Balázs Imre József: Karácsony Benő. Látó 2000/3., illetve in: BIJ: Mint egy úszó színház. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005., 23–28.
„Meghalt egy ember: egy fogsor, egy vastag szemüveg és egy sérvkötő maradt utána. Én ezt keveselltem. Talán azért kezdtem írni, hogy az én hagyatéki leltáram maradandóbb dolgokat is tartalmazzon”– írta Karácsony Benő 1938-ban, a Brassói Lapokban. Akkor még nem tudta, milyen nehéz dolga lenne annak, aki az ő hagyatéki leltárját próbálná meg összeírni néhány évtized távlatából. Mi marad egy író után, akit 1944-ben, az auschwitzi lágerben láttak utoljára? Mi marad egy tisztes polgári foglalkozással bíró családapa után, akinek a felesége és fia szintén az 1944-es eseményeknek estek áldozatul, különféle helyszíneken?
— Semmi baj, mon ami – mondhatná valamelyik regényhőse hangján. – Elvégre a maradandó dolgokról volt szó, nem? 5 db. regény, 2 db. színmű, egy kötetnyi novella. Üzenetek egy palackban. A palackoknak pedig megvan a maguk útja. Eljutnak valahová.
A palack-hasonlat egyébként szinte szó szerint szerepel a fentebb idézett, Brassói Lapokban megjelent szövegben. Talán azért folyamodott hozzá az író, mert fokozottan érezte (éreztették vele), hogy a mű megjelenése pillanatában elszakad a szerzőjétől. Akik kifogták a palackjait, sokszor nem tudták, mihez kezdjenek velük. Amit kaptak, nem illeszkedett igazán a magyar irodalom egyetlen vonulatába sem, és különösen nem a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom komor történelmi regényei, „faluábrázoló” regényei vagy szociális töltetű munkái közé. Karácsony Benő értetlenkedve fogadott minden olyan bírálatot, amely e kategóriák valamelyikébe próbálta volna könyveit begyömöszölni. De nyilván nem elégítette az a besorolás sem, amelyik „humoristának” címkézte őt. „Két év előtt felolvasó körúton voltam. Egy tekintélyes úr, elnöknek szólították, hasbavágott. Látod, barátom, szólott nevetve, ilyen vidám marhaságokra van nekünk szükségünk. Ez az ember nem az én palackomat halászta ki” – fűszerezi értetlenségét egy kis történettel Karácsony. Fél évszázaddal korábban Reviczky Gyula még valami mást nevezett humornak – a léleknek egyfajta derűs rezignáltságból táplálkozó állapotát, amely meglátja a szépet a rútban és a rútat a szépben, „mert hiszen tisztán egyik sem létezik”. Egy ilyesfajta meghatározást alighanem Karácsony Benő is inkább a magáénak érzett volna. Az ő nyelvi humora, poentírozó technikája, bizarr képi asszociációi elfednek valamit, ami valószínűleg fontosabb. „[M]ókáim csak vastag pokrócok voltak, amik fázékony valóságaimat óvták a meghűléstől” – mondja valahol Felméri Kázmér, a Karácsony-regények méltán legnépszerűbb hőse. Ez az önjellemzés mintha a klasszikus clown-szerepet idézné, a festékréteg mögötti bánatos bohóc sablonját. De Karácsonynál többről van szó, egy világképről, amelyet kortársainak nem sikerült kifejteniük a nyelvi humor mögül, s amely olyan, kritikustól kritikusig vándorló meghatározásokba sűrűsödött, mint a következő: Író, aki sem jobboldalra, sem baloldalra nem állott, hanem a „napos oldalt” választotta. A „napos oldalt” ki-ki igyekezett szája íze szerint elmorzsolgatni, mindenesetre volt benne valami gyanús – hogyhogy napos oldal, amikor itt állunk kézhez véve? Hogyhogy napos oldal, amikor milliók nyomorognak?
A „napos oldal” természetesen „csak” metafora, amelyet más metaforák erősítenek és árnyalnak a Karácsony-regényekben. A nap nélkül kétségtelenül nem működne ez a metafora. A napos oldalon való járás kilépés mindabból, ami színtelen, ami szürke. Van egy kis ünnep-hangulata is, és persze élet-íze, merthogy a nap az élet forrása. „Fogyott a fény, és én ösztönszerűen a napsütötte malomfalhoz húzódtam. Így tettek a bükkfa levelei is”– vonja meg a párhuzamot Felméri Kázmér saját napfényigénye és a bükkfaleveleké között. És rögtön ki is figurázza a párhuzamot, tükörrel tréfálva meg a leveleket: „most teljesen megfordultak, és a tükörben nézegették magukat. Fényéhségük szinte mulatságos volt.” A tükrözés kettős – a levelek magukat nézik a tükörben, Felméri meg a levelek reakcióiban saját magát.
Van Karácsony Benőnek egy regénye, az Új élet kapujában, amelyet az 1930-as évek óta mindmáig nem adtak ki újra. Ebben a regényében vetődik fel legtételesebben az a probléma, amelyet egy kész, zárt világnézethez való csatlakozás jelent. Amikor a regény búcsújelenetében a rezignált Tunák mérnök szemére egy rendszer hibáit vetik, a rendszerére pedig az elnyomottak kizsákmányolását, a mérnök válasza a következő regényt, a Napos oldalt vetíti előre egy pillanatra: „Ne felejtse el, mi csak hétköznap foglalkoztunk kizsákmányolással – felelte bágyadt mosollyal. – Vasár- és ünnepnap pihentünk és pihenő óráink alatt, csak úgy kedvtelésből – egy világot teremtettünk...” Nos, valami ilyesmi a „napos oldal” életfilozófiája. Az az elrugaszkodottság-élmény, az az öröm, az a – nevezzük így – szabadság, amely a vasár- és ünnepnapok sajátja, nem tévesztendő szem elől a hétköznapokban sem. Karácsony Benő hősei fenntartják maguknak ezeket a szabadság-szögleteket. Az üvegveranda, ahol Tunák mérnök ki-kiléphet kötelességekkel teli „hangya”-szerepéből, s amely később lakhelyéül is szolgál, a szemléletes Tücsöklak elnevezést viseli. Baltazár György pedig, a Pjotruska hőse csüggesztő napokon ilyesfajta napiparancsokkal próbál lelket verni magába: „1. Nekirugaszkodni. 2. Kitavaszodni. 3. Friss hajnalokból nagyokat lélekzeni.”
Karácsony Benő regényeinek friss hajnal-illata van.
Klärmann Bernát, aki később Karácsony Benő néven vált íróvá, 1888. szeptember 7-én született Gyulafehérvárott. Karácsony Benővé csupán fokozatosan „alakult át”. Az első novellakísérletek, amelyeket a Gyulafehérvári Hírlap tárcarovatában közölt 1908-ban és 1909-ben, Klärmann Benő, illetve Kóró Béni aláírással jelentek meg. Egy (fronton végigküzdött) világháborúnak és mintegy tíz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Dinnybefőtt című novellájának Napkelet-beli leközlése révén végleg íróvá avatódjék, most már Karácsony Benő néven. Írói karrierje nyugodt tempóban ívelt felfelé, 1925-ös bemutatkozó novelláskötete, majd az 1927-es Pjotruska után regényei szabályos, négy-öt éves időközönként jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. 1934-től rendszeresen részt vett a marosvécsi találkozókon is, párhuzamos ügyvédi praxisa miatt formális feladatokkal, például az írók segélyalapjának adminisztrálásával is megbízták. Ezek az apró-cseprő feladatok azonban nem építették be igazán a helikoni közösségbe, Szemlér Ferenc kortársi megjegyzései arra is rávilágítanak, hogy miért: „Nem tartozott a helikoni íróközösség élcsoportjába – nem zsidó volta miatt, de mert többekkel együtt csak mellékesen illett az Erdélyi Helikon, hogy úgy mondjuk »hivatalos« irodalmi felfogásába. Ennél az egyszerű oknál fogva nem lehetett sem »sztár«, sem lobogó, sem jelszó. Csak éppen kitűnő író, akit a felsorolásokból olykor ki is felejtenek. De ebben ő is hibás. Miért nem nyüzsög többet?” Úgy tűnik, Karácsony Benő nemcsak regényhőseit emelte ki időről időre a hangya-lét sürgés-forgásából, de saját életében is elkülönített egy sarkot a tücsök-lét örömeinek. Azt a sarkot, amelyet a Karácsony Benő névvel jelölt ki.
Írói státusára rendkívül jellemző a momentum, amelyet legemlékezetesebb sikereként idéz fel egy Ligeti Ernőnek adott interjúban: „Első komolyabb sikeremet Elszívják a szivaromat című beszélyemmel arattam. Ez az aratás akként történt, hogy az utcán elhaladt mellettem két siheder és az egyik azt kérdezte a másiktól: – Olvastad az Elszívják a szivaromat? – Nem – mondta a másik. – Mi az? – Ki volt téve az újságba, jót röhögtem rajta. – Muris volt? – Rém muris. Egy pasinak volt egy szivarja... A többit aztán nem hallottam. De nagyon elégedett voltam magammal.” Az ehhez hasonló apróságok vagy egy-egy távolból érkezett olvasói levél többet jelentettek számára, mint az Erdélyi Helikonban megjelenő, többségükben kedvező kritikák.
Van valami kedves hetykeség a Ligeti Ernőnek adott válaszokban. E hetykeségnek természetesen köze van ahhoz is, ahogy az interjú készült: két tollforgató ember ül a kolozsvári New York kávéházban, mindennapi törzshelyükön, majd néhány perc erejéig átalakulnak riporterré és interjúalannyá. Utána folytatják azt, amiért mindennap bejárnak a kávéházba: újságot olvasnak, csevegnek, jó szivarokat szívnak.
Aki Gyulafehérváron jár, nézzen fel a templom tornyára. Ez az a templomtorony, amelyet végzetes baleset ért volna, ha Karácsony Benő egykor meg nem kíméli: „mosolyogva emelem föl a tavaszi köpenyem szárnyát, hogy le ne söpörjem vele a templom tornyát”. Vannak városok, amelyek hangulata beivódik egy-egy író könyveibe. Ha valaki Nagykárolyra kíváncsi, Kaffka Margitot kell olvasnia. Udvarhely három T-kezdőbetűs író –Tompa, Tomcsa, Tamási – nyelvén mutatja meg háromféle arcát. Gyulafehérvár számomra az a Fehérvár, amelyet Karácsony Benő látott és írt meg néhány regényében és novellájában „elnéző szeretettel”. Talán ez a szókapcsolat jellemzi leginkább azt a viszonyt, amelyet elvágyódások és vissza-visszatérések színeznek. Karácsony Benő szinte mindent tud erről a városról, ő maga mégsem a városé. Van egy saját, külön világa, amely kívül van a városon, és kívül van azon is, amit (a városban és másutt) világnézetnek szokás nevezni. „Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló – gondoltam hetykén –, amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót. A nap vagy az idő úgyis kiszívja a színét, aztán szerezhetek majd újat. Nem – ráztam jóízűen a fejem, amikor jöttek, hogy hé, Felméri, dugd ki a zászlódat a padláslikon –, nekem nincsen zászlóm, akármit is mond rólam majd az utókor.” Ezt persze Felméri mondja. De mondhatná Karácsony Benő is valamely interjújában. Mindenesetre nem árt odafigyelni a nyilatkozat egyik árnyalatára, amely ráadásul ismétlődik is: a világnézet akkor lesz problematikus, „ha jön valaki”. Vagyis, ha mutogatni kell. Többféle érvvel is meg lehetne támogatni ezt az odavetettnek tűnő megállapítást. Úgy tűnik, Karácsony Benő a világnézetet nem tartja mutogatandó dolognak. Talán azért nem, mert azt gondolja, nem felmutatható, mint egy jelvény vagy lobogó. Megfogalmazásával is bajok adódhatnak – jelzik regényeinek egyes mondatai (például Felméri egyik helyzetjellemzése: „Az ember eldobott és elejtett elméletek között gázolt, úgy tele volt velük az utca.”). A legjobb érv talán mégis az, hogy az ember nem másoknak, hanem saját magának kell hogy elszámoljon tetteivel. A lobogó másoknak szól. A tettek következetessége viszont személyre szóló jelzés. A következetességet nem lehet jelvényszerűen felmutatni, hanem végig kell követni, akár belülről, akár kívülről, folyamatos, résztvevő figyelemmel.
Tót H. Zsolt, Karácsony Benő értő monográfusa az író sokat vitatott életfelfogását elemezve az érem mindkét oldalával számoló nyitott gondolkodást emeli ki. Ez a nyitottság tette lehetővé, hogy élete során, de főleg halála után az írót a legkülönbözőbb csoportosulások tekintették magukéinak, ugyanakkor pedig szinte mindegyik bíráló megjegyzésekkel fűszerezte tetszését. Mindazok az alapelvek, amelyeket a Karácsony-művekre irányuló „résztvevő figyelem” feltárhat, a nyitott gondolkodáshoz kapcsolódnak. Karácsony nonkonformista, de ebbe a nonkonformizmusba időnként az is belefér, amit Szerb Antal G.K. Chestertonról mond: „olyan, mint az a javíthatatlan korhely, aki egyre később és később feküdt le, amíg odáig nem ért, hogy most már este fekszik le, és reggel kel fel, mint a józan ember.” Vagyis ez a nonkonformizmus nem csupán az ellenkezés vágyából táplálkozik. Monográfusa a „spontán, önszabályozó rend” iránti vonzódást tekinti még központinak Karácsony Benő életszemléletében. Ez nyilván árnyalódik a Karácsony-regények természetközelségével. Túlegyszerűsítené ezt a természettel való kapcsolatot az, aki valamiféle romantikus természetbe való vágyódásról beszélne Karácsonynál. A természet az említett „önszabályozó rend” modellje is, amely bizonyos értelemben működtethető a regényhősök városi életében is. Azok az esetleges „kalandok”, amelyek Felmérinek csak bizonyos részeket mutatnak meg Párizsból, korántsem lényegtelenek, amennyiben a természeti perspektíva felől szemléljük őket. A természet történései önmagukban esetlegesek – mondjuk, a víz elviszi a part egy részét –, mégis engedelmeskednek valamiféle (halványabban vagy erősebben) érzékelhető rendnek. A levelek a nap felé nyújtózkodnak, a „szelídített” nyuszt pedig végül megfojtja Felméri háziállatait. Csupán figyelni kell ezekre a jelekre. Csupán meg kell tanulni őket jelekként olvasni.
Amikor Ruffy Péter meglátogatta az írót otthonában, hogy riportot készítsen vele, így jellemezte a környezetet: „Körülöttem finom, halk, polgári világ. Pasztellképek a falon, metszetek, kényelmes karosszék, ízléses bútorok.” Vajon a regényhősök nonkonformizmusa mögött egy ízig-vérig polgár rejtőzik? Vagy a polgári értékrend alapjai a nonkonformizmusig nyúlnának vissza? Cs. Gyímesi Éva nemrégiben „korán jött polgár”-nak nevezte Karácsony Benőt. Szerinte a polgár és a független értelmiségi modelljei egyaránt egy személyiségközpontú értékrenden alapulnak. „A polgári értékrendben a közösséget sohasem egyén fölöttiként tételezett eszme teremti, hanem a valóságos érdekközösség vagy a Másik iránt személyesen, szabadon és tevőlegesen vállalt szolidaritás.” Ha így rajzoljuk meg a polgár figuráját, akkor arcéle feltűnően emlékeztet a Karácsony Benőére. Csak ne felejtsünk le a szája széléről egy halvány, árnyalatnyi mosolyt. Ettől lesz belőle igazán Karácsony Benő.
