Kardos László: PJOTRUSKA. Karácsony Benõ regénye - Révai, Nyugat, 1937/11.

A félreértett vidéki talentum, a kisvárosban kallódó tehetséges újságíró egyike a leggyakrabban megrajzolt regényfiguráknak a század magyar regényirodalmában. Nemcsak azért van ez így, mert egész csapat regényírónk vidéki riportersorból cseperedett föl és legzamatosabb élményei éppen a hajdani redakció pecsétes íróasztalához kapcsolódtak, hanem - s talán még inkább - azért is, mert egy-egy nyugtalan fiatal újságíró és a tunyább vidéki társadalom ellentétében jelképesen ott zajlik a haladás és a maradiság, a forradalom és a reakció, az ifjúság és az öregség, a »nyugat« és »kelet«, egyéniség és kollektivitás - s még egy néhány ilyen fogalompár örökizgalmas csitíthatatlan harca.

Karácsony Benő Pjotruskája az ismerős - és írói szempontból éppen ezért igen kényes - témát elfogulatlan bátorsággal, magabízó kedvvel formálja újra. Jókedvűen lábolja meg a közhelyek tócsáit, nem feszeng gátlásosan nagyon is provinciális panoptikumának nagyon is markánsan kikészített figurái között. Ez az író hisz magában és ez a hit impozánsan biztossá teszi a járását. Tehetségébe vetett hite nem is alaptalan. Nyelvében ösztönös erő van, amely kincset és salakot lüktetve sodor előre, - alakjai, ha egy-egy jellemvonásuk elefántkórosan túl is fejlődött, mégis csak élnek, - bőven bugyborékoló ötletei közt sok az egészséges, pattanó.

A regény első taktusai egyébként félrevezetnek. Karikatúrás, bohózatos képekben indul meg a kisvárosi élet ügyes hangosfilmje, s az olvasó helybenhagyólag emlékszik vissza a borítéklap reklámcikkére, amely az írót mint az egyetlen erdélyi humoristát konferálja be. A történet azonban hamarosan elkomorodik, a szereplők mosolya megritkul, vagy eszelősen odafagy a furcsa szájakra. A Pjotruska végül is nyomasztó olvasmány. De hogy »nyomasztani« tud, az már maga is bizonyíték affelől, hogy nem tehetségtelen írás. Ami visszhangot ver bennünk, ami hangulatot kavar idegeinken, az mind az egyénnek szól, az egyes és kivételes embernek. Ez a regény keresztül-kasul individualista. Így hát »elmaradt korától« vagy - ki tudja - »megelőzte korát.« Annyi biztos, hogy ezt az írót semmi divatos kollektivista frázis meg nem indítja. Az élet legtöményebb változatát, formáját az egyénben érzékelte-élte meg és ezt az élményét nem hajlandó megtagadni.

Hogy a regényírás technikájában még fejlődnie kell, az kétségtelen. Nem szabad oly szenvedéllyel megvésni egy-egy alakját, mert az ilyen túlábrázolt figura rendszerint eltorzul. (Mint például az elcsapott fogalmazó.) Ötletességét sem szabad olyan sűrűn dokumentálnia: ritkábban süljön ki az elektromos töltés, de átütőbb szikrákban. A gáttalanul áradó, hordalékos nyelvet pedig egy stilisztikai szkepszis jótékony szűrőjén kell áteresztenie.

Ugrás az oldal tetejére