megfogta a gyógyszerész lesoványodott karját.

- Tulajdonképpen csak azért kerestem fel, - jelentette ki - hogy búcsút vegyek magától. Délután is kerestem... Hát minden jót, Hektor úr. És valamire figyelmeztetni akarom. Az a folyadék, amelyben én Istent láttam... Istent s nem Jobb híján Istent... az nem volt alkohol. Ért engem, Hektor úr?

Megszorította a meghökkent gyógyszerész kezét, feltette a kalapját és elhagyta a szállodát.

- Nos - nézett utána Sebestyén -, most legalább tudja, hogyan vélekedem róla.

Aztán ránézett a vigyorgó, patkányarcú Philibert-re, meg a szőrös Bernard-ra és a lelkész után rohant.

- Egy szóra, atyám - kiáltotta bele a nyirkos, keskeny utcába. - Valamit mondani szeretnék...

A pap körvonalai egy tömzsi foltot határoltak, amely megállás nélkül, szomorúan és végzetesen úszott bele a könyörtelen éjszakába.

- Valami nagyon fontosat - ismételte hangosan, de már nem kiáltva.

A lelkészt bekapta a sikátor, cipőjének puha sarka végleg elhalt a sötétben. Micsoda undorító éjszaka, - gondolta a gyógyszerész támolyogva - veszettül hányhatnékom van tőle...

Csuklott, s valami keserű öntötte el száját a csuklása nyomán.

- Galádság íze van - gondolta.

És mi volt az a végtelenül fontos, amit a papnak mondani akart. Mea culpa, mea maxima culpa? - kérdezte tanakodva.

Szörnyen elintézte ezt az embert. Sohasem viselkedett még ilyen állatian. Előbb bárgyún gyanúba fogta, hogy nem igazi pap, hanem valami széltoló öreg kujon. Aztán elfogadta a baráti segítségét, és most odavetette a két részeg ember elé, hogy röhögjenek rajta. Átkozottul ügyesen csinálta, díjat nyerhetne vele, valami hülyeségi versenyen!

Ah, gondolta, elernyedve, Ferdinándnak igaza lehet. Alattomos pincebogarakkal van tele a lelkünk. Jó mélyen elsáncolják magukat a zugokba és hasadékokba. Aztán csak egy rázkódás kell, egy kis földrengés és előmásznak undorító lábaikkal.

Elnézett a nyirkos kellemetlen utcán, végig. Fenemód nyirkos volt minden és mocskos, mint a Philibert kártyái, mint minden ezen az estén; ő maga is... Mit akart a lelkésznek mondani? Hogy alapjában nem úgy gondolta, nem olyan illetlenül és nyomorultul? S hogy borítson a lelkész fátylat a hálátlan jelenetre? Tökkelütött együgyűség! Hogy lehet az embert arra kérni, hogy borítson fátylat valamire? Hátha nem hord fátylat magánál?... De a papnál bizonyára van egy darabka fátyol. Annyi mindent tartogatott a zsebében! Végeredményben: nagyon derék ember volt. És ami őt illeti, ő sem az a silány fajankó, akinek látszik. Egy kicsit előmásztak belőle a pincebogarak, de a papot határozottan szerette. Nincs más célja, mint rendbe hozni a dolgait.

Ahogy visszafordult a szállója felé, egy utcai nő, kövér és hideg tenyerével hátulról megfogta a nyakát.

- Náthát kapsz, kis marcipánom...

Igen, rendbe fogja hozni a dolgait, s aztán hazamegy. De előbb nem! Előbb semmi esetre sem, határozta el keményen, összevont szemöldökkel, szigorúan nézett a nőre és befordult a szállodába.

A gazda és Bernard kártyáztak.

- Nyakon csípte? - érdeklődött Bernard. Sebestyén a falnak támaszkodott, onnan nézte őket. Philibert kiáltozott.

- Te jössz, Bernard, ne aludj mindig. Ha... Nagyon helyesen van, Bernard. Ha te ezt adod, én meg ezt adom... És most fizu két kis lyukast Philibert apónak.

A gyógyszerész előrelépett és rávágott az asztalra.

- Bernard - mondta -, ez a szemérmetlen ember kifosztja magát. A zsebéből húzza elő a lapokat.

Philibert behúzta a nyakát, sárga fülkagylói összegyűrődtek a gallérján.

- Patikust nem engedek be többet a szállodámba - vinnyogta bizonytalanul. - Mars ki innen.

- Meg kell mondanom önnek - figyelmeztette Sebestyén -, különben már a múlt héten meg akartam mondani, amikor megcsalt azzal a háromszori telefonbeszélgetéssel... hogy ön is csak olyan piszkos zacskó, mint a többi. Azzal a különbséggel, hogy önben, Philibert uram sohasem volt vattacukor.

A szállodás felugrott és értésére adta, hogy pórul jár, ha sokat pofázik.

- Osszál, Bernard - szólott aztán rá a zöldségrakodóra.

Sebestyén a vállára tette a kezét.

- Nem tűrhetem, hogy így beszéljen velem.

A szállodás ijedten hátrált.

- Ha hozzám nyúl, magába rúgok - jelentette ki s haragosan Bernardhoz fordult. - És te ezt eltűröd? Hogy ilyen jött-ment megrágalmazza leghűségesebb cimborádat?

Bernard egykedvűen legyintett.

- Ne piszkálja, Hektor úr. Máskor is csalt már.

A zajra kibotorkált Philibertné is. Hosszúfogú, áporodott vidéki asszonyságok mintaképe. Két-három szoknya lehetett rajta. Sebestyén mindig megütődve bámulta. Napközben a fülke íróasztala előtt kuporgott, számlákat, jegyzékeket ellenőrizve. Rövidlátó volt, s úgy fogta, úgy mozgatta maga előtt ezeket a papírdarabokat, mint mókus a tökmagot, sohasem lehetett tudni, eszi-e ezeket a lapokat, vagy csak böngészi. Most Bernardhoz lépett és papucsos lábával nagyot rúgott a hátuljába. Bernard mint egy megriadt dongó röpült neki a falnak. Aztán anélkül, hogy további figyelemre méltatta volna a menekülő embert, rászólt a férjére.

- Add ide a naptárt...

Philibert az íróasztalhoz csoszogott és leemelte róla a naptárt.

Philibertné kikapta a kezéből és a Sebestyén orra alá tolta.

- Hányadika?

A gyógyszerész megértette.

- Ön a szoba bérére gondol, Philibertné asszony. Eltaláltam?

- Ne kérdezzen. Feleljen.

Micsoda hang! Hát hogyan képzeli Philibertné, hogy ő adós akar maradni a szoba bérével? Nem fizette eddig kifogástalan pontossággal a bért? Hogy most két heti hátraléka van? Ha nem kellett volna utolsó pénzét is az ügyvédnek adnia, mindent elrendezett volna.

Philibertné élesen nézte.

- Szóval a zsebe üres, de a szíve tele van kincseket érő tisztességgel.

- Igen, - bólintott a gyógyszerész - közel jár a tényálláshoz.

Az asszony savós szeme jól látott. A gyógyszerész az ő szempontjából már egy törlőrongyot sem ért. A négy hónap, amelyet szállodájában eltöltött, olyan volt, mint egy lázgörbe makacs lejtője. Jól öltözött, csinos úriemberként költözött hozzá valami finom szállodából. Most pecsétes ruhában, kétnapos szakállal arról szaval, hogy a találmányának milyen ragyogó jövőt jósoltak, s a kártérítési pere is milyen kitűnően áll. Ismerte ő már ezeket a kitűnően álló pereket és kétnapos szakállakat. A kétnapos szakállból háromnapos lesz, a kis olajfoltot, amely valami autótaxiban cseppent a nadrágja aljára, hamarosan ételpecsétek követik, a kitűnő perről pedig az ügyvédek szedik le a tejfelt.

Nem szokott vitázni az olyan lakókkal, akik kezdtek rendszertelenül beretválkozni. Mind arra voltak büszkék, hogy a múltban milyen pontosan leadták a garasaikat s úgy látták, ez jogot ad nekik arra, hogy a szívére apelláljanak. Mit keverik őt bele mocskos kis ügyeikbe! Hagyják ki az ő szívét a játékból, úgyis elég szenvedést okoz neki a sok szorongás meg vérkeringési zavar.

- Ki fog költözködni - intette sietve.

- Ez lehetetlen, Philibertné asszony - jelentette ki Sebestyén meglepődve. Mosolyogva nyomta az orrához szemüvegének nyergét. - Vallja be, Philibertné asszony, hogy nem gondolta komolyan.

- Holnap átadja a szobát. - Megsimogatta a fejét.

- Hogyan? Ön kidob engem a szállodájából?

Egy darabig még megütődve bámulta az asszonyt. Mit jelentenek ezek a dolgok? Hát odáig jutott volna, hogy neki, Sebestyén gyógyszerésznek, aki sohasem maradt senkinek adósa, s akinek nemrég még egy vagyon csüngött gondos vászon zacskóban a nyakában, ilyen arcpirító módon kiadják az útját egy sötét butikból, egy silány hotelecskéből?

- Nos, Philibertné asszony, - jelentette ki sápadtan - maga nem fog kidobni engem. Én magamtól hagyom el a butikját.

- De előbb fizetni fog - szólalt meg Philibert is.

- Természetesen. Szörnyen elpirítana az a gondolat, hogy ilyen emberpárnak adósa maradtam.

Egy finom látcsöve volt, Jozefinnek vette ajándékba, de már nem volt alkalma átadni. Reggel értékesítette, kifizette az elmaradt bért, és megapadt bőröndjét megragadva elhagyta a szállodát.

*

A legtöbb gazság csak helytelen táplálkozás és ritka fürdés eredménye - mondotta neki Ferdinánd. Bármint is állott a dolog, nem iszkolt megvert pudli-kutya módjára az ágy alá. A gőzgéppel is azonos volt az eset. A feltalálóját kinevették, őt is kinevették, ellenfeleinek ügyvédje még a tárgyalóterem közönségét is megnevettette. A tömeg mindig készenlétben tart egy kis röhejt, hogy úttörőit kellő odaadással kiröhöghesse. Nyugodtan ült a helyén. Bízott magában és bízott az igazságban. Meglepte, hogy tárgyalás után, az ügyvéd, a Philibert unokaöccse úgy beszélt az igazságról, mint egy szeszélyes és ravasz hölgyről, akinek ki kell fizetni előbb a kalapszámláját, hogy az ember megihassék vele egy csésze teát.

- Nem értem, uram - felelte neki csodálkozva. - Nekem most eszemben sincs hölgyekkel teázni.

Az ügyvéd felemelte finom talárja ujját és gyöngéden megfenyegette őt.

- Ejh, kedves barátom, maga szándékosan kerüli azt, hogy megértsen engem.

Ártatlanul rázta a fejét.

- Mire célzott ön azzal a teával?

Pedig kitalálhatta volna. Újabb költségekről volt szó. Akadt a holmija között néhány értékesebb ingóság, egy ezüst cigarettatárca s egy nyakkendőtű, ezeket pénzzé tette.

A napjai szűkösen teltek, de feszült várakozással. Az ügyvéd olyan nemesen festett fekete talárjában.

Ezeket a napokat arra használta fel, hogy elhanyagolt műveltségét tatarozta és gyarapította. A Louvre termeiben enyhe volt a levegő, egyik teremből a másikba sétált és több ízben helyeslően bólogatott.

- Remek - gondolta a Phidias frízeit vizsgálgatva -, határozottan remek.

Az egyiptomi adószedők síremlékei körüli járkálva betévedt egyszer egy üres sírkamrába. A falon ceruzafeliratot látott.

"Egy óráig vártalak itten, mókusom, ahogy megbeszéltük - hangzott a sírkamra falának felirata. - Eluntam és elmentem. Vigyen el az ördög, hű Bertád."

Ez megbotránkoztatta. A franciák nagyon fegyelmezetlenek - állapította meg rosszallással. A közelében egy fürge kis hölgy magyarázott valamit egy társaságnak, önkéntelenül követte őket, és csodálatba ejtették a tökéletes jelzők és finom gondolatok, amelyekkel a Guggoló Vénusz hátának művészi tökéletességét magyarázta, őszülő, alacsony hölgy volt, a nyelve pergett, a mozdulatai olyanok voltak, mint egy karmesteri pálca jeladásai, pillanatok alatt megszólaltatták a köveket és vásznakat, amelyek pompás intése nyomán bőséges hangszereléssel tárták fel rejtett titkaikat. Sebestyén felélénkülve és kíváncsian haladt a nyomában. Néma helyesléseit hangos elégedettség követte. A művészi alkotásokkal telt termeken áthaladva, nem futotta idejükből, hogy minden szobor és minden kép előtt megálljanak. A kedves, őszülő hölgy ilyenkor csak egy-egy jelzőt, vagy kurta szót vetett oda a mostohán, magyarázat nélkül maradt tárgyak felé. De ezek a kurta szavak és jelzők, ahogy siettében odahajította őket, olyanok voltak, mint valami felszikrázó tűzijátékok, csodálatos fény lobbant fel körülöttük, és a fényben a szobrok s képek színes elevenséggel léptek ki katalógusuk mély árnyékából.

Egy fordulónál a finom hölgy kedvesen megkérdezte tőle, hogy a csoporthoz tartozik-e. Nem, felelte, semmiféle csoporthoz nem tartozik, s rövid, de udvarias válaszának hanghordozása azt is elárulta, hogy alapjában véve szívesen tartozna valamilyen csoporthoz. Szempillájának gyors, de szelíd rebbenése talán azt is elmondta, hogy társtalanul és magányba húzódva várja ügyének győzelmét, mert hisz abban, hogy a jó gondolatok és a rendszerető emberek nem kallódnak el a balszerencse kátyúi között. A finoman őszülő hölgy bólintott és megkérdezte, hogy a magyarázat díját akkor hát külön kívánja-e elrendezni?

A kérdést nem értette meg azzal a villámsebességgel, ahogy illett volna. Mire megértette, a nő már tovasietett.

Elröstellte magát. Ez a kis, őszülő nő abból élt, hogy idegeneket végigvezetett a Louvre termein. Bántotta a tájékozatlansága, s nem ment többet el a Louvre-ba. Az eső elől, amely kásás hóval keverten csöppent a nyakába, néha a Palais Royal oszlopos folyosójára menekült, a bélyeg- és rendjelkereskedők kirakatait nézegetve. Nagyravágyás nélkül, de tisztelettel vizsgálgatta a bársonytokokban ragyogó csillagokat és vonzó kereszteket. A kicsik - magyarázta egyszer Ferdinánd - derék pályafelvigyázók részére valók, akik szemfülesen megmentettek egy gyorsvonatot s rajta négyszázhúsz közönséges utast, egy operett írót, vagy püspököt, esetleg az állami pénzverő igazgatóját. A nagyobb és ünnepélyesebb csillagot közéleti férfiak részére szánták, akik ugyan semmit sem mentettek meg, hacsak nem valaminő látszatot, mellük azonban bizonyos értelemben mégis közérdeket szolgált, mert a rendjelipar túltermelését ők vezették le azzal, hogy e célra fölajánlották kabátjukat.

Ferdinánd mindent végigloccsantott nagymosásának szennyvizével. De nem sikerült mindent kellemetlenné és csöpögővé tennie. Végre is, miért ne csüngethetné kabátján szorgalmának vagy tisztességének szerény jeleit. A hősiességről nem is beszélve. Az ember arra törekszik, hogy társai megbecsüljék és lássák, milyen rendes fából faragták őt. Lássák és kövessék a példáját. Ami őt illeti, nem tagadja, örömet okozna neki, ha egykor majd, megérdemelten természetesen, ráakasztanának valami ilyesmit a kabátjára. Apjának is volt néhány díszes kitüntetése. Igaz, csak pléhcsillagok voltak, a lövészegyletben nyerte őket, de őt ez is boldoggá tette. Megmutogatta a barátainak, s nagyon megbántódott, hogy a szép pléhcsillagok látása társaiból csak irigységet és gonosz tréfákat tudott kiváltani. Mi sem könnyebb, mint az életet a tisztátlanabb és kellemetlenebb oldaláról nézni. Sivár képet vágni mindenhez, és fanyar bölcsességet köpni a mások padlójára. Mennyivel igazabb dolog bízni abban, hogy ha eltévedtünk is, vissza fogunk találni a helyes útra, s hogy végeredményben nem azért vagyunk itt, hogy minden nap valami gyönyörrel tömjük meg a bendőnket.

A gondolatai úgy követték egymást, mint az ábécé betűi. A végén mindig rendbejött magával és aggályai eloszlottak. Mindig győztesen és megkönnyebbülve mászott ki néma vitáiból. Az események bő fürdővizébe merülve, nemcsak teste veszített súlyából, hanem a kedélye is. A baleseteket könnyebben viselte, és a körülményei, ha nyomasztók is voltak, nem tudták elcsüggeszteni.

A Csarnokok közelében lakott, egy meglehetősen komor sikátorban. Nem került sokba. Az idő leverte az utca vakolatát, a házak hátsó falzugaiból és a kopár ablakokból szőnyegek, kimosott lábravalók és kalitkák csüngtek. A gyalogjárókhoz agyonhajszolt kerékpárokat támasztottak. Kiagyalt színpadnak látszott az egész, festett nyomorúsággal és felfordulással bedíszletezve. A kövér prostituáltak, elferdült ablaknyílások és lefelé himbálódzó alsónadrágok túl lelkiismeretesen voltak jelen ezen a színpadon, hogysem valódi lotyóknak, valódi ablakoknak és valódi nadrágoknak hatottak volna. A házak szorongtak, nyomkodták egymást, és kellemetlen szagokat böfögtek egymás orra alá. Az emberek itt alaposan megfeledkeztek arról, hogy orchideákat szagolgassanak, és márványkádakban csobogtassák combjaikat. Káposztalevelek és délről hozott articsókák megfagyott testei hevertek az úton. A hulladékban kíváncsi macskák és megrakott tolókocsik gázoltak.

- Majd elmesélem Papaverinnek - gondolta a rothadt káposzták és articsókák szemetje fölé emelkedve.

Gyűjtötte az adatokat és napok teltek el, anélkül, hogy szót válthatott volna valakivel. Egy este Bernard kopogatott rá egy apró vendéglőcske ablakából. Bement hozzá, mert közönye mögött rendes embert sejtett, afféle derék hangyát, aki robotol, lohol, menti a mások tojását, ha a bolyba belerúg valami csavargó balszerencse, és a végén káromkodások nélkül elpatkol kétes fényűzéssel megvetett ágyán. Nem, dehogy is tartotta ezt kielégítő sorsnak. Csak nem tudta elégedetlenségében az öklét rázni, sem a mások, sem a maga bajaiért.

Egy falábú ember billentyűs harmonikán játszott. Nem szerette ezt a hangszert, olyan nyúzott és kopár volt a hangja, olyan szegényemberi pityergések bújtak elő belőle. Mindig dohányfüstöt és valami ragacsos matrózkocsmát társított agya ezekhez a hangokhoz. Lehet, hogy tévedés volt a dologban, mint ahogy agya abban is tévedett, hogy amikor az Andalúzia szót olvasta, hullámzó zabtáblák és kanyargó patakok jutottak eszébe.

A gazda áthajolt a rézveretes asztalon és az újságárusok rikkantását hallgatta.

- Megint nem tudnak ülni a fenekükön - szólott oda Bernardnak.

Bernard fölemelte a vállát.

- Nem sokat törődöm vele - morogta. - Én már kimaradok a játékból.

Cigarettával kínálta a gyógyszerészt és arra kérte, tisztelje meg őt, és igyék meg vele egy poharacskával.

- Azt mondják - szólott koccintás után megtörülve gereblyeszerű bajuszát -, megint háború lesz.

- Ah - mosolygott a gyógyszerész. - Ne higgyen az újságoknak. Látja, én el sem olvasom őket. Miattam írhatnak, amit akarnak.

Bernard bólintott.

- Szó, ami szó - mondotta.

Aztán sóhajtott egyet és a derekához nyúlt. Azt kérdezte, mije van ott hátul az embernek. Sebestyén a megjelölt helyre pillantott és közölte, hogy a veséje.

- Nohát, aztán az úgy tud fájni?

Rossz színben volt, fakó volt a bőre, panaszkodott, hogy már nem tudja az éjszakai rakodást elvégezni. Sokat kell hajlongani, s minden hajlásnál úgy érzi, mintha konyhakést nyomnának a derekába. Tegnap le is kellett kucorodnia egy kirakatmélyedésbe, mert menten felfordult volna. Mutatta az ujjait is, duzzadtak voltak, kezefején megfeszült a bőr a sok víztől, amelyet rossz veséje feldolgozatlanul benne hagyott a testében.

- S ha nem megyek rakodni - mondta -, Bompart úgy kirúg, hogy vissza se találok arra a tájékra.

- Senkije sincs, aki pár napig helyettesítené? Amíg elrendezni a dolgait a betegsegélyzőnél?

- Mind helyben vannak. Nem kell nekik a Bompart munkája. Veszekedős ember, mindjárt leharapja az ember fejét.

Sebestyén megnyomta a szemüvegét. Ennek a Bernardnak senkije sem volt. Hátha nem is olyan komoly a baj, néhány napi pihenő után munkába állhatna! Mi lenne, ha ő helyettesítené, hogy Bompart el ne kergesse? Ami a munkát illeti, testileg lesoványodott ugyan, de a karjai még őrzik az ökölgyakorlatok kellemes emlékeit, izmai zokszó nélkül végeznék ma is a rájuk bízott munkát. Persze, a dolog egy kicsit szokatlan, s ha úgy vesszük, kalandos. De mi értelme volna azt mondani az öreg Bernardnak: kedves barátom, én segítenék magán, de nem tudok - amikor tud, amikor csak annyi kell, hogy egy-két napra odaálljon a zöldséges kocsik mellé és lerakja a káposztákat. Mi értelme volna a barátságos szavaknak, a részvét üres szólamainak, ha a valóságban sem barátságát, sem részvétét nem tudná bizonyítani?

Az öreg Zinkweisz gyógyszerész jókora szemeket meresztene, és Papaverin csűrdöngölőt járna kopasz fejével, ha őt rakodni látnák. Látta a csűrdöngölőt, és látta a Bernard megdagadt kezét.

- Mit gondol - kérdezte -, Bompart beleegyeznék abba, hogy helyettesítsem magát?

- Hektor úr akar helyettem rakodni?

Mosolygott.

- Nem fog menni. Fene nehéz hivatal az enyém.

Azt mondta, hogy képzett, derék és kitanult izmok kellenek hozzá. S aztán, tette hozzá gondterhelten, van itt más baj is. Herman. Mi legyen az egerével, amíg ő odalesz? Ki fogja karbantartani? Kényes jószág ám, szereti, ha érez maga mellett valakit, mivelhogy nagyon családias gondolkozású.

- És ragaszkodik hozzá Herman, hogy mindennapi sétáját az ember fején végezze el? - tudakolta Sebestyén.

- Nem. Beéri avval is, ha megszagolhatja az ember kezét.

- Hát nem bánom, Bernard úr, a Hermanját is vállalom...

Bernard töprengve figyelte a gyógyszerészt.

- Csakugyan?

Sebestyén figyelmeztette, hogy nem szokott senkit lóvá tartani és azt kérdezte, hol van az a rakodóhely, és mikor kell nekigyürkőznie.

Bernard felvidulva fogdosta a gyógyszerész karját. Látszott rajta, hogy Herman jobban aggasztotta öreg szívét, mint a Bompart-féle robot elvesztése. Elkérte a vendéglőstől a kalitkáját, amelyben Herman egy kopott sállal letakarva éjjeli pihenőjét tartotta. A gyerekjátékszerű kicsi kalitka ott volt a pult alatt. A hóna alá vette, és a gyógyszerésszel elhagyta a vendéglőt.

- Reggel mégse jelentkezhetem a betegsegélyzőben egy fehér egérrel. Még őt is ott tartják kísérleti célokra - közölte nevetve.

A télvégi hajnal sárga lucsokkal öntötte végig az utcákat és házakat. A metrólejárat vasrácsán újságplakátok libegtek. Tele voltak a háború fenyegető nagybetűivel.

- Kezd kialakulni - vélte Bernard hunyorítva.

- Semmi okuk rá, Bernard úr - mosolygott a gyógyszerész vidám fölénnyel. - Azt hiszem, tizennyolcban alaposan jóllaktak vele.

- A disznóságokkal sose lehet jóllakni. A háború nem olyan dolog, hogy volt, aztán nem lesz többé... Mindig újrakezdik... A kutya is nyalogatja a sebét, és keserű pofát vág, de ha begyógyult, hát nézze csak meg, Hektor úr, hogy nekirúgtat megint a másiknak... Amíg kutya van és ember van, mindig meg fogják egymást tépázni. A többi csak szóbeszéd...

Sebestyén sértődötten nézett maga elé.

- Nem tud olyan békeszerződést elképzelni... úgy értem, olyan barátságos megállapodást a népek között, amely örökre lehetetlenné tenne a jövőben minden fegyveres torzsalkodást?

Bernard megigazította zsíros sapkáját.

- Mondhatnak s írhatnak, amit akarnak. Nem nyugszanak addig, amíg be nem verik egymás fejét. Hát én csak ezt gondolom, Hektor úr.

Szótlanul kocogtak a Rivoli utca felé. Bernard egykedvűen fogta a sálba bugyolált kicsi kalitkát. Tizennyolcban, jelezte, a kölykét, meg a feleségét összenyomta egy gránát, amíg ő odavolt. Hát nem sokat bízik már semmiben.

Aztán megálltak a Rivoli utca és a Chatelet sarkán. Bernard megmutatta az úttest aszfaltján a krétanégyszöget, amely a Bompart lerakodóhelyét határolta. Az egész utcarész aszfaltja tele volt rajzolva négyszögű mértani idomokkal. Minden gazdának megvolt a maga krétaterülete, amit éjfél előtt rajzoltak ki a városi vám embereivel. Bernard megmagyarázta, hogy a munka rendszerint csak két órát tart, egyet éjfél körül, amikor beérkeznek a rakományok, és egyet délelőtt, amikor vissza kell rakni a megmaradt árut. De jól fizetik. A fő, hogy az embernek jó kapása legyen, hogy puhán fogja el a kocsiról lehajított káposztát meg egyebet, és le ne törje a leveleit. A magyarázat után átadta a kalitkát is, s közölte a gyógyszerésszel, hogy amíg a munka tart, az a sarki ember, aki forró teát árul, szívesen vállalja a Herman gondozását. Aztán kezet fogott és megnyugodva indult a maga útjára.

- Csak mondja Bompartnak, hogy én küldtem - kiáltotta még vissza.

A sarkon hamarosan roppant gépkocsi-szörnyek fordultak be. Embermagasságú kettős kerekeik mindent eltipró méltósággal és egy komor látomás lassúságával gördültek be a Rivoli utcába. Kétemeletnyi magasságban húszezer kelvirág fejét hozták, majd újabb hadoszlop gördült elő tízezer kopasztott csirkével megrakodva. Tízezer tollas, véres csirkefej csüngött egy hatalmas függönyzet ritmikus rojtjaiként az emeletes kocsiszörnyek oldalán. A megölt kappanok és jércék ezrei után retek-menetek közeledtek, majd virágok, aztán halak és narancsok. A Bompart szállítmánya is megérkezett. Sebestyén közölte a Bernard üzenetét. De micsoda ember volt ez a Bompart! Ajkán lucskos cigarettavég csüngött, amely mögött két sor aranyfog látszott, összevagdalt képű ember volt, a fején neki is zsíros volt a sapka.

- Odaálljon - intett Sebestyénnek a kocsiról, s már hajította is le a káposztákat. Úgy jöttek gyorsan és súlyos röppenéssel, mint a lövedékek. Kettő a gyógyszerészt gyomorszájon találta. Ideje sem volt számot adni magának fájdalmáról, Bompart már röpítette is a következő lövedéket. Sebestyén elkapta, lerakta őket a krétavonal mentén. Karjai, dereka valami ijedt, védekező gyorsaságba kezdett, hogy a sűrűn érkező golyókat eltérítse gyomrának irányzott röppályájukról, s megfékezve vad iramukat, lenyomja őket a földre. A káposztákról leröppent egy-egy levél s a gazda haragosan elmorogta magát. Sebestyént elkapta a láthatatlan transzmissziós szíj. Ez a gépies mozgás megfosztotta annak lehetőségétől, hogy felháborodását férfias szavakkal adja értésére a megvadultan lődöző embernek. Tőle jobbra és balra hasonló sebességgel röppentek a zöldségek és szitkok s a rakodó munkások egyformán kutyába vették mind a kettőt. - Nyisd ki a csipádat - ordította le Bompart, amikor egy káposztafej kiröpült a gyógyszerész kezéből.

Sebestyén leeresztette a karját. Elképedve bámult föl a kocsira.

- Mondja, kérem, Bompart úr - kérdezte. - Ön tulajdonképpen minek néz engem?

- Ne pofázzunk most - ordította Bompart, és egy tekintélyes káposztával gyomron dobta a csodálkozó Sebestyént.

- Akarja tudni, hogy mi a véleményem az ön modoráról? Az, hogy sohasem volt úriember!

A gazda lemászott a kocsiról.

Belenézett a gyógyszerész arcába.

- Idegen vagy? - kérdezte. - Kapaszkodj fel a kocsira.

- Ez nem hang, Bompart uram! Ez nem tónus.

- Kapaszkodsz? - üvöltötte Bompart.

Az öreg Bernardra gondolt. No, hamar beütött az istennyila. Ez a megvadult ember azt fogja rikácsolni, hogy hallod, Bernard, jó szájas alakot küldtél magad helyett, kiadtam az útját s kiadom neked is, hogy ilyen önérzeteskedő, pöffeszkedő nagyurat akasztottál a nyakamba. Érezte, hogy ki kell tartania, mert Bernard jó előre figyelmeztette, hogy komisz munka vár rá. Szótlanul felkapaszkodott a kocsira.

- Paraszt! - szögezte le fennhangon. - Kannibál.

- Mozogj, ne aludj, - rikkantotta Bompart most már alulról.

Dobálni kezdte neki a káposztákat. És miért tegezi ez a selejtes, durva fráter? Tud ő alkalmazkodni, lenyel egy-két szokásos formulát, mint "hé, odafenn, ne tátsuk a szájunkat", de: "nyisd ki a csipádat", meg "ne pofázzunk", ettől felborzolódik az ember hátán a szőr, mint a macskának. Ezek messze túllépik a helyi szokásokat, a lenyelhető gorombaságokat. Az ígérete most már kötötte, tartozik vele Bernardnak, hogy amennyit csak elbír, azt lenyelje. De vajon meddig bírja?

- Ki kell tartanom - villanyozta, kvarcolta akaratát -, nem szeghetem meg az ígéretemet.

De aztán beütött a baj. Bompart nem tudta elfogni az egyik káposztát, az jó messzire gurult a kezéből, és félrecsapott az útjából egy földre állított tejesüveget. Az üveg eltörött s a tej szétömlött. Bompart most egy kurtát és igen csúnyát üvöltött. Akkor már körülbelül a kétszázadik káposzta körül tartottak. Bompart intett, hogy folytassa. Közben azonban a szomszédjához fordult, hogy még így, kerülő úton is rárakjon Sebestyénre néhány sűrű szitkot. De Sebestyén nem vett erről tudomást, s arról sem, hogy illendően be kell várnia, míg a gazda oldalvást is kikáromkodta magát, hanem a kapott jelre folytatta a munkát, s a kezében levő káposztát olyan ügyesen hajította a Bompart arcának, hogy két aranyfogát rögtön kitörte. Aztán lecsúszott hátul a kocsiról, és a nyirkos éjszakában búcsú nélkül továbbállott. A sarki árustól elkérte a kalitkát és visszatért szállására.

Másnap elindult, hogy felkeresse Bernardot, de csak napok múlva akadt rá a kórházban. Bernard megmosdatva és kipihenten feküdt az ágyon. A mulatságos közjáték megnevettette, s eszében sem volt, hogy haragudjék. Bompart kiállhatatlan fickó, mondotta, s ami meg őt illeti, hát hosszú időre el van látva fekvőhellyel és tejbegrízzel, mivelhogy a veséjének meglehetősen befellegzett. Azt mondta, nagyon örül, hogy Hektor úr megtisztelte a látogatásával. Aztán Herman felől kérdezősködött.

- Nagyon búsul szegény?

- Nem vettem észre - nyugtatta meg Sebestyén. - Én persze nem tudok vele társalogni, de egyebekben nem szenved hiányt.

- Szeretném, ha dugva behozná egyszer, Hektor úr - súgta Bernard -, ha nem esik terhére...

Sebestyén a meleg, öreg szemekbe nézett és megértette.

- Behozom, már holnap behozom.

Nem vihette be, mert Hermant, amíg ő távol volt, elfogyasztotta egy kandúr. A kalitka félig csukott ajtaját valahogy kifeszítette, és Herman eltűnt az élő fehér egerek sorából.

Bernard a lesújtó hírt férfiasan fogadta. Megszorította a gyógyszerész kezét. Azt mondta, tudja, hogy Hektor úr felelősségének tudatában most szemrehányásokat tesz magának. Nem, Hektor úr, semmiért sem felelős. Ennek előbb-utóbb úgy is be kellett következnie. Párizsban túl sok a macska ahhoz, hogy egy olyan szegény, idegen egér biztonságban maradhatna.

- Ez megnyugtat - bólintotta a gyógyszerész, viszonozva a Bernard kézszorítását.

Bernard olyan volt, mint a cipőmáz, dörzsölni kellett egy kicsit, s a piszkos máz alól ragyogva bújt ki a jelleme.

 

VII

Most ugyanabban a kórházban feküdt, amelyben Bernard feküdt két hónap előtt. A vállával hamarább rendbejött, mint gondolta volna, de a karját vízszintesen kellett tartania éjjel-nappal, ami csak úgy volt lehetséges, hogy valami ravaszul és mégis kezdetlegesen rászerelt deszka támasztotta alá. Úgy járt a betegek között aládeszkázott, kinyújtott karjával, mint egy gyümölcsárus. Mosolyogva néztek utána. Az éjjeli nővérrel jó barátságba keveredett és álmatlan éjszakáin még a Papaverin kopasz fejét is leírta neki. Természetesen a fogházlelkészről is beszámolt és sajnálkozva mesélte el utolsó találkozásának cudar és megbocsáthatatlan történetét.

- Azt hiszem, elítélendő dolgot cselekedtem - jelentette ki a folyosó lámpájába bámulva.

A nővér kötött a gyér villanyfény alatt.

Több ilyen hiba nyomta a lelkét. Nyugtalanul várta a Papaverin válaszát. Egyik nap aztán megjött a levele. A tűzoltó-história - írta Papaverin - az döfi. Az már igen. Ilyen általános, egyenlő és nagyszabású röhögés még nem volt B-ben, amióta a római légiók megvetették a város alapjait. (Mert azt bizonyára tudja Sebestyén, hogy a város alatt, a jelenlegi disznólegelőn, egy római légió ütötte fel egykor a főhadiszállását, s az ásatásokból kitűnőleg, mézet, ürühúst ettek, és szájpirosítót ajándékoztak kedveseiknek. Lásd a b-i múzeum balsarkában a kis üvegszekrényt, ebben a mézesbödönön, ürücsontokon s pirosítón kívül egy biedermeier porcelán tintatartó is látható, alulírott dr. Papalmási Győző, okleveles gyógyszerész nemes ajándéka.) Igen, B. napokon át hempergett a nevetéstől, amikor a Sebestyén pompás balesetéről értesült, A francia újság, amelyet egy idegen úr felejtett a Kuzmás borbély koszvájó és rágalomterjesztő üzemében, s amelyben a fogorvos pillantotta meg elsőnek a Sebestyén bekötött arcképét s amelynek szövegét Bányai kisasszony fordította le ötvenéves nyelvtudásának minden latba vetésével magyarra, még ma is kézről kézre jár, s jelenleg a Sörház utca páratlan oldalán teljesít szolgálatot...

Sebestyén idegenkedve olvasta a kisvárosi humornak ezt a sűrű és kínos termékét, A szavak úgy dagadtak ki a locsogó áradatból, mint a felfújt disznóhólyagok. B-be tehát eljutott balesetének a híre. Szinte elképzelhetetlen volt. Meggyújtotta a pipáját, kiült a folyosóra és elgondolkozott. Úgy határozott, hogy Papaverinnek megírja a tényállást. Másnap leszedték a kötését, kényelmesebben mozgott, papírt vett elő és írni kezdett.

Tisztelt Papaverin úr!

Figyelmesen elolvastam a levelét. Megvallom, minden botorsága ellenére visszaragadott régi hangulataimba. Soha ittlétem óta nem rajzolódott ki előttem B. olyan hűséggel és honvágyra gerjesztően, mint amikor megpillantottam ezeket a szavakat: Kuzmás borbélyüzem, Bányai kisasszony, Sörház utca. Egy kórházból írom e sorokat. Az ablaknál egy Napoul nevű asztalos áll, s egy kis zsebtükörben odvas fogát nézi. Egy Boussole nevű köztisztasági alkalmazott éppen a legyeket szidja. Van itt egy Ton nevű levélhordó is a szobában. Töpörtyűt kapott otthonról, vidékről, azt eszi. Miért írom ezt meg? Mert eddig ezek között az emberek között éltem. Jó ideje már. Egy éve. Egy éve vagyok Párizsban. De most, attól, hogy ezt a Kuzmás borbélyt olvastam, meg a Sörház utcát, megint B-ben vagyok. Csak ezt akartam mondani, s talán, hogy megmondtam, semmi értelme annak, miért mondtam el.

Idegenben jólesik néha az ilyen Kuzmás borbélyok előtt is megállani. Pedig Ön tudja, hogy Kuzmásnál két év előtt szőrgomba-fertőzést kaptam. És azonkívül rosszul is borotvál.

De hagyjuk a honi lírát. Térjünk át Önre, Papaverin kollégám. Kárörömmel felveti újra a kérdést: - Nos, Sebestyén kolléga, érdemes volt? Meg kell mondanom Önnek, egy csöppet sem sajnálom, hogy nem lettem olyan ecetes lélek, mint Ön, aki üres zsebbel, hamisított tejként összement lélekkel áll ott unatkozva az Egyszarvú pultja mögött, szidja az időjárást, hogy nem mehet horgászni, szidja a borbélyt, hogy oly hamar végez kopasz fején a hajvágással, szidja a mosónőt, hogy rosszul hajtogatta össze gallérját, és mérgesen bámulja a piaci tehenek ülepét. Sub titulo, hogy a nőkkel nincs mit kezdeni, mert valamennyien zavaros borjak, szép időben szabad délutánjait a berek tócsái között tölti, ahol bőségesen kvákog a kecskebéka. Kérdem Öntől, nagyra becsült Papaverin úr, micsoda öröm az, kecskebékát enni? Nem nyújtott-e Önnek a természet elég tartalmas étlapot? Nem akarok messzire menni, ott van a Kispipa étlapja. Csirke, ruca, disznó, őz, bárány, nyúl, pulyka, rák, vaddisznó, fogoly, ponty és a Kispipa pompás külsejű marhahúsa. Nem elég Önnek a húsok e végtelen skálája? Nem süttetheti a hasának a legpajzánabb szimfóniákat, még új szimfóniákra horgászik a berekben? Nekem is nevetnem kell, ha rágondolok, hogyan csüng a horgán valami kedves hal helyett egy szétvetett lábú kecskebéka...

Ami a balesetemet illeti és B. harsogó jókedvét, hadd mondjam el önnek, mi is történt tulajdonképpen. Látni fogja, hogy néhány kaján szó, amelyet szórakoztatni akaró újságírók hullatnak bele a történetbe, mennyire elgázolhatja minden nemes szándék értékét.

Vissza kell térnem Ferdinándra, akiről már tettem említést. Ferdinánd könnyelműen és felelőtlenül átadta a találmányomat egy meglehetősen közönséges ügynökfélének, aki a benne rejlő nemes elgondolást aprópénzre váltotta fel. Igen, Papaverin úr, a találmányomat, amelyhez oly lelkes várakozást fűztem, féregirtó szerként szabadalmaztatta, és szerény tőkém nagy részét különböző címeken kicsalta tőlem. Nem állítom, hogy Ferdinánd tudott volna ezekről a szélhámosságokról. Könnyelmű ember, a pénz talán nem is érdekelte. De kénytelen voltam őt is perbe vonni, ügyvédem ajánlatára, mint aki lelkiismeretlenül beledobott egy szélhámos hálójába, ítélethozatal után éppen az ügyvédemtől jöttem, aki közölte, hogy alakilag most már minden rendben van, a legnagyobb rendben. Sikerült a bíróságtól marasztaló ítéletet kapnia. A hír jókedvre hangolt. Kellemetlen telet éltem át. Abból tartottam fenn magam, hogy mindenemet eladogattam. Nem épületes érzés az ilyesmi. De én semmivel sem törődtem. A bizalom szilárdan tartotta bennem a lelket. Ön azt kérdi, Papaverin úr, mit értek bizalom alatt. Nos, nem nehéz kitalálni. Az ember bízik. Bizonyára nem azért szállítottak bennünket ebbe az életbe, hogy haszontalanul a szemétre vessenek. Valami értelmünk van. Ha az ember erre gondol, nem engedi, hogy "egy sötét sikátorban leüssék a gondolatai", ahogy Ferdinánd mondja. Az ember legyen résen, és ne engedje elhatalmasodni az érzelmeit. Az érzelmek nőiesek és felelőtlenek, jegyezte meg egyszer Ferdinánd. Átkozottul érdekes fickó volt, nagy kár, hogy becstelenségre is hajlamosnak mutatkozott. Ő erre azt mondja: "saját rendszabályok". Minden okos embernek meg kell csinálnia a maga rendszabályait, amelyek legjobban biztosítják a nyugalmát, más szóval azt, hogy a másoktól elrabolt zebracombot zavartalanul lerághassa a csontjairól. Igen, Papaverin úr, Ferdinánd dzsungelképekben gondolkozott. Úgy látja az életet, hogy egymás orra elől ütjük le a zebrákat, és egymás szájából tépjük ki a másoktól elorzott falatokat. Hogy keresztül-kasul nagy lopások folynak itt magas erkölcsi segédlettel. Az az ember volt, aki talán sohasem hajolt le, hogy letépjen egy ibolyát. Nem hitt, Papaverin úr és nem bízott, akárcsak Ön. Ha rágondolok, sajnálkozást érzek iránta. Engem sohasem hagyott cserben ösztökélő érzésem, hogy folytassam a magam szerény útját, s ne tekintsem magam soha elveszett embernek.

Az ügyvédtől vidám érzésekkel távozva, a Szajna partján egy zöldcipős, ősz hajú ember ragadta meg a figyelmemet, aki a Louvre közelében az alsónadrágját mosta a folyóban. Lenn, az alsóparton guggolt. Meglepett kissé ez a fesztelenség. A Louvre közelében, alsónadrágot mosni, zöld gumicipőben! Észrevettem, hogy olykor abbahagyja a nagymosást és elnéz a túlsó partra, a Conciergerie tömzsi börtöntornyára, amelyben valamikor elefántcsontszínű márkinők és ijedt polgárok várták, hogy levágják a fejüket. (Philibert becsületszavára állítja, hogy az egyik alak, amikor a guillotine alatt lehullott a feje, utána hajolt és fölemelte!)

De hagyjuk a levágott fejeket. Amíg a zöldcipős ember elbámult a túlsó partra, a víz elkapta az alsónadrágot és elindult vele a Művészetek Hídja felé. A parton nagy tömeg ember gyűlt össze, izgalommal nézte a tovaúszó szürke vászonhólyagot. Legalább harmincan lehettek, s nagyrészük talán sohasem volt kíváncsi a közeli Louvre-ra! A zöldcipős ember legyintett és továbbállott. Az alsó parton ment, követtem. Nem messze megállott egy hulladékhalom előtt. Leguggolt és üzleties komolysággal hozzálátott a készlet osztályozásához; balra rakta a kenyérdarabokat, nagyság szerint. Úgy látszik, ez lehetett a Kenyérosztály, kicsi, nagy és nagyobb kenyérdarabok száraz halmaival. Később észrevettem, hogy e halmokat is két részre osztotta. Egyik volt a Még Ehető Kenyérdarabok Osztálya, a másik a Végleg Elszáradtaké. A ruházati osztályban a figyelmemet egy rózsaszínű női haskötő vonta magára a gömbölyű has még melegnek látszó körvonalaival. Egy kávéval leöntött csipkegallérra is emlékszem, s a fényűzési tárgyak osztályán egy üres pezsgősüvegre, meg egy repedt hanglemezre. Azt kérdezte tőlem, hogy talán be akarok-e társulni az üzletébe.

A kérdés komoly s határozottan sértő volt. Vizsgálódva néztem végig magamon.

- A látszat csal, barátom - figyelmeztettem kissé gyűrött ruhámra gondolva. Erre a zöldcipős, szakállas alak azt kérdezte, hogy már az is csal? Mulattam a félreértésen és igyekeztem elnéző lenni. Azt mondta, ne adjam a pénzügyminisztert. Letegezett. Hogy volt ő is gázgyári pénzbeszedő egyszer. Igaz, tette hozzá, régen és rövid ideig. Ezért hát ne nagyzoljak, mert jól látja rajtam, ki vagyok.

Azt feleltem neki, hogy hagyjuk barátom a tegezést. Egy kicsit félreismer. Én...

Előbb kereken és röviden úgy akartam folytatni, hogy gyógyszerész vagyok. Én gyógyszerész vagyok. De rossz ruhám megállásra késztetett. Gondolkoztam. Lemérlegeltem magam a földi látszatok mázsálóján s úgy határoztam, hogy közbeiktatom ezt a szót: tulajdonképpen.

- Én tulajdonképpen gyógyszerész vagyok - mondottam neki. - Egy kis összeget várok.

- Ah, összeget? - nézett rám és belevakart a szakállába. - Összeget.

Volt valami szörnyen kételkedő abban, ahogy elhanyagolt szakállát vakargatta. Nem akartam közelgő sorsfordulásomról beszélni, pedig erősen kísértésben voltam. Az ilyen életből kiesett öreg csavargóknak már alig van érzékük a csatornafeletti dolgok iránt.

- Összeget - szólottam rá önérzetesebben. - Kétkedik talán benne?

- A fenét! - mondotta és füttyentett egyet. - Öcceget mondasz, elnököm? Nem rossz dolog az az öcceg.

Öcceget mondott, gúnyosan és úgy vettem észre, megvetően. Vigyorogva nézett rám, alulról fölfelé.

- Társba csinálod valakivel? - kérdezte hirtelen.

Hamarosan megértettem, hogy valami betörésre vagy fosztogatásra gondol. Mi tagadás, Papaverin úr, szabályos alvilági alaknak nézett. Figyelmeztettem, hogy tévedésben van, mert én csakugyan gyógyszerész vagyok, s valóban nagyobb összeget várok egy perből kifolyóan.

Rám nevetett. No, ő is csak azt gondolta. Kiderült, hogy ő ezt is csak olyan kirakat fosztogatás-félének tartja.

- S a salátát berakod a bankodba, mi? - tudakolta gúnyosan.

A felső partról egy kutya sietett le a lépcsőn. A víz mellett, a felszedett kövezet helyén heves mozdulatokkal lyukat ásott magának. A szájában egy csont volt, azt betette a gödörbe. El akarta éppen födni, amikor egy vontatógőzös haladt el a part mellett, kicsapta a partra a hullámokat, s a kutyát elkergette a gödör mellől. Amikor a kutya visszatért a gödréhez, a csontnak már csak hűlt helyét találta.

A szakállas a földön térdelt. Rávigyorgott a kutyára.

- No - mondta neki - látod, nem sokat ér a vagyongyűjtés. Ma már nincsenek megbízható bankok.

Az ügyvéd azzal biztatott, hogy hamarosan "pénz üti a markomat". Arra gondoltam, hogy találmányomat egy megbízható szabadalmi irodára bízom s a pénzt addig is, amíg megfelelő összeg áll majd rendelkezésemre, hogy valahol gyógyszertárt béreljek, bankba helyezem. Ez a kis parabola meggondolkoztatott. Otthagytam az öreg semmiházit, s azon gondolkoztam, mitévő legyek majd. Az is eszembe jutott, hogy családot kéne már alapítanom. No, erre várunk még, szereltem le magam, majd ha meglesz a gyógyszertár. Tudom, Papaverin úr, hogy e sorokat olvasva, szokása szerint kerge gyógytári kukacnak nevez. Igazán nem adok sokat az elnevezéseire. A nevek és jelzők tapasztalatom szerint csak ritkán fedik a valóságot. Ficke János nagy gyarmatáru üzlet - jelzi otthon az Erdészeti Hivatallal szemben a jól ismert cégtábla. S mi az igazság e fickei nagy gyarmatbirodalommal szemben? Egy dézsa szilvaíz, egy hordó kocsikenőcs, egy hordó sózott hering, néhány kiló mosószóda és egy doboz savanyúcukor. És a patak mellett, a rozoga hídon túl, amerre ön békászni jár, egy másik cégtábla szürke és poros pléhbetűi azt hirdetik, hogy Kis Lajos bizományos. S mi az igazság e szürke por s e szürke bádogbetűk mögött? Hogy Kis Lajosnak harminchét hold szőlője van, amely ennek a vidéknek legpompásabb borát termi. Boraiért egy-egy idegen music-hallban vagyonokat kér a pincér. Kis Lajos ezen kívül földrészünk leghíresebb darázsgyűjteményének a birtokosa, s neve minden darazsakkal foglalkozó külföldi folyóiratban előfordul. S végül milyen nemesen hangzó névjegye van például önnek, Papaverin kollégám: Dr. Papalmási Győző okl. gyógyszerész. S mi az igazság? Hogy semmi pap, semmi győzelem, éppen hogy valami kevés oklevél az unguentum zinci faskatulyába való ügyes bekenéséből. A nevét meg úgy írja alá, hogy Papaverinnek olvassa mindenki.

De ne folytassuk ezeket a b-i csipkelődéseket. Belátom, híjával vannak minden attikai sónak. A balesetemet akarom Önnek elmondani, minden szépítés nélkül, ítélje meg, van-e ok itt nevetőgörcsökre, Könnyed léptekkel igyekeztem át azon az öreg épülettömbökből és szűk utcákból álló negyeden, amely a Szajna és a Csarnokok között elterül. Égő rongyok füstje marta a torkomat. Fölpillantok, s az egyik ház második emeletén gomolygó füstöt látok. Jobban fölfigyelek. Itt nincs minden rendben - gondolom.

Jól sejtettem. Odafönn valaki szeszlángon melegítette a sütővasát - kiderült, hogy a ház tulajdonosnője volt, egy ötvenéves özvegy - s a láng belekapott a függönyzet lenge rongyába. A sárga füstöt nemsokára drámai gomolyagok követték, amelyeken komor lángnyelvek törtek át.

- Tűz! - kiáltottam el magam. Az utca szűk volt, kicsi és tökéletesen néptelen. A közelben valami enyvesüzletet láttam.

- Értesítsék a tűzoltóságot - kiáltottam be az ajtón.

Mire megfordultam, a ház második emeletének minden ablaka füstölgött. Az egyikben zilálthajú nő sikoltozott. Láttam, hogy kétségbeesetten igyekszik felkapaszkodni az ablakra. Mögötte már lángokban állhatott a szoba. A túloldalon valami raktárfélét láttam. Berohantam.

- Kerítsenek hamar egy ponyvát - ordítottam. - Ég a szemközti ház! És néhány embert a ponyvához!

Egy pincehelyiségből poros, gyűrött ponyvát hurcoltak fel. Szétnyitották, lyukas volt, száz szakadás tátongott rajta.

- Ide! - kiáltottam. - Kétrét hajtani! Gyorsan.

Egymásra vetettem a ponyva két szárát, a lyukak és szakadások alá így legtöbb helyen ponyva került. Megragadtam, a szélét, az ablak alá vonszoltam és rászóltam az emberekre, hogy keményen markolják meg a szegélyét.

Arcomról csurgott a veríték. A magasban a testes asszonynak sikerült az ablakra kapaszkodnia. Hadonászott, s kétségbeesésében már ugrani akart, mielőtt megfeszítettük volna a ponyvát. Elöntött az izzadtság, ordítoztam:

- Kitartás! Egy fél perc még! Megfeszíteni a ponyvát! Vigyázat! Mindenki teljes erejéből feszítse!

Mindezt pillanatok alatt ordítoztam össze. Nem tudom, érezte-e már Ön a cselekvő embertársnak, a segítő felebarátnak, egyszóval a legszebb humánumnak ezt a nagyszerű verítékét. A másokon való segítés boldog izgalmát.

Belekapaszkodtam a ponyvába, és húzni kezdtem magam is. Igyekezetemet megkettőzte az a tudat, hogy sok minden múlik most rajtam. Én vettem észre a tüzet legelsőnek, én kiáltottam el legelőször a ponyva szót, s némileg az én irányításomtól függ, hogy az a szerencsétlen nő odafenn rossz helyre ne ugorjék és szét ne loccsantsa agyvelejét az utca kövezetén. Mondom, meghúztam a ponyvát és fölpillantottam. Megállapítottam, hogy a ponyva rossz helyen áll, az asszony aligha fogja tudni magát kifogástalanul belecélozni. Próbáltam hát visszafelé húzni. Túlerővel állottam szemben, az emberek rossz irányba húzták a ponyvát, s odafönn az asszony már túl volt azon, hogy higgadt célzással töltse az idejét. Elordítottam magam, húztam izombeli és szellemi erőkifejtésem maximumával vissza a ponyvát az ablak alá. Tisztában voltam vele, Papaverin úr, ha nem sikerült legalább egy méternyire visszaragadnom ezt a vak, szinte állatian hátrafeszülő csoportot, amely minden állatiassága ellenére is a legemberibb cselekedet végrehajtására merevítette meg izmait, úgy fáradozásunk meddő és tragikus lesz. Tíz, vagy tizenöt emberrel állottam szemben, már nem is tudom. Egy méterről volt szó. Húztam a ponyvát megszakadásig. Az emberek üvöltöttek. S a sarkon már szólott a tűzoltók szirénája. Fölpillantottam. A fejem fölött egy sikoly hasította meg az ordítozás egyhangú tömbjét. A sikoly nem szakadt meg, egyre közeledett. Egy gomba módra szétnyíló szoknyát láttam és két meztelen combot. Ismeri Ön a szabadesés törvényét? A zuhanás gyorsult, Kiáltani akartam, de már nem volt időm. Amint ön is olvasta, az újságban, a hölgy rám zuhant. A fejemre, írták az újságok, de ez nem igaz. Könyökével érintette a fejemet is, de súlypontja a bal vállamat és karomat érte.

Ez történt, Papaverin úr.

És most kérdem, hol itt a humor? Mi itt a nevetséges? Mi az a hallatlanul csiklandó ebben a balesetben, ami B. apraját-nagyját a hasgörcsig megnevette? Tudja-e, hogy nem is volt olyan humoros aléltan feküdni ott az utca kövezetén, vérző fejjel és összetört végtagokkal? Talán eltörött kulcscsontom, összezúzott balkarom és vérző fejem váltotta ki a derűnek ezt a ritka viharát?

Azt hiszem, nem mindig az a nevetséges, aki annak látszik. Az emberek hibás nevelésük, ferde fogalmaik és tájékozatlan érzékeik miatt vidám hahotával tévelyegnek e Nagy Szórakozóhely csodapavilonjában, és meglepődve ütik bele minduntalan a fejüket valami tükörbe, amelyet kijáratnak hittek. A vége mindig az, hogy amikor telenevették magukat a saját butaságukon, arra fanyalodnak, hogy más vezesse ki őket hahotáik börtönéből.

De még volna egy-két felvilágosító szavam ehhez a balesethez. Nem volt nehéz felismernem, hogy a zuhanó nő erősen lapos röppályája bizonyos kockázatot jelent rám nézve is. A röppálya ívét ugyanis gondolatban meghosszabbítottam önmagamig, s nem voltak kétségeim, hogy a nő a következő pillanatban a fejemre zuhan. Említettem, hogy bármennyire is húztam a ponyvát, túlerővel állottam szemben, a szükséges egy métert nem tudtam behozni, mindössze egy fél métert. Ezt a hiányzó fél métert én töltöttem ki. A röppálya vonala egyenesen a fejemnek tartott. Lett volna még időm elugrani.

De én nem ugrottam, Papaverin úr.

Ha ugrom, nem kétséges, hogy a szerencsétlen nő halálra zúzza magát a kövezeten. Tehát vállaltam, Papaverin uram, vállaltam ezt az ismeretlen asszonyt, vállaltam a balesetet, a nevetségességet, a bepólyált vállat, a gipszbe rögzített kart, fájdalmakat s mindent, ami utána következett: újságírókat, fényképészeket, kórházi ágyat és a Sörház utca, meg Kuzmás borbély röhögés-orkánját. Bolond voltam? Nem. Hős? Nem. Eszemben sem volt agyonzúzatni magam önfeláldozásból. Annak a pillanatnak a tizedrésze alatt, amely mérlegelés céljaira rendelkezésemre állott, arra gondoltam, hogy a fejemet biztonságba helyezem, s csak a vállamat nyújtom oda érintkezési felületnek oly módon, hogy a zuhanó test per tangentem, tehát csökkent súllyal ütődik hozzám, s onnan továbbítódik a ponyvába. A számításom, sajnos, csak részben vált be. De nagyjában túl vagyok már mindenen, és amint hallom, a nő egy kis ájulással és jelentéktelen zúzódással került ki a ponyvából, ahová az én kulcscsontom összeroppanása révén mégis csak sikerült bejutnia. Ami engem illet, én kissé hosszasabban időztem az öntudatlanság pincéjében. A zuhanás ugyanis földre terített. Valami rugalmas tömeget éreztem az arcomon. Lélegzeni próbáltam, de levegő helyett valami szűkös szappanszag gyűlt össze az orromban. Légzőszerveim hamarosan elvesztették minden kapcsolatukat a külvilággal, és innentől kezdve néhány órai szünet ékelődött be az öntudatomba.

A kórházban tértem magamhoz. Orvosok és ápolónők állottak körül; kérdéseikre közöltem velük, hogy a magam részéről sürgősebbnek tartanék egy jó teát vajas kenyérrel. Teljesítették a kívánságomat. Utána megröntgeneztek, és rögzítő kötésbe tették a karomat. De alig vittek vissza az ágyba, fiatal emberek tolongtak be a terembe, leültek az ágyam szélére, és közömbös arccal, de meglehetősen követelő hangon kérdéseket tettek fel. Személyileg, amennyire megállapíthattam, alig méltattak figyelemre, jóformán rám se néztek, csak kérdéseiket és fényképező lencséiket irányították nekem. Egy kicsit nehezen ment a lélegzés, fájdalmakat is éreztem, hát csak nagyon hígan válaszoltam a kérdéseikre. Figyelmeztettek, hogy alapjában kötelességem beszélni. A balesetek és szerencsétlenségek, mondották, azért vannak, hogy az előfizetőknek legyen mit olvasniok. Minden ellenkezésem hiábavalónak bizonyult, hideg és tapintatlan csákányaikkal nemcsak a baleset, hanem életem minden egyéb részletét is kibányászták belőlem, s amikor távoztak, még köszönetet sem mondtak.

A következő napon megjelent a képem a lapokban. De hogyan, Papaverin úr. Milyen lesújtóan, milyen igaztalanul! A fejem bepólyálva, s az arcomon valami ismeretlen, hülye vigyor, amelyről a lapok azt állították, hogy a nap hősének elégedett mosolya! Nem tagadom, megfordult többször a fejemben, hogy idővel talán én is bekerülök a lapokba valami sikerem révén, de nem így képzeltem el első hírlapi szereplésemet! A képemet eltorzították azzal a magnézium fénnyel, a szavaimat kifacsarták. Sohasem tettem olyan kijelentést, hogy felfedezésemet egyetlen szenvedélyemnek, az aludttejfogyasztásnak köszönhetem. Az egyik lap ezt a címet adta cikkének:

"Hölgyeim, uraim, fogyasszunk minél több aludttejet - mondja egy feltaláló."

Azt kérdezték tőlem, mi a kedvelt ételem. Azt feleltem, hogy régebben, kerékpár-kirándulásaim alkalmával, kedvvel szürcsölgettem az aludttejet. Aztán azt kérdezték, voltam-e a Louvre-ban, és mi a véleményem a képeknek egy bizonyos csoportjáról. Közöltem velük, hogy nincsen készenlétben semmi véleményem, de annyit mindenesetre mondhatok, hogy nem rajongok azokért a bőséges ülőkével ellátott vastagtérdű hölgyekért, akiket a régebbi festők modellül választottak. És tudja, Papaverin úr, mivé torzult a faggatások gyűrűjéből menekülve odavetett válaszom? Hogy amíg az emeletről lezuhant özvegynek a súlya alatt nyögtem, Giorgione kövérhasú női jutottak szembe! Nos, mit szól ezekhez a lelkiismeretlen széltolókhoz! A nevét sem tudtam addig ennek a Giorgionénak. Hiszen említettem önnek, lélegzeni sem tudtam, nemhogy kövér hasú nők képeire gondoltam volna. De ez nem minden! Hogy a mulatság teljes legyen, még ezt a kijelentést is a számba adták:

"Uraim, higgyék el, Newtonnak sem lett volna kedve feltalálni a nehézkedés törvényét, ha alma helyett egy nyolcvankilós özvegyasszony esik a fejére."

Elhűlve bámultam ezekre a cikkekre. Nem hittem a szemeimnek. Ah, Papaverin úr, hogy hittem én a nyomtatott betűnek! Hogy mulattam azokon a tudatlan embereken, akik tudatlanságuknak valami fennhéjázó makacsságával legyintettek minden nyomtatott betűre: "Hazugság!" "Kitalálás!" "Áprilisi tréfa!" "Ne higgyen ezekben a szamárságokban!" Megvallom, nemegyszer bosszantott ez a hencegő tudatlanság. Hogyan képzelik el ezek a kezdetleges bölcsek, hogy többemeletes újságpalotákban, komoly, családos emberek, komoly íróasztalok fölé hajolnak, vagy írógépeiken kopácsolnak, az asztalokon telefonok berregnek, szolgák futkároznak, felvonók szaladnak, zörögnek a szedőgépek, búgnak, fújtatnak a nagy nyomógépek, rikkancsok kiáltoznak - s mindez a gyors, drámaian komoly munka, szerkesztők, titkárok, szolgák, liftesek, szedők, nyomdászok, portások, újságárusok lihegő munkája arra szolgál, hogy a végén néhány hitvány hazugságot sózzanak a gyanútlan újságvásárlóra? Lehetségesnek találja valaki józan ésszel, hogy ez a rengeteg sok tökéletes és drága gép, ez a rengeteg sok komoly családapa úgy termeli a hazugságot, mint más üzem a csavart, vagy hajlított széket?

Úgy látszik, lehetséges. És most arra sem kérhetem Önt, hogy ne higgyen ezeknek a durván kieszelt locsogásoknak, mert hiszen én voltam az, aki mindig szembeszálltam Önnel és gyerekes meggyőződéssel keltem védelmére a nyomtatott szó komolyságának és hitelének. Nem kérem rá, de nem mulaszthatom el figyelmeztetni, hogy Ön sohasem hitt az újságok lódításainak, miért van hát az, hogy most kivételt tesz?

Egyébként ehhez az ügyhöz tartozik az is, hogy a kórházba való beszállításomat követő nap levelet kaptam Ferdinándtól, amelyben késznek nyilatkozik igaztalan meghurcoltatásomért elégtételt venni. Érintetlen, komoly hírnevem és jövendő érvényesülésem forog kockán, írta. Megjegyezte azt is, hogy meghatalmazásom nélkül, de utólagos jóváhagyásomban bízva, már érintkezésbe is lépett az egyik lapvállalat vezetőjével, aki hajlandóságot mutat a félreértés békés rendezésére. Megüzentem Ferdinándnak, hogy nincs szükségem közvetítésre, és nem fogadok el semmiféle olyan elégtételt, amilyenre ő gondol. Nekem ne adjanak pénzt azért, hogy humorukat kidőzsölhették rajtam! A becsületet pedig hagyjuk. Úgy látszik, két különféle dolgot értünk alatta.

Minthogy a szokatlan kaland hősét többen akarták látni, arra kértem az osztályorvost, hogy helyezzen el valami védettebb helyen, hogy ne kelljen hívatlan látogatóimmal érintkezésbe jutnom. A nagy betegszoba függelékében helyeztek el, amely sikátorszerűen elválik a teremtől, s ez visszaadta nyugalmamat.

Ez minden, amit tudomására akartam még adni. Holnap talán már elhagyom a kórházat. Köszöntse nevemben Ilonát, s az öreg forradalmárt. Isten Önnel, kaján és kopasz Papaverin uram.

Honfitársi és kartársi üdvözlettel:

Sebestyén K. J. H.

 

VIII

Ferdinánd megállott a hídon, elővette még egyszer a Jozefin levelét - két gúnyos sor volt mindössze, egy újságmargóra ceruzával odavetve -, néhányszor elolvasta, aztán átadta a szélnek, amely nyomban magával ragadta.

Jozefin a faképnél hagyta.

- Most, éppen most - csóválta hosszúkás fejét finom és keserves mosollyal Ferdinánd. - Amikor szakítani akarok pimaszságaimmal, amelyek annyi örömet szereztek nekem, s amikor új életet akarok kezdeni, mint egy meghatott fajankó!

A szárnyaló papírnyelvet figyelte, amely átrepült a mellvéden és egy vontatóhajó farához ütődött.

Szédülést érzett, tüzes volt a szemgolyója. Szerette volna elhitetni magával, hogy az a silány kolbász okozza rossz közérzetét, amelyet az este egy vidéki kocsmában fogyasztott. De hamarosan tisztázódott, hogy a gyomrában dúló szerencsétlenségnek is éppúgy Jozefin az oka, mint annak a különös és szomorú tisztaságnak, amely a szívében tátongott. Tisztának érezte magát, mint egy átmosott Augiasz-istálló. A szenvedés tisztít. A szenvedés a legveszélyesebb irodalmi műfaj, az ember leveti műveltségének és tapasztalatainak mocskos patináját, s meztelenül didereg visszeres pipaszárlábaival Isten szabad ege alatt.

A szerelem is szenvedés. Érezte, hogy Jozefin síkos angolnalelke kievickél a kezéből, ösztönszerűleg a gyermekkorát hívta segítségül, gyermekéveiről beszélt Jozefinnek. Meg akarta hatni, és nem röstellt irodalmilag szárnyalni hajdani évei fölött. Először életében törekedett festőiségre, amikor leírta régi otthonának szikláit és a tengert. Próbált néhány új színt kitalálni a tenger vizéről (s rájött arra, hogy nincsenek új színek) új hasonlatokat apja szakálláról, amelyet mindig szelek cibáltak (s rájött arra, hogy nincsenek új hasonlatok, mindent mindenhez hozzámértek már). Beszélt a napos halászatokról Jozefinnek, amikor apjával a vízre tolták bárkájukat. Fiatal, soványlábú kölyök volt, mindig mezítláb járt, feltűrt nadrágban. Apja lebocsátotta a hálót, ő meg egy nagy doronggal dörömbölni kezdett a ladik fenekén, hogy a hálóba ijessze a halakat. Benn a tengerben, a sziklák között, egy kolostor bújt meg az eukaliptuszok között. Leírta az esti harangszót a tengeren, és beszélt az öreg sirályokról. A hajóácsnak volt egy lánya, egy csodálatosan kóbor, szurokszagú teremtés, jóformán gyermekek voltak mindketten, amikor kedvesei lettek egymásnak. Úszkált a szavak hullámain, észrevette, hogy tud egyszerű és keresetlen lenni; azt ígérte Jozefinnek, hogy ezután mindig egyszerű és őszinte lesz, és nagy dolgokat fog írni. Nincs izgatóbb szépség az egyszerűségnél, mondotta megtérve. Nemes hangú regényeket fog írni, és magaslati levegőjű színdarabokat. Új életet fog kezdeni.

A vontatóhajót nézte; most, hogy Jozefin könnyedén elhagyta és búcsúüzenetében csak a mosásból beérkező fehérneműről rendelkezett, a szívéről nem, megértette, hogy elpuskázta az életét, és nincs tehetsége semmihez, legkevésbé az egyszerűséghez. Cigarettára gyújtott. A Tülériák kertjén ment át; a nagy vízmedence eszébe juttatta Sebestyént, akivel ezen a helyen ismerkedett meg. A szürkébe öltözött, tiszta és hiszékeny ember lelkessége megmosolyogtatta. Az együgyűség kagylójában nemegyszer talál az ember nagyszemű gyöngyöket. Mulattatta a különös kagyló, s valami irodalmi kíváncsisággal nyúlt az öntudatlan gyöngyszem után. Most, megcsalottan, és faképnél hagyottságának rikító fényében kegyetlennek látta kíváncsiságát, amelyet a gyógyszerész ellen elkövetett. Kíváncsisága komisz tett volt, cselekedetek könnyelmű sorozata. Valósággal elgázolta, ezt a lelkes és tapasztalatlan embert barátsága ürügyével, aki mulatságos ügyefogyottságát annyi előkelőséggel és önérzettel párosította.

Hirtelen vágy fogta el, hogy kiengesztelje. Látni akarta. Meg akart vigasztalódni nemes együgyűségétől. Valósággal belekapaszkodott abba a reménybe, hogy egy Sebestyénnel való találkozás enyhíteni fogja, talán el is oszlatja könyörtelen sajgásait. Tudta, hogy kórházban fekszik. Megkönnyebbülve sietett le a földalatti villamoshoz. A kocsiban dülöngélve kapta el a lecsüngő fogantyút. A száguldó, kanyargó villamos centrifugális ereje néhányszor próbálta kitépni egyensúlyából, de ő görcsösen fogta a csüngő szíjat. A szíj, úgy érezte, a gyógyszerész barátsága.

Sebestyén hidegen nézett végig rajta.

- Úgy látom - jelentette ki felháborodva -, ön megfeledkezett arról, hogy szerfelett csúnyán rászedett.

Ferdinándot ennek a haragnak a nemessége, de különösen a "szerfelett" szó poros, irattári illata szinte egy csapásra kigyógyította szomorúságából.

- Mondja csak egyszerűen úgy, hogy rászedtem - javasolta még bágyadt egyszerűséggel, de már romlott paradoxonokra felajzottan.

- Hogyan? - méltatlankodott Sebestyén. - Ön ebből is tréfát űz?

- A tréfa űz bennünket - figyelmeztette Ferdinánd, mert nem tudott semmit elfogadni, ami egyenes és egyszerű volt, kivéve a rászedésnek azt a fajtáját, amelyről Sebestyén beszélt. - És végeredményben, hogyan képzeli el, Hektor úr, az életet csalás nélkül? Állandóan csalunk; ha nincs elég tehetségünk ahhoz, hogy másokat csaljunk meg, akkor magunkat csaljuk hatra-vakra. De hát ez nem is olyan baj. A nyugtalanító inkább az, hogy vannak pillanatok, amikor szeretnénk megjavulni. Ennek mindig olyan csőd íze van. Le akarjuk rúgni magunkról régi formánkat, mint egy nadrágot. Vedleni akarunk, mint a hernyók. Ez fájdalmas, Hektor úr.

Sebestyén elfordította a fejét.

- Tulajdonképpen párbajra kéne hívnom önt - mondotta.

- Igen. De gondolja csak meg, milyen ostobaság volna. És azonkívül ne felejtse el, nem erről beszéltünk.

Hosszúkás lófejét oldalra billentette és kesernyésen mosolygott.

- Rabjai vagyunk erényeinknek, s innen van az, hogy nem élvezhetjük elég odaadóan bűneinket. Javítóintézetben élünk, Hektor úr, az erényről kell dolgozatot írnunk, holott néhány nyomorúságos fegyenctársunkon kívül ez senkit sem érdekel.

- Menjen - szólott rá a gyógyszerész dacosan. - Nincs szükségem a látogatására.

Ferdinánd bólintott. Lehet, mondotta. De neki szüksége van rá. Szüksége van arra, hogy Sebestyént egy kicsit kétségbe ejtse, mert ez enyhíti a saját kétségbeesését. És Sebestyénnek sem fog ártani. Hátha ez a sok kétségbeesés megérteti vele, hogy nem érdemes semmiért kétségbeesni.

- Ön nem ismeri az élet magasabb értékeit - intett a gyógyszerész lenézően. - Ön csatornában él. Mi lenne az emberiség sorsa, ha olyan elvek szerint élne, mint ön!

- Ne higgyen, Hektor úr az igék maradandóságában - felelte csendesen Ferdinánd. - Semmi sem maradandó. Elvek? Ostobaság. Nem hiszek semmiben, csak abban, hogy egyszer mindnyájan pórul fogunk járni.

Sebestyén megrázta a fejét. Nem érti Ferdinándot, mondotta. Nem is akarja megérteni. Miért jött? Mit akar tőle?

Felkapta a fejét és haragosan nézett hosszú barátja fáradt arcába. Fölemelte a kezét, amikor látta, hogy Ferdinánd válaszolni készül.

- Ne feleljen. Ismerem már a válaszait. Meg akarja, nemde, magyarázni nekem, a tudatlannak, hogy mennyivel tisztességesebb dolog tisztességtelennek lenni. Csakhogy ez nem fog önnek sikerülni. Az apám beleőrült abba, hogy egyik hitelezője tisztességtelennek nevezte. Ami pedig többi veszélyes maszlagját illeti, azt tartom már, hogy azok veszélytelen zagyvalékok, még egy közönséges cigányhal sem fordulna fel tőlük.

Büszkén nézett Ferdinándra.

- Láthatja, Ferdinánd úr, vége a szép időknek, amikor szájtátva hallgattam önt. Amikor órákig tudtam tűnődni azon, mit értett ön például ezen a kifejezésen, hogy a "szeretet rémuralma". Semmit, akárcsak Papaverin nevű kollégám.

- Talán az inkvizícióra céloztam, amely a szeretet nevében megpörkölte az embereket; talán azokra a nagy tévelygőkre gondoltam, akik azt hitték, boldoggá lehet tenni az embereket, s ezért leöltek belőlük néhány százezret.

Mutatós vesszőparipája addig csábította, amíg rossz hangulata ellenére felült a hátára. A vesszőparipa ficánkolt kettőt-hármat, aztán elporzott abba a távoli zagyvaságba, amelynek Költészet vagy Problémák Világa volt a neve. Azt mondta, hogy az embereket valaki félrevezette. Beledobta a köztudatba azt a szót, hogy boldogság, s az a sok tudatlanságra és mesékre hajló ember, aki mind boldogtalannak érezte magát, ásót, kapát ragadott és nekivágott az ismeretlen és ködös világrésznek, mint Klondikének a hajdani aranyásók, hogy megtöltse zacskóját a boldogság aranyporával. S az aranyásók, a kalandorok azóta is egyre özönlenek, gyalog és repülőgépen a legendás tájék felé, ahol csak elődeik kifehéredett csontjait kaparja ki az ásójuk...

A kórház kertjében állottak. Sebestyén végignézett rajta. Most neki is gyűrött a gallérja - gondolta. - És a hangja olyan, mintha valami betegség gyötörné.

- Menjen, Ferdinánd úr - szólott hozzá békésen s azzal a váratlan meggyőződéssel, hogy egy rokonszenves őrülttel van dolga. - Hagyjon magamra.

- Ahogy gondolja - vonta a vállát Ferdinánd közömbösen. Nem volt szerencséje: egyszer gubancolódott bele a maga bábszínházának zsinórjaiba, s akkor sem tudott senkit sem kapni, akinek megmagyarázhatta volna, hogy szeretne kimászni belőle. Annyi borsót hintett a falra, hogy amikor végre termékeny földbe is hullathatta volna, kifogyott a borsókészlete. Szeretett volna magáról beszélni, s már nem volt mit s nem volt kinek. A tékozlók tanulságos drámája érte utol. Cigarettára gyújtott és azt kérdezte, merre van a kijárás.

- Arra - mutatta a gyógyszerész, s karja, amely a kórház kijáratát mutatta, könyörtelenül állott a levegőben, mint egy lángpallos. Mint egy angyal pallosa.

Ferdinánd összeszedte magát. Az a tudat, hogy nagyon gyenge bőrben van, erőssé tette.

- Szabad még egy tanácsot adnom, Hektor úr? - kérdezte. - Ne hamarkodja el ezt az üzletet is.

A gyógyszerész megkérdezte, hogy milyen üzletet hamarkodott még el. Azt - felelte Ferdinánd -, amelyet vele kötött. Vagy tagadja Hektor úr, hogy elhamarkodott lépés volt rábízni, őreá, Ferdinándra a találmányát? Most tehát nagyobb körültekintéssel kell eljárnia.

- Miről van szó?

- Könnyelműség volna, ha megengedné - figyelmeztette Ferdinánd -, hogy egy jómódú özvegy, aki oly csinos összegecskét fog zsebre vágni leégett háza miatt, csak úgy díjtalanul esett légyen a Hektor úr fejére. Figyelmezteti Hektor urat, hogy az ilyesminek meglehetősen komoly tarifája van. Nagy ügyetlenség volt visszautasítani a sértegető lapokkal való megegyezés lehetőségét, de kétszeresen hülyeség volna, ha Hektor úr az özvegyet is futni hagyná.

- Szóval megzsaroljam! - nevetett a gyógyszerész fölényes gúnnyal. Most, hogy Ferdinánd olyan gyöngének látszott, önmagában nagy erőket érzett. Sérült karját most egy fapolcon tartotta, amely a nyakába volt erősítve. Úgy vitte, mint ambuláns kofa a gyümölcsös kosarát.

- Megzsarolni? - csodálkozott Ferdinánd őszintén.

A vér, jelentette ki sértődötten, van olyan értékes folyadék, mint a veríték. Már pedig, - érvelt tovább - ha a verítékünkért pénzt fogadunk el, miért ne fogadhatnánk el némi ellenszolgáltatást azért is, hogy vért ontottunk másokért.

- Értesítenem kell - közölte a gyógyszerész keményen -, hogy csak az orromból folyt a vér.

- Lényeges ez?

- A vérontásnak ez a módja túlságosan közönséges ahhoz, hogy valami hősi jelzővel lehetne illetni - figyelmeztette Sebestyén gúnyosan.

Ferdinánd megrázta a fejét. Vér folyt, s az tökéletesen mindegy, hogy a Hektor úr melyik testrészéből. Nagyon veszélyes volna ezen a téren hajszálhasogató megkülönböztetéseket tenni, s azt mondani, hogy egy köbcentiméternyi orrvérzés jóval alacsonyabb rangú vérveszteség, mintha ugyanaz a köbcentiméter a lábszárunkból, vagy a homlokunkból folyna. Mert akkor az a katona, aki akkor kapta a halálos gránátszilánkot, amikor csajkáját odatartotta a levesosztogató tábori szakács elé, szigorúbb elbírálás alá esnék, mint az a katona, akit a lövészárokban ért a hősi halál. A testes özvegy legyen boldog, hogy Hektor úr odaállott alája forgalmi akadálynak, és meggátolta abban, hogy palacsintává zúzza magát.

A gyógyszerész méltatlankodva jelentette ki, hogy sohasem tudna tőkét kovácsolni embertársi kötelezettségei teljesítéséből. Ferdinánd nyilván azt hiszi, hogy a fogalmai eltorzultak a baleset következtében, mint az összeütközött gépkocsik.

- Nem, Ferdinánd úr. Sikerült fogalmaimat régi alakjukban megőriznem. És most Isten önnel, malmoznom kell az asztalossal.

Elfordult Ferdinándtól és megindult.

- Egy szóra még, Hektor úr. Magának ítélet van a kezében. Mik a szándékai velem s azzal a kakaduhajúval?

- Végrehajtást fogok kérni, Ferdinánd úr. Önök csúnyán bántak el velem.

- Nagyon helyes - bólintott Ferdinánd elégedett mosollyal. - Akkor hát őt is tönkre fogja tenni. A kakaduhajút. Nemde? Tudniillik elvette tőlem Jozefint.

A gyógyszerész visszafordult. Leült egy padra. Fölnézett a magas, furcsa emberre.

- Jozefin elhagyta?

- Igen.

- Nagyon sajnálom, Ferdinánd úr - mondta a gyógyszerész igen rendesen.

Ferdinánd rátaposott a cigarettájára. A sétálgató betegeket nézegette. S a padokon meghúzódó párokat.

- Igen - mondotta nagyon általánosan. Jozefint eleinte fércműnek tartotta. Görbék voltak a lábai. A vendéglőkben szalvétákat lopott. Aztán mégis úgy alakult...

Legyintett. Megsimogatta a haját. Mit mondjon? A szökés úgy érte, mintha valaki konyhakést döfött volna az oldalába. Igen. Pontosan ott érezte a nyilallást.

Megfogta a gyógyszerész kezét.

- Maga is úgy érezte, Hektor úr?

- Nagyon rossz volt, Ferdinánd úr - közölte Sebestyén részvéttel.

- A vibriókkal nem lehet vitázni, Hektor úr. Az embernek olyan érzése van, mint annak az orvosnak, aki kolerás vidéken dolgozik. Ügyet sem vet a halálra, hullák és haldoklók százai között jár bekötött szájjal, pulzusokat mér, adagolja az oltóanyagot, s egyszer csak érzi, hogy baj van, az ő testében is mozogni és úszkálni kezdenek a kolera-vibriók...

Meggörnyedve ült a kerti padon. Testének hosszú vonalai száz szögre roppantak össze. Semmi kedvet nem mutatott ahhoz, hogy megmentse romlottságának fölényes látszatát.

A gyógyszerész szánakozva nézte. Úgy látta, nem férfiatlan; földrengésének romjai alól kilátszott egy kis csücske az őszinteségnek. Mennyire igaz volt az, amit Ferdinánd a magafajta bűnügyi múzeumokról mondott! Úgy bánt az élettel, mintha kártyanyereség volna. Dobálta feslett társaságban, s a maradékot játékasztalnál veszítette el.

Elpuskázott élet - gondolta. Semmi felelősség, semmi hit! Ő is szerette Jozefint, de íme most itt áll még teljes rugalmassága birtokában. Pedig minő emberfeletti bunkókat mértek a fejére, ő és Jozefin! Azt hitte, hogy Jozefin azon az álomszerű éjszakán megrendülve és hálásan hallgatja bátorító szavait s gyöngéd vallomását. S milyen szörnyű ütés volt, amikor néhány hét múlva bemutatta a társaságnak, hogyan térdelt le előtte a kerevet mellett, ő, Sebestyén és hogyan rebegte a fülébe a vigasztalásnak és a szerelemnek mókás, idejétmúlt szavait. Hogy megtántorodott e trillákkal és arcfintorokkal színezett előadástól!... És az Igazság sátra! És végül az utolsó bunkó: a kettőjük árulása!

- Ami történt, megtörtént - mondta ki következtetéseinek záró tételét. - Össze kell szednie magát, Ferdinánd úr. Vegyen példát rólam. Látja, itt vagyok az újrakezdés elszántságával. Az embernek rendeltetése van, el kell végeznie munkáját.

Ferdinánd felállott.

- Igaza van - mondta mosolyogva. - Holnapra reklámverset kell írnom valami könnyed női alsónadrágokról. - Megfogta a gyógyszerész kezét. - Jozefin különben elég gyakran megemlékezett magáról. Dicsérte. Azt mondta: szótartó. Hozzátette azt is, kár, hogy idegen. Azt hiszem, szerette. Isten vele, Hektor úr. Az együttlétünk megvigasztalt.

Benyúlt a zsebébe, néhány bankjegyet húzott elő és a Sebestyén markába nyomta.

- A nők pimaszsága jóságossá teszi az embert - jelentette ki. Aztán sarkon fordult és elhagyta a kórházat.

Sebestyén megnyomta szemüvegének nyergét. Idegen? - kérdezte magától, Ő nem érezte Jozefint sohasem idegennek. Nem feküdt kissé elhajolva mindkettőjük szíve a mellkasukban, nem volt-e csontjaik száma egyformán kétszázharminchárom, vérük sós fehérjeoldat, és lelkük nem áhítozott egyformán szeretetre?

Visszatért a nagy betegszobába. A sarokban kis gramofon nyikorgott. A betegek abbahagyták a nyögést, köpőcsészék tologatását és a fátyolos női hangra figyeltek, amely megviselten, de még mindig szerelmesen zörrent fel a himbálódzó forgó hanglemezről. Az asztalos a fejét vakarta.

- Mi lelte, ember, hogy nem jött be malmozni? - kérdezte rosszallóan.

- Egy barátom - legyintett Sebestyén. - Balszerencse üldözi. Kezdhetjük, kérem.

*

Amikor néhány nap múlva elhagyta a kórházat, az utcán az éjjeli ápolónővel találkozott. Élénk tavaszi ruhában volt, kabátján néhány friss ibolya illatozott. Sebestyén nem ismerte meg.

- El sem búcsúzik tőlem, Hektor úr?

Meleg volt a szeme. Nagy, de barátságos szája most egy magánnő tartózkodásával ejtette ki a szavakat. Nem volt már ápolónő, aki mindenre bölcsen bólint, és humánus tőmondatokban érintkezik a betegekkel. Lány volt, néhány szál friss ibolyával a mellén. Sebestyén nem tudta nővérnek szólítani.

- Megyek, kisasszony - mondta zavartan. - És mindent köszönök. Azt is, hogy meghallgatott.

- Maga nagyon jó elbeszélő, Hektor úr - ismerte el az ápolónő kedvesen.

A gyógyszerész megkérdezte, hogy küldhet-e neki néhány szál virágot.

- Igazán kedves lesz - mosolygott a lány.

Elváltak. S ennek az idegen nőnek egész múltját elbeszélte! Hálát érzett iránta. Ferdinándtól háromezer frankot kapott. Betért egy virágüzletbe és ötven frankot tett le az asztalra. A nevét sem tudta. A 126-os terem éjjeli ápolónőjének - írta fel a címét egy papirosra.

Kissé bicegve haladt az autóbusz állomás felé. Bernardot akarta felkeresni. Valami kaparászással teli irka-firkát kapott tőle a kórházba, mivelhogy a lapokból ő is értesült a "muris dologról". Vidéken élt, egy távoli nőrokonánál. Beteg veséje miatt táppénzt kapott a betegsegélyzőtől s gazdaságosabbnak látta falura húzódni, ahol olcsóbb a tej s a bornak sincs olyan ára, mint Párizsban. Dohányt és egy öngyújtókészüléket vett az öregnek, meg néhány apróságot. Úgy döntött, hogy ha az ügynöktől megkapja a kártérítést, s találmánya felett visszanyeri rendelkezési jogát, Bernardot támogatni fogja. Ebben a találmányban pénz van - mondta neki a kórház kémikusa, Ő nemcsak a pénzre gondolt. Régebbi víziói a kórházi éjszakákon egyre gyakrabban ejtették lázba. Talán ki lehetne vele küszöbölni a sok fölösleges vérontást, gondolta az autóbuszra várakozva.

A nagy társasgépkocsi csillogó, meleg vidéken rohant át. Az április végi délelőtt csupa ragyogás volt. A nap sütött, s a zsenge vetések téglalapjai mögött nyárfák látszottak elszórtan. A nyárfák között ragyogott egyet-egyet a Szajna. A nyugalomnak és termékenységnek ezt a napban fürdő síkját messze hátul halovány dombok szegélyezték. Sebestyén sokszor látta ezt a megejtő szelíd képet festményeken és régi metszeteken. Szép volt, lágy és szendergő, nem olyan, mint az otthoni képek nagy tömbjeikkel, a láthatár vad csipkéivel és marcona völgyekkel, amikből folyók és patakok törnek egymásra. Elégedetten nézte a szelíd tájat. Az egyik szállodában két rend ruhája maradt s egy pár cipője. Kiváltja őket, s addig is, amíg az ügynöktől visszakapja a pénzét, valami szerény szobába hurcolkodik. A kórház kémikusa azt mondta, vigye el neki a találmánya leírását.

Megnyomta a szemüvegét. Úgy érezte, hamarosan rendbe jönnek a dolgai. Fontos azonban, hogy elővigyázatos legyen, s a széltolókat ne nézze barátoknak, a jóindulatú embereket pedig ravaszdi kujonoknak.

Öreg községben állott meg az autóbusz. Az évtizedek s az évszázadok sötétre szennyezték a házakat. Még a csűrök kövei is feketék voltak. S a sok fekete, mogorva kő zárkózottan tapadt egymáshoz, az egész községet valami bizalmatlan erőddé egyesítve. Sokszor kirabolhatták őket.

Azt mondták, menjen túl a községen, forduljon balra, kaptasson fel a dombon, s ott egy tanyán megtalálja Bernardot. Lassan, bicegve kapaszkodott fel a dombon, csomagjait cipelve. Élvezte a békét és a napot, mint hajdan, kerékpár-kirándulásain. Olykor hátrafordult, lenézett a lapályra s a háttér magas nyárfáira. A nap erős volt már, meglepően tüzelt a tarkójára. Délfelé járhatott az idő, s még mindig nem ért a tanyához. Ha megállott és kiegyenesítette a hátát, a gerincén gyorsan lefutott a veríték. Gyönge is volt még, letért az útról, hogy megpihenjen az oldalt eső fészer alatt. Csupasz pajta volt, csak tetejét és négy lábát hagyta meg a pusztító idő. Az egyik oszlop tövében egymásra rakott köveket látott. Ülésnek használta valaki, s hogy puha legyen, szénát is rakott rája.

Leült az árnyékban, és felvidámodva nézett le a völgybe. A nyárfák fölött fehér gyapjú gomolygott. Jól ismerte már kirándulásairól az eső előkészületeit. Az ég alján haragos foltot vett észre. Kinyújtotta a kezét, és merev mutatóujját a felhő széléhez illesztette. Lehunyta egyik szemét és mozdulatlanul figyelte, merre moccan ujja hegyéről a felhő.

- Erre jön - gondolta.

Lehunyta a szemét, a szokatlan gyalogút és a korai hőség elbágyasztotta. A fészer árnyékában meghimbálódzott a levegő. Feltúrt földnek, serkedő virágnak, fakadó nedveknek az illata hessent tova a könnyű széllel. Távol, a fehér felhőpamacsok magasságában morgott néhányat az ég, mint egy lusta eb. Sebestyén már nem hallotta. A párák körüllengték és elálmosították. Fejét a pajta lábához támasztotta és elszundított. Később egy vékony hangú dörrenésre kinyitotta a szemét, de az álom aztán sietve újra elnyomta.

Délután ébredt, talán már négy óra is lehetett. A pajta ködben állott, a fűszálakon eső csillogott. A pajta másik végében egy embert pillantott meg, aki előrenyúlt sovány állal, vastag bajusszal és elmerült mosollyal nézte a ködöt. A megmozduló Sebestyén láttára ujját vidám ívben emelte kopott sapkája ellenzőjéhez.

- Szolgája, uram. Hallja?

Nyájasan intett, s két keze ujjaival könnyedén előrebillentette fülkagylóit. Hallgatódzott. Túl a dombon még dübörgött az ég.

- Vihar volt - jelezte a gyógyszerész. Az ember udvariasan nevetett.

- Volt? Van! Van vihar. Hallgasson csak meg, uraság a bummokat s a csinnadrattát! S most a kopácsolást... Sz... sz... Szegeznek, uraság, katt, katt, katt!

Nagyokat ugrott, aztán hirtelen megmerevedett s ujja hegyével újra előrebillentette fülkagylóját.

- Szögecselnek, uraság! Szögecselnek, ha mondom. Jó lesz résen lenni.

- Mit ért ön azalatt, hogy szögecselnek? - kérdezte Sebestyén tárgyilagosan.

- Sacramento! - kiáltotta az ember s nagyot ugrott. - Hallotta ezt a tojást? Mekkorát pukkant?

- Dörög az ég - nyugtatta meg a gyógyszerész.

- Az ég, véli uraság? Hoháhá, az ég? A tojás, uraság, a tojás dörög. S hallja ezeket a szegecselő morzegépeket? Ezek a gépfegyverek, ha nem veszi rossz néven.

- Miért volnának a morzegépek gépfegyverek? - tudakolta a gyógyszerész derűs elnézéssel.

- A háború okából, amely ma délután kezdetét vette, uraság. Surursúúúúóóó... Méltóztat hallani?

A fejük felett repülőgép üvöltött tova, s szinte a pajta tetejét súrolta őrült viharával. Sebestyén a morzegépek kopácsolásában felismerte a gépfegyverek hangját, amik páni ijedelemmel szegecselték tele maguk körül a világot.

- Minő háborúról beszél ön?

A csavargókülsejű emberre nézett, aki vigyorogva hadonászott görcsös botjával. Nem értette a dolgot. Próbálta tisztázni a helyzetet, s visszafelé gombolyítani az eseményeket addig a pontig, amíg elnyomta az álom.

- A sertések - kiáltotta most az ember nagyokat ugrálva -, amott jönnek a sertések!

A ködből disznóorrú alakok rohantak elő fegyverrel a kezükben.

- Lássuk csak - igyekezett magát függetleníteni Sebestyén a zúgások, robbanások és kattogások nyugtalanító sokaságától. - Lássuk csak.

- Az elefántok - kiáltotta az ember most megrémülve, de azért nagyot ugrott most is -, amott csörtetnek az elefántok! Sacramento, uraság. Sacramento! Azt mondom, menjünk innen.

A gázálarcos katonák mögött két páncélkocsi ereszkedett lefelé a lejtős hepehupán bokrokat tördelve és dühösen dohogva, amint a gödrökből kimásztak. A bugyborékoló ködön, mint egy pamutgombolyagon a kötőtűk, átszúrtak a puskatüzek hegyes fényei.

- Mi történik itt? - kérdezte a gyógyszerész.

Az ember most újabb páncélkocsikat látott, s akkorákat ugrott meglepetésében és döbbent csodálkozásában, mint egy cirkuszi bohóc.

- Hu-hu... Tanácslom uraság, meneküljünk!

A fokozódó zivatar, s az ember eszeveszett ugrándozása megzavarta. Hirtelen eszébe jutottak az újságárusok kiáltásai, s az utcákon a katonaládát cipelő emberek menetoszlopa. És odalenn üres volt a falu, egyetlen férfival sem találkozott. Egy öregasszony igazította útba.

Az újságplakátok gépiesen elolvasott és gépiesen elfelejtett szavai most úgy törtek fel alvó emlékeiből, mint szennyvizek a megrepedt földalatti vezetékből. A nagy betűk ágyúcsövekként ontották a háború lángját és dörrenéseit.

Lehetséges volna? Az apokaliptikus lovasok dübörgése volna ez a zaj körülötte?

Minden dörrent és dübörgött a pajta körül, ijesztő hangos szelek megrázták a fűszálakat és reszkető izgalomba sodortak rovart, bokrot, embert és világot. A ködből katonák futottak ki, néhányuk elvágódott és nem kelt fel többet.

Az ember a pajtában még egyet ugrott, aztán megfogta a nadrágját és futásnak eredt. Sebestyén a gyomrában erős émelygést érzett, s ez most már végleg megfosztotta attól a képességétől, hogy a realitások síkjáról vizsgálgassa a meglepő eseményeket. A futó ember után pillantott. Feltűzött szuronyú katonák hömpölyögtek elő a ködből.

- Nem szabad könnyelműnek lennem - gondolta, és ő is futásnak eredt. Követte az ugrándozó csavargót. Egy páncélkocsi közelében rohant tova. Oldalra kanyarodott, nehogy a tüzelő, kattogó szörnyeteg elgázolja, Futott és menekülése közben nem érzett lábában semmi fájdalmat. De erősen lihegett. A füvön heverő hullákat látott. Az izgalom vakká tette, egy három méteres árkot akart átugrani sérült lábával, amelyet első, lázas elképzelésében egy robbanó gránát tépett a földbe, de megcsúszott és beesett a tölcsérbe. A feje fölött most repülőgép zúgott el, s gépfegyverével kegyetlen tüzelés alá fogta a rohanó katonákat.

Lekapta a fejét és összehúzódott. Pihegett, teste vad verítékben fürdött.

- Nincs menekvés - gondolta a hirtelen pokol százféle szörnyű lármájára figyelve. - Az apokaliptikus lovasok elindultak!

A hullák jutottak eszébe, s utána egy különös felirat, amelyet nemrégen olvasott valahol.

"Ne engedjétek, hogy szenvedjenek, mielőtt megölitek őket, és öljétek meg őket emberségesen."

- Emberségesen ölni! Nemes gondolat, mondhatom.

Szeretett volna kegyetlen nevetésre fakadni, de az egyre fokozódó dörrenések elnyomták iróniáját.

Úgy határozott, hogy összeszedi a gondolatait. De hasztalan igyekezett, a gondolatai elszéledtek, szétszaladtak, mint villámcsapáskor a megriadt juhok.

A ködben iszonyú kattogás és robbanás remegett. A füvek reszkettek. Gázálarcos katonák rohantak el a gödör előtt. Néhányan elvágódtak, vergődtek néhány másodpercig, aztán mozdulatlanná merevedtek.

Gyomra egyre kellemetlenebbül émelygett. Csak nem kapta be a gázt?

Nos, hát szépen belekeveredett. S ő még ajándékcsomagot akart vinni az öreg Bernardnak. Semmiről sem tudott, gyanútlanul belegázolt a háborúba. Milyen villámszerű sebességgel csapott le! Szétnézett, a csomagja ott volt a gödör alján. Milyen sebesen szedte fájó lábát! Pedig bátornak hitte magát. Haragos perceiben nem egyszer viselt háborút ellenségeivel. Akkor nagyszerűen verekedett. Agyának hadműveleti osztálya repülőgépeket és rögtön ölő gépszörnyetegeket vezényelt elképzelt ellenségei ellen. Igen, a koponyája sáncai mögül volt bátorsága lövöldözni, de itt, ahol igazi harc folyt, s az ő testi épsége is kockán forgott, futott, menekült, mint egy mezei nyúl. Ha Papaverin, ha Jozefin vagy Ilona látták volna, mint igyekszik férfiatlanul egérutat nyerni, ahelyett, hogy beállana a harcolók közé, ahogy férfiakhoz illik! Sohasem lesz többé bátorsága az emberek szeme közé nézni, és azt mondani: bocsánat, uram, én ezt nem helyeslem...

Kimászott a gödörből és fölállott. Nem messze tőle egy katona feküdt mozdulatlanul, mellette puska hevert a fűben. Elindult a heverő puska felé. Az embernek meg kell állnia a helyét. Nem - mondta magának -, nem vagyok gyáva. Csak megzavarodtam. Álomittasságomban rám tört ez a pokol. De most minden rendben van újra. Tudni fogom a kötelességemet. - Elszántan hajolt le a földre, hogy az eldobott fegyvert fölemelje.

A mozdulatlan katona fölnézett rá.

- Nem mondaná meg - kérdezte vidáman -, mik a szándékai ezzel a flintával?

A gyógyszerész megállott. Elképedve nézett le a derűs emberre.

- Ah, úgy... Hogy mit akarok... - kérdezte akadozva. - Hogy én mit akarok!

A katona flintát mondott. A fegyver tréfás megjelölése. Csodálkozva nézett a nevető arcra.

- Bocsásson meg... Azt hittem ugyanis... A pokolba is, beleestem...

Nevetni kezdett. Csuklott, kuncogott, nyomogatta a szemüvegét. Azt gondolta, hogy ez a dolog itt, nos hát, hogy ez a dolog ezekkel a szörnyű zajokkal, meg hullákkal egészen komoly dolog.

- Azt hitte, öregem, hogy mi ezt igaziból csináljuk?

A katona is nevetni kezdett. A gyógyszerész vele nevetett.

- Igen... kitűnő, nemde? S aztán tudja, eleget akartam tenni én is lelkiismeretem parancsának... Érti, nemde? Valami belső parancsnak... Föl akartam venni az ön fegyverét... Remélem, nem érti félre a dolgot...

A katona végignézett rajta. A verítéktől csöpögő becsületes arc újabb nevetésre csiklandozta. Kulacsából kiszedte a dugót, s a hideg rumos teát odanyújtotta a gyógyszerésznek.

- No, húzzon belőle a nagy strapa után...

- Köszönöm. Megengedi, hogy előbb megtöröljem?

Jólesett a hideg tea kiszáradt torkának. Megemelte a kalapját, megköszönte a teát.

- Mulatságos história, nemde? - kérdezte kuncogva, mert még mindig restelkedett átkozottul botor félreértéséért. - Szolgálhatok egy cigarettával?... Persze, ott van a csomagban...

Visszabicegett a "gránáttölcsérhez", kihúzta belőle a csomagját, a cigarettásdobozt átadta a katonának, megemelte újra a kalapját, és elindult a domboldalon lefelé. A köd feltisztult s odalenn látszottak a község napsütötte házai. Lejjebb az úton a szikár csavargót látta. Botjával keményen hadonászott.

- Sacramento - kiáltott vissza, a gyógyszerésznek. - Nem lőtték meg? Engem telibe találtak, uraság!

Sebestyén megkérdezte, mit ért ezalatt, hogy telibe? A csavargó a hátsó felére mutatott, aztán nagyot nevetve összekulcsolta mellén a karjait, s alattuk görcsös botját csüngetve elsétált egy keresztben haladó gyalogösvényen a közeli bozót felé.

- De nagyot csapkodna térdein Papaverin, ha látta volna, hogy loholok egy bolond csavargó nyomában!

S a ködöt gáznak nézte. Menekült, szelelt előle. Ő, aki maga is valami légnemű pusztító szerrel akarta megajándékozni az embereket. Mi több: az emberiséget! Dőreség, felette nagy dőreség. A mókás közjáték értésére adta, hogy ha az emberek egy kicsit pusztítgatni akarják egymást, akkor hiába ajándékozza meg őket riasztószerekkel. Száz riasztószer vonul fel ellenük, mégsem tudja őket semmi sem visszariasztani. Meddő próbálkozás, nagyon is meddő próbálkozás.

Bicegve ereszkedett le a lejtős úton. Az alkony békésen lebegett a távoli nyárfák felett. A község eperfái között lágy harangszó úszkált. Határozottan nem sok értelme van annak, hogy tovább folytassa kétes értékű találmányának ügyét. Ezerféle hasonló találmánnyal kísérleteznek ma a laboratóriumok. A pusztítást s a pusztulást egyik sem fogja megakadályozni, ellenkezőleg, mindenik a pusztulás szolgálatába fog állani. A véletlen hozzásegítette valami irtószer fölfedezéséhez, és ahelyett, hogy beérte volna azzal, hogy házi használatra fordítsa, mint áldatlan rovarok megfékezésére szolgáló hatásos szert hozta volna forgalomba, kis vagyonkájával felpakolt és eljött Párizsba...

Köhécselt, hogy elnyomja gondolatainak kényelmetlen láncolatát. Nem akarta őket végiggondolni. Elég volt. Most aztán véget kell vetnie mindennek. Veszteségszámlára kell írnia az egészet, és új lapot kell nyitnia.

Megnyomta a szemüvegét, és tekintetét végigjáratta a tágas, lágy síkon. Milyen szép lett volna ezt a vidéket kerékpáron bejárni! Mennyi hiábavaló hónapot töltött el Párizs szegényes szállóiban. Ha nem jött volna el B-ből, most tekintélyes tőkéje volna, és bérbe vehetne valami alkalmas patikát egy nagyobb községben.

A naplementében árnyéka hosszúra nyúlt, feje hosszúkás dinnyeként úszott az árokban. Madár énekelt a fiatal vetésben. A nyárfákon rézvörösöknek látszottak a levelek, s a folyó is vöröset csillantott a kanyarulatokban. Trágya szagát hozta feléje a szél. A Kék Golyó istállója és udvara jutott eszébe. Nagyot lélegzett.

Nem, semmi értelme, hogy tovább vesződjék a haszontalan találmánnyal. Teleszívta tüdejét trágyaillattal, s akadozva bocsátotta ki belőle a levegőt. Valami váratlan izgalom zavarta meg légző idegeit. Megállt és a szántásokat nézegette. Egy taraxacum officinale sárga virágján darázs dőzsölt.

B-ben volt egy berek magas és öreg nyárfákkal, amiken mindig varjak károgtak. Patak szelte át, s a patak fölött nagy vízikerék csikorgott. Gyakran áthaladt a berek gyalogösvényén kerékpárjával, föl a tágas országútra, amelyen szekerek zörögtek, s estefelé a sörgyár teherkocsija rontott tova rajta szörnyű port kavarva. Az almafák meszelt törzsei fél ívben kanyarodtak a domboldalra. A szekerek mellől tinók bámultak rá, s fenn a szekereken olykor rozzant hegedű cincogott. A vashídon túl, a kétpúpú tevehát árnyékában B. piros tornya látszott.

Nagyot lélegzett. Mi lenne, ha hazamenne?

*

Sietve folytatta útját a község felé, hogy elfogja a Párizsba visszatérő társasgépkocsit. A bokrokon verebek ugráltak, s a zsenge búzatábla szélén farkasfűtej és réti boglárka sárgállott.

Miért ne mehetne haza?

Az útiköltsége bőségesen megvan. Ferdinánd, a haszontalan, s mégis sajnálatraméltó Ferdinánd, visszatérítette pénzének egy kis hányadát. Semmi akadálya annak, hogy hazamenjen. Az öreg forradalmár egy év óta kínlódik egy kezdő gyakornokkal. Papaverin szerint nem sok eredménnyel. Daganatokkal teli lábai megértek a nyugalomra. Lassan topog már, amikor hátramegy a két decis üvegekért. Papaverin azt írja, a nők addig rendszerint megszülik törvénytelen csecsemőiket, s a férfiak visszaadják nikotintól sárga tüdejüket a teremtőnek.

Helytelen cselekedet volt otthagyni a Kék Golyót. A maga ura volt már, Zinkweisz nem sokat érdeklődött a gyógyszertár ügyei iránt. Télen a baglyai, nyáron meg a szőlője foglalták le minden idejét. Reggel a laboratóriumi szolga befogta a kövér kancát a kicsi kocsiba, Zinkweisz a kezébe vette a gyeplőt, s csak este látták viszont. Rendesen nagy kosarakkal tért vissza, amelyekről nyáron cseresznye és sárgabarack, télen hamvas szilva és jonatánalma gurult le a porba, ahogy leemelték a kocsi bakjáról. A vevőket már csak ő szolgálta ki, a levelezést is ő látta el. Összeállította a hiányzó gyógyáruk és kötszerek jegyzékét, kifogásokat emelt a vatta és hőmérők minősége ellen, és engedményt kért az illatszerek árából. A kora délutáni órákban, amikor a gyógyszertár hűs nyugalmát alig zavarta valaki, olvasással töltötte az idejét. Olykor egy gyerek gulárvízért jött, vagy szarvasbogarat akart eladni. Az ügyeletes szobában, ahogy az ember hátrament, hogy a kifogyott dugókat, pótolja, ropogott talpa alatt a leszórt kendermag. A díványra lehullott olykor a kalitkák rácsai közül a puha sárgarépa. A tengelicek ugráltak és daloltak, a hímgerle udvarolt. Búgó hangja úgy hatott, mintha valami csukott skatulyából jönne. Az árnyékos udvaron dongott a nagy vasmozsár, s az istállóból szétáradt a megbolygatott trágya szaga. A gyógyszertárban a nagy állóóra rézkorongján, ahogy jobbra, balra lengett, csillogva fordult ide-oda az X-alakú fény.

És délután, amikor a nap kissé a Kék Golyó háta mögé került, s a város éledni kezdett porából, kiülhetett a gesztenyefa alá. Fényesre kefélt sárga cipőjének orra önérzetesen és elegánsan himbálódzott. Nézegette a járókelőket, köszöntötte a hölgyeket. A túlsó soron az Egyszarvú gyógyszertár előtt mészfehér felkiáltójelként nyilalt bele az árnyékba a Papaverin vászonnadrágja. Papaverin fölemelte a karját, ő visszaintegetett neki. A piactér piros virágú kánái, az ammóniákszagú bérkocsi állomás és a Szentháromság szobra választották el őket egymástól. Az Erdészeti Hivatal emeletén sokáig és hasztalanul zörgött a telefon csengője. S ha szabad délutánja volt, ilyenkor tért vissza kerékpárján az a-i zsilipektől, vagy az m-i komptól, áthaladva a város majorját átszelő úton, amelynek árkában kidőlt talyigák hevertek. Aztán jött a püspök emlékoszlopa, aki karddal a kezében esett el egy Rücskös nevű városi iktató kertje mellett, de négyszáz évvel ezelőtt...

Megállott egy pillanatra s izgatottan megnyomta szemüvegének nyergét.

- Hazamegyek - mondta fennhangon.

Aztán elindult megint, sebesen szedve a lábait. Messziről látta már a társasgépkocsi sárga hátát. Ott állott a község utolsó háza előtt.

Holnap elrendezhetné függő ügyeit, rendbe hozhatná ruházatát, és délben már indulhatna is. Négy nap múlva már felölthetné újra fehér vászonköpenyét. A hét végén már ott állhatna a Kék Golyó márványpultja előtt, mint egy évvel ezelőtt. A karjával semmi baj nincsen, a kiszolgálást simán és fennakadás nélkül végezhetné. Behunyt szemmel tudta az ócska polcok barokkfaragásai között egymást követő tégelyek és üvegek rendjét. Tudta, mi van az Unguentum balsami peruviani polcán, mi következik az Oleum lavendulae után, s hátra sem kellett fordulnia, hogy az adeps lanaet eltalálja a keze.

Lihegve érkezett az autóbuszhoz.

Egy asszonynak átadta a Bernardnak szóló csomagot és megkérte, vigye ki hozzá. Töltőtollával néhány szót vetett a csomag burkolatára. Szerette volna felkeresni, közölte vele, de az idő már túl rövid hozzá. Hazautazik, és kíván sok jót a derék Bernard úrnak.

Kétórás út volt Párizsig. Mosolyogva nézegette a gyakorlatról hazavonuló katonákat, Dombhajlásokból váratlan falvak elfeketedett kőfalai bukkantak elő. A síkon komor tanyákat látott.

B. környékén, gondolta, ilyenkor virágzik a kökény.

Határozott örömet érzett. Amikor egy ellenőr a jegyét kérte, a kezébe akadtak az iratok, amelyeket az ügyvéd nyomott a markába. Kártérítési igényeiről szóló ítélete is közöttük volt.

- Legjobb lesz, ha megszabadulok tőlük - gondolta.

Igen, megszabadulni! Eltépte az iratokat és kiszórta őket az ablakon. Kis vagyonkája értéktelen papírpelyhek alakjában kavargott a felszálló porban. Ettől valami kellemes nyugalom szállotta meg, a befejezettség derűs megkönnyebbülése. Most aztán tisztára törölte a táblát, amely számaival, összegeivel annyi izgalmat és szomorúságot jelentett neki. Elölről fog mindent kezdeni. Nagyon is elölről - tette hozzá gondolatban. De a pokolba is, hány éves ő tulajdonképpen? Hetvenhat? Ötvenhét? Nem! Mindössze harmincöt, pontosabban szólva harmincöt egész öt tized. Tíz év múlva újra együtt lesz egy kis összegecskéje, s bérbe vesz egy közepes forgalmú gyógyszertárat. Patika a Kígyóhoz. Gyógyszertár Szent Genovévához. Saját készítményű orrcseppjeit fogja árulni. Két óra alatt gyógyítja a náthát. S a Hektor-féle fertőtlenítő szappan? A légcsőhurut elleni inhaláció? Kenőcse a penészgombák ellen?

S vannak még megvalósítandó tervei. Elégedetten nézett maga elé. A Kék Golyóra gondolt, és arra a két tucat gumidugóra, amelyet elutazása előtt az ügyeletes szoba fiókjában hagyott. Szemközt vele egy kislány ült a sarokba húzódva, fiatal és ijedt csirkéjét szorongatva. Hogy a csirkét nézte, hirtelen az a felirat jutott újra eszébe, amely könyörületes ölésre figyelmeztette. Nyomban eszébe jutott az is, hol látta. Egy vásárcsarnok falán, a szárnyasok osztályán! Tyúkot és kacsát vásárló háziasszonyoknak szólott.

Pompás hangulatban nyomta orrához szemüvegének nyergét.

- A pokolba is, remek móka volt. Papaverinnek való falat. Kedvére kidőzsölhetné magát, ha hallaná. El fogja mondani neki. A végét természetesen nem árulná el mindjárt. Úgy adná elő a dolgot, drámai hangon, mint valami megdöbbentően álnok felhívást. Hadd ugrándozzon dühében a kecskebékák kopasz patrónusa.

- Igen, Papaverin kolléga úr, ami Párizst illeti, sok meghökkentő dolgot is tapasztaltam. Egy alkalommal gyanútlanul sétálok az utcán, elmerülve a város szépségeiben. Szórakozottan felpillantok az egyik épület falára, s tekintetem egy táblára esik. Elolvasom, s nem tudok hinni a szememnek. (Itt komoran leengedi majd a hangját, hogy ezzel is utaljon az elkövetkezendők drámaiságára.) Tudja, nagyra becsült Papaverin úr, mi volt ezen a táblán? Hallgassa meg, szóról szóra elmondom: "Ne engedjétek, hogy szenvedjenek, mielőtt megölitek őket és öljétek meg őket emberségesen". Ez volt rajta, Papaverin úr! (Morgás, torokköszörülés. Hm. Furcsa felirat, Sebestyén kolléga. Furcsa. Emberségesen?) Igen, Papaverin uram. Hogy öljünk emberségesen. És most kérdem öntől, aki oly kíméletlen ostorozója minden álnok szemforgatásnak... (Hah! Ostorozója? Faronrúgója, Sebestyén kolléga! Érti? Folytassa.) Igen, kérdem, mi az ön véleménye erről a dologról, Papaverin kollégám? (Morgás. Köszörű. Hm. A véleményem. Az én véleményem, Sebestyén Károly Jakab Hektor úr!) Nos, semmi, hozzászólnivalója nincsen, Papaverin úr? Papaverin zsebre rakja a kezeit. Anélkül, hogy kivenné cigarettáját a szájából, oldalt egy kis nyíláson fog utat engedni véleményének, amely kis hahotákkal és ugyanolyan kicsi köpésekkel kezdődik. Banda. Szemforgató banda! Emberségesen átlyukasztani a hasakat! Jellemző galuska. Karakterisztikus knödli. Lesülhetne pofájukról a glaszékesztyű. Csuda jó helyen lebzselt maga egy álló évig Károly, Jakab és Hektor úr... S amikor szitkainak ormára érkezett, azt fogja mondani neki: Kétségtelen, Papaverin kartárs úr. Mire Papaverin: Mit? Kétségtelen? Csak azt akartam mondani, Papaverin úr, hogy önnek kétségtelenül igaza van. De tudja, hol láttam ezt a feliratot? (Itt műszünet következik. Aztán, bumm! Lecsapni Papaverinre, aki már annyi rossz tréfáját sütötte el rajta.) Egy vásárcsarnokban. Baromfira alkudozó háziasszonyoknak szólott!

Mosolyogva nézte a kislány ölében kuporgó csirkét. Egy kicsit visszaadja a kölcsönt a kopasz Papaverinnek. Élvezte a kitűnő jelenetet s eszébe sem jutott, hogy egy óra előtt ő is megjárta, alaposan belegázolt egy kínos tréfába. Megnézte a társaskocsi óráját. Holnap ilyenkor talán már a svájci határhoz közeledik a vonatja. Nézi majd a hegyeket, a távoli állatok apró pettyeit, s az állomások peronján a röhögő tehenek képeit, amiknek fülében kerek sajtdobozok csüngenek. Aztán majd a Rhone mentén fog szaladni a vonatja, s ő, mint utazásai közben legtöbbször, azt a kérdést igyekszik majd megoldani, hogy a vonat fülkéjében a menetiránnyal azonos irányban repülő légy minő sebességet fejt ki, a vonaton kívül ugyanazon irányban repülő légy sebességéhez viszonyítva?

Megnyomta szemüvegét, és elragadtatva simogatta meg a csirke fejét.

 

 

«Tovább a második részhez

Ugrás az oldal tetejére