Líra. Novellák. Válogatta és az előszót írta Géczi A. János. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990.

A HELYTÁLLÁS ÖSVÉNYEIN

Ha a Karácsony-regények ismeretében valamiféle tragikus-bohókás "bemondásgyűjteményre" számítva veszi kezébe az olvasó ezt a kötetet, igencsak csalódhat. Az itt közreadott novellafüzér sokkal több ennél. Hogy mégis két évtizedig kellett várni kiadására, miközben a regényei több kiadást is megértek, azt nem a novellák színvonalával, hanem a szűkebb pátriánk irodalmát mindig is lázban tartó regényéhséggel lehetne magyarázni.

Arra a széles körben elterjedt úzusra gondolok, mely a rövidprózában már valamit felmutató szerzőtől nyomban a regényt kéri, azt nyomozza minden terjedelmesebb írásban. Ezen morfondírozva és persze a jelenséget önkényesen sarkítva is kissé, akár azt is állíthatnám, hogy prózairodalmunk szép számú megírandó regényből és megannyi potenciális regényíróból áll. És ha majd minden regény megírattatik — folytatnám most már az ötlet kedvéért is —, biztosan kerül majd irodalomkritikus, aki a terjengős írásokban éppenséggel a tömör, feszes, ötletes, egyszóval remek novellák után fog kutatni, és majd sajgó nosztalgiával fedezi fel, hogy a sok regényíró között akad bizony néhány ígéretes novellista is.

Személy szerint ilyen novellaírónak tartom Karácsony Benőt. Teszem pedig a fent jelzett nosztalgiával. No nem is azért, mintha regényei (Napos oldal, A megnyugvás ösvényein, Pjotruska) nem ütnék meg — irodalmunkban legalábbis — az akármikori újrakiadhatóság irigyelt mércéjét. Sőt, távol áll tőlem az is, hogy a korabeli bírálatokra kacsingatva fanyalogjak Miss Mabel lógó harisnyája, Nofrete tüneményes alakja, Csermely bolhaszínű felöltője láttán. Az efféle kirohanásokkal pedig "a legjobb humanizmus ellen vet, amikor olyan életvitelt romantizál, amely mellett a világ beleszikkadhat gondjaiba ráncaiba, csak valaki egyetlen [...] kerüljön a »napos oldalra«" (Gaál Gábor) — egyáltalán, nem értek egyet. Rácáfol erre Karácsony egész életműve, sorsának alakulása, hiszen megmarad mindvégig helikonistának, miközben már a korunkosoké a "napos oldal", magyarnak, amikor zsidóként választhatná a biztonságot nyújtó emigrációt, és végezetül zsidónak, amikor magyarságát "kamatoztatva" talán megmenekülhetne. Viszont nem hallgathatom el, hogy "elkövetett" regényei ellenére, pont a novelláiban fellelhető "ráérősen tömör" játékosságot tartom időtállónak. Regényeiben pedig a feszes, novellányi villanásokat, mindazt a biztos kézzel visszafogott izzást, mértéktartó költészetet, amiről a regény eleve lazább szerkezetének buktatóiba, sikerírók hibájába esve, váratlanságra, sziporkára "utazva", nemegyszer megfeledkezik. Ezekkel a "kihagyásokkal" tudható le a Németh László-i könyörtelen fogalmazás: "Nagyszerű villózás, de nem igazi fény." Mindkettőjük mentségére: a kétségtelenül erős, de nem megsemmisítő megállapítás a Pjotruskára, Karácsony első regényére vonatkozott.

Karácsonynál a hangvételt, a hozzáállást, írásai hangulatát is maradandónak tartom. Mindazt, ami ma is olyannyira időszerű, amit az örök-magányosak, az afféle hangzatos írói programmal nem rendelkező, mert nem is rendelkezhető, csak "civilben", második műszakban írók elfogadható, sőt egyáltalán lehetséges magatartásának érzek. Számára — miként számunkra is, a ma itt írni próbálók számára — leginkább járható ízt: a megélt egyediből, sajátságosból kibontani, kihozni a továbbmutatót, általánost, időtlent. És mindezt a közért önként felelősséget vállalók, a mindenkori pengeélen táncolók "ökonomikus tömörségével", de ugyanakkor a magánember játékosságával, a vállalt feladatból adódó másság rejtegetésének azzal a játékosságával, amely nyitva hagyja, mintegy biztosítja a megörökített, láttatott közösségbe való visszatérés egyetlen módozatát. Megélni, írásban láttatni — újrateremteni tehát — , aztán visszatérni és továbbélni a régit: nyomasztó kettősség.

Egyszer elkezdve, ezt csak az egyre újabb és újabb láttatás, az írás folytatása révén lehet úgy-ahogy feloldani.

Innen vezethető le az említett regényéhség másik vetülete, az írnivágyóké és -tudóké. Hiszen a regényírás, a valóból az újrateremthetőbe feledkezés akár évekig napirenden tartható egyértelműséget, önbizalmat adó visszatérés hidegzuhanya követi. Karácsony esetében az örök kisvárosba, ahol: "a virágaival felgyertyázott gesztenyefák alatt néhány dekával meghízva kullog haza a nép, halk meséim birodalmának népe, viszi a kártyanyereséget és a hírt, hogy az az izé, annak a pipásmesternek a fia itt lóg a városban" (Líra). Tehát nem hazalátogatott, visszatért, hanem "itt lóg", mert az örök kisvárosból — legyen az századeleji vagy századvégi — nincs végérvényes menekülés, mint ahogyan nincs amolyan igazi, teljes értékű visszatérés sem. Itt csak otthontalanul van otthon az, aki írásra adta a fejét.

Az otthontalan ember otthon-vágya a regények elvágyódásaiban, eltávozásaiban és visszatéréseiben bontakozik ki a jól ismert teljességgel, de a novellákban is végig kísért. Senki sincs igazán otthon, a helyén ezekben az írásokban a Karácsony-énre utaló hősök közül. Sem a kisuppolt férj, aki "Kovács Lajosnak mondta magát, de egyéniségének megjelölésére előszeretettel és derűs megvetéssel használta a Ludovicot is" (Viloja), sem az, önzetlen, jóságos tata [...], aki palotákat szeretett volna ajándékozni a fiának, egyet a főtéren, szemben a vasdepóval, és egyet Párizsban, a főutcán", de aki aztán a "palotás" környezetben mindent elront (Novella a tatáról). Nem is lehet másként. A kisvárosi csak kisvárosit cselekedhet, álmodhat. A vasdepós főtérre képzelt palota mellé nyilván csak egy főutcai jöhet számításba, még ha Párizsba szánták is, hiszen volt és eljövendő létünk provincia-tudata meg álmainkban is elkísér. A főutca a fontos ott, ahol egy "európai karrier" történetét "úgy hallgatják, mint egy regényt". Mert regényesen hihetetlen és szerfölött gyanús a dolgok rendje ellen forduló akármilyen egyéni kezdeményezés. Ebben a világban nemcsak Harcsainak, hanem hírbe hozott tanárának is repülnie kell, pedig annyiról van szó, hogy egy gyerek ("az utolsó pad az osztály legvégén") próbál kihasználni egy váratlanul adódó lehetőséget, hogy menekülhessen, áthágja az eleve adott ülésrendet, ami szerint "ki volt a többieké is jelölve: a csincsillakabátosoké, a sokgyerekes csendes háziaké, a szubretteké es a boldogság hajótöröttjeié" is (Harcsai).

Karácsonynak nincsenek a szokásos értelemben vett pozitív vagy negatív hősei. Itt senki sem igazán rossz, mint ahogy nem is jó. Csak szomorkásan rokonszenves, vagy ami a legtöbb: már-már nevetséges. "Van ezekben az emberekben valami homályos költészet, ha ők nem is látják" (Tempo andante). Novellái pedig nem az élethalálharc színterei, még csak a felkorbácsolt érzelmekéi sem. A Csendes történetben egy bárófamília eltűnésének vagyunk szemtanúi. Semmi forradalom vagy "előremutató pozitívum", az írói hozzáállás már az írást indító mondatban egyértelművé válik: "A falu kőcserepes parasztházai finom iróniával néztek fel a hajdani kastélydombra." Emlékezetessé, már-már egyedivé a novella az utolsó sarj, az öreg bárólány emberközelbe emelése, finom megrajzolása révén válik (talán azért is, mert hosszú éveken át ahhoz szoktattak, az volt a "normális" számunkra, hogy az ilyen pusztulásra ítélt "társadalmi képződményeken" átlépni illik), akinek — bár a lelkében "meghalt apák hideg, néma zászlóalja vonult tova, és legvégén gyászos hintóban egy fagyos, komor asszony: a Családi Hagyomány" — mégsem sikerül megállítania a pusztulást, amely után csak a szóbeszéd marad s a tiszta — mert még nem ideologizált — korhangulat: "Mord falú, nagy debella kastély volt, a szónak azért daliás, lagzis, batáros, históriás értelmében." Nem történik semmi szenzációs ezekben a történetekben. Látszólag minden a maga megszokott helyén van, az élet megy tovább, de amihez az író hozzáér, az szinte érezhetően kimozdul, előremutatóan anakronisztikussá válik. Más jelen és mindenképpen más jövő illetné meg ezeket az embereket. De amíg az eljövend, eleve kudarcra ítéltetett az otthonkeresés csökönyös visszatéréssorozata. Lotti, "akinek regénye van", egy párizsi áprilist idéz, pedig egy "sokat szenvedett frizernő"-ről van szó csupán (Tempo andante). Ismerős a hnzatéréskor rnindannyiszor végigszenvedett hiánynyérzet: "Engem, úgy látszik, rászedtek mert a képeslap, amely hazacsábított, meleg, meghitt, egészséges dolgokat akart elhitetni velem, s most, ahogy számba veszem az utcákat és ifjúságom leltárát, látom, hogy itt hiányok vannak, és hallom, hogy a házakról lemondóan hull a vakolat."

Karácsony valójában Baltazár Györgynek, a Pjotruska végül is sikeressé váló írójának az útját járja végig újra és újra. Ír, hogy kisvárosi létéből kitörhessen, sikeres íróként pedig már nem kapja otthon a helyét. És kezdődik minden elölről. A kör bezárul, egymásba, egymásra futnak a helytállás ösvényei. Pedig megalkotta, mondhatnám "begyakorolta" a mindenthagyás önironikus nagyjelenetét is: "mosolyogva emelem föl tavaszi köpenyem szárnyát,hogy le ne söpörjem vele a templom tornyát" (Líra).

Karácsony Benő annak idején "jópofaságával", szereplői játékosságával — gyerekfejjel a tankönyvirodalmat kizárólagosan hivatalosnak, érvényesnek tudva — már-már Erdély-idegennek érzett újszerűségévei "fogott meg". Később, úgy jó tíz éve talán, a hangulatteremtés titkát próbáltam ellesni írásaiból, hogy a többieket, a közelebbi és távolabbi mestereimet most ne említsem.

Mostanában pedig Karácsony írásaiban arra keresem a választ, helyben maradása, halála tehát, sajnálatos balesetsorozat következménye, vagy a tudatosan vállalt, meggyőződése szerint "mást pedig nem tehető" intellektuel-sors része volt-e. Hogy egyáltalán létezett, létezik-e ilyen sors? S ha igen, ki hol dönti el, ha eldöntheti egyáltalán, meddig kell helyben maradni, végezni a végzendőket. Vagy ha ez is a "ki-ki magának" elve szerint valósul meg, ha személyes ügy, akkor a fennmaradó írások — a végül is mindenkinél egy egésszé összeálló személyes életmű — miként adhatják ki, a többi személyes-egész életművel együtt, a közös irodalomban — esetünkben a nemzetiségi irodalomban — elvitathatatlanul létező, szerintem pont most eleget nem emlegetett megtartó erőt. Egyáltalán: nyertünk-e maradásával, mi, ittmaradottak annyit, amennyit elhallgattatásával az összirodalom veszített? Többek között Tamási (elvégre nem maradt), no meg Remarque jut eszembe. Ez utóbbi csak azért, mert annak idején egyszerre fedeztem fel írásait a Karácsony regényeivel, s ez a véletlenszerű egybeesés, bármennyire furcsán hangzik is, azóta a párhuzam megvonásával kísért. Biztos kudarc lenne ez, de mégis, valahányszor Remarque-könyv kerül a kezembe, mindig felötlik bennem, vajon miként alakult volna Karácsony életútja, ha nem kell elpusztulnia Auschwitzban, ha idejében felismeri a tragédiát,s ki és el is akar menekülni előle. El, a deportálással tetőző pogromlégkörből, ki a még most is mindenütt kísértő kisváros "visszahúzó" szorításából.

Karácsony maradt, míg kortársa — hiszen szinte egyszerre indulnak, noha Remarque tíz évvel fiatalabb is, de ugyanonnan, az első világháború lövészárkaiból szabadulva — ment, menekült a hitleri terror elől: alkotni, meg- és fennmaradni. Lenyűgöző, "versenyképesen formatervezett" pályaív a világpolgár Remarque-é, balladisztikus helytállás, csökönyös ragaszkodás a mi Karácsony Benőnké.

Karácsony marad, maradni készül, mert nem vállalja sem — kifele tekintve — a korigény, kordivat elébe menő "háborús históriálást", sem — itthoni léptékben, az akkor induló irodalomban — az akkor divatos történelmi irályba burkolt sokjelzős nosztalgiát, illetve a székely mítosz népi és népieskedő, "liturgikus és feleselő" realizmusát, de még a csírájában már fellelhető "tiszta osztályvonal". tárgyiasult ábrázolásmódját sem, hanem egyfajta "harmadik" (vagy negyedik?) úton a prózába rejtett költészet, a lírai groteszk sajátságos változatát műveli. Nem csoda hát, ha nagyon hamar megtanultuk, mi az ötvenes évek szülöttei, hogy nevét nem szokás egyszerre emlegetni sem a szám szerint egyre gyarapodó klasszikusainkkal, sem pedig az indulás szakaszában állandóan vitázó, találkozó, "valló es vállaló" írástudóival. De e "mássága" ellenére — ami érzésem szerint életművét, sorsát még nem is olyan rég már-már kitörölni látszott irodalmi köztudatunkból —, én hiszem, hogy manapság még vagyunk itt néhányan, akik — ha nem is kimondottan általa, de sorsából, írásaiból okulva — szükségszerűen jutottunk el a Pjotruskában megfogalmazott írói hitvallásáig: "Az író írjon, és ne legyen boldogítóhivatal. Ha nemcsak fülbemászó locsogások szerzője, hanem művész is, akkor majdnem mindegy, hogy miről ír. Minden keretben, minden időben, még a legidőszerűtlenebben is el fogja mondani azt, ami a kor zűrzavarai vagy túlságos nyugalma miatt a lelkét nyomja ..."

(A kiadásról) Jelen kötetben az olvasó az Irodalmi Könyvkiadó gondozásában 1968-ban megjelent Tavaszi ballada novelláival, valamint néhány, az egykorú sajtóból legújabban előkerült írással találkozik. Mivel válogatásról, az írások számát tekintve, szó sem lehetett, a hangsúly azok egymásutániságának "kiválogatására" tolódott. A sorrend kialakításánál nem vettem figyelembe a novellák keletkezésének (közlésének) kronológiáját, sem egyéb "tényszerű meggondolást", sőt, az említett kötet belső tagolását is elhagytam. Célom: a Karácsony-novellák minél élvezhetőbb, emlékezetesebb olvasatának a megteremtése volt. Tudom, nem tévedhettem sokat, hiszen akármilyen sorrendbe szedve is, Karácsony úgyis Karácsony marad.

Az újratalálkozás örömén túl, a rövidpróza kedvelőinek amolyan ritka ünnep is egyben ez a kiadás, mert akárhogy vesszük — az 1925-ös Tavaszi ballada nem tartalmazott minden novellát, az említett 1968-as pedig a novellák mellett a színdarabokat is "hozta" — Karácsonynak ez az első önálló novelláskötete.

GÉCZI A. JÁNOS

VILOJA

Kovács Lajosnak mondta magát, de egyéniségének megjelölésére előszeretettel és derűs megvetéssel használta a Ludovicot is. Belenézett egy kerek zsebtükörbe, oldalra kormányozta az orrát és csendesen, nagy nyomatékkal mondta:

— Ludovic.

Negyvenéves lehetett, arcát kicserezte valami szenvedés, olykor magához tért távoli álmaiból, kinyitotta a szemét, és helyrerángatta elgörbült nyakkendőjét.

— Ludovic — jelentette ki ilyenkor, és belepofozott a levegőbe.

Egy fiatalember üldögélt mellette.

— Elmondok magának valamit, barátom — szólt a fiatalemberhez —, látom, nagyon unatkozik. Két hónap előtt kivágtak az állásomból. Ruhatáros voltam egy kávéházban. Egy vacak kis tavaszi felöltőt loptam. A gallérja zsíros volt, visszaadtam a tulajdonosának. ...De nem is erről akartam beszélni... Vilojáról fogok regélni... A háború utolsó évében történt. Sebesülten jöttem haza, volt egy kis megtakarított pénzem, hát csináltattam magamnakegy csinos rézgombos atillát. Húsz darab ragyogó rézgomb volt rajta, mindenik akkora, mint egy százkoronás arany. Ha felkötött karral végigsétáltam az aszfalton, a gombok pazar ragyogást vittek véghez, visszatükröződött bennük a templomtorony, a gesztenyeallé, a hirdetőoszlop, minden, ami az utamba került. Ezek a gombok okozták a vesztemet. Ön bizonyára informálva van arról, hogy a majmok és a nők szeretik a fényes tárgyakat. Így ismerkedtem meg a feleségemmel, aki akkor egy tőzsdeirodában volt kettős könyvvezető. Mondhatom, nagyon jól értette a dolgát. Barna volt, középen két oldalra fésülte a haját, három hónap múlva szerelmi viszonyra léptem vele. Egy este, május tizenötödikén történt, egy cukrászda előtt üldögéltünk. Fagylaltozás közben egyszer csak kiveszi a kanalat a szájából, és azt mondja nekem, hogy másállapotban van. Puff — gondolom magamban, lelkemben néhány könnyed felhőfodorral. Később, amikor elfogyasztotta a fagylaltot, közli velem, hogy negyvenezer korona készpénz fölött rendelkezik, van ezen kívűl két szobára való ízléses berendezése és egy eredeti bécsi zongorája.

— Milyen gyártmány? — kérdezem tőle.

— Wirth — adja meg a választ.

Tulajdonképpen azt akartam tőle kérdezni, hogy hát lelke van-e? Akkoriban költészettel is foglalkoztam, sokat lapozgattam Strindberget, tőle tudom, hogy sok nő lélek nélkül jön a világra. Szerintem az ízléses berendezésen kívül a lélek is fontos. Nemde? Hogy a lelkét is bebizonyítsa, aznap este kombinéban leült a kerevet sarkára, és amíg én cigarettáztam, könnyezve és kitűnő hangszereléssel elszavalta nekem Pókainét. Ismeri, ugye?

Lehunyta a szemét, és átadta magát távoli álmainak.

A fiatalember felrázta.

— A tárgyra, uram.

— Ne siessen, szegény barátom, elég korán fogja maga is befejezni.

— Tehát feleségül vette.

— A legnagyobb mértékben. Ha kidobtak az asztalra egy marék aprópénzt, ő két másodperc alatt összeszámlálta. Rápillantott a halomra, az ujja hegyével egy kicsit szétturkálta, és a következő másodpercben már mondta is: negyvenhét vagy ötvenhárom és így tovább.

— Elsőrangú — csettintett a fiatalember a nyelvével.

— Volt ebben valami nyugtalanító. Fontolja meg barátom: egy nő, akinek ilyen éles a szeme, és ilyen pokoli bravúrral számol! Én minden valamirevaló összeadásban legalább két hibát követek el. Ezt a mutatványt gyakran elismételtettem vele, és becsületszavamra kijelenthetem, hogy sohasem tévedett. Viszont volt a lényében valami megnyugtató vonás is. Például a harisnyatatarozás. Ahogy ott ült a széken lehajtott fővel, kezében a tű, ölében a léket kapott harisnyák gomolyaga, az orra, amely a nap többi óráiban rendszerint duzzadtnak és alaktalannak látszott, ilyenkor megszépült, meghitt körvonalakat kapott, többet mondok, uram: szublimálódott, mint egy ambiciózus iparos a Kreutzer-szonátától. Napszítta vászonruháját felfejtette, néhány mulatságos figurát, stilizált mimózát hímezett belé, és készen volt a konyhaterítö.

Jól tudta utánozni hajdani osztálytársnőit, akik verset mondtak a vizsgán és félelmükben elcsurogták magukat.

A hasbeszélők hamis cérnahangját is mulatságosan imitálta. Mondom, barátom, kifogástalan házaséletet éltünk. Viloja pénzecskéjével házacskát vásárolt, hivatalba járt, délután kitatarozta a harisnyákat, eljátszott valami Chopint, este, ha jó kedve volt, utánozta a hasbeszélőket, vagy az újságot olvasta és ceruzájával gondosan kijavította a sajtóhibákat. Egyszer nagyon felbőszítették a sajtóhibák, felmondta a lapot, és beiratkozott egy kölcsönkönyvtárba. Sokat olvasott. Nagyon sajnálta, ha a regényekben valaki tűzbe dobott egy bankjegyet vagy könnyelműen és minden beosztás nélkül költekezett. A Knut Hamsun Éhségének hőse például ágrólszakadt foglalkozásnélküli egyén létére odaajáindékozta valakinek a pénzét. Másnap csontokat rágott. Vilojám nagy elégtétellel kiáltott fel: úgy kell neki! Hát így éldegéltünk. Hetenkint kétszer egy fél órára összebújtunk a paplan alatt, meleg csókokat váltottunk, aztán mindketten ásítottunk, majd mikor ez a műsorpont is lezajlott, feleségem azt mondta:

— Na most aludjunk. Holnap kelkáposzta lesz khalbásszal.

Így mondta: khalbásszal. Említettem, hogy költészettel is foglalkoztam akkoriban. Ne mondd, hogy khalbász, figyelmeztettem szelíden, az nem irodalmi. Az ujját belemélyesztette a hajába, és nagyot ásított. "Ugyan, hagyd már az irodalmat. Ismertem egy költőt, a szomszédunkban lakott, délelőtt verset írt, délután levette a nadrágszíját és elfenekelte a gyerekeit. Svindli az egész." Egy szeles augusztusi délután az utcán összekaptunk egy konzoltükör miatt. Ez akkor volt, amikor a németek az Argonnokból nagy áttörést jelentettek hetvenkilenc ágyúval és kétezer francia halottal. A probléma az volt, hogy divatosak-e a konzoltükrök vagy sem. Hallottam ugyanis, hogy valahol egy ilyen fajta tükör olcsón eladó. Ő azt állította, hogy nem divatos — általában haladott világszemlélete volt —, én amellett törtem lándzsát, hogy ez korántsem olyan nagy hiba. Sötéten végignézett rajtam, aztán pizzicato felnevetett. Este már nem utánozta a gyermekek selypítő csicsergését, hanem azt kérdezte tőlem, hogy miért nem fürdök gyakrabban. Odaléptem hozzá, megfogtam gyöngéden a fülcimpáját — azelőtt jólesett neki, ha a fülcimpáját fogtam —, és a szemébe néztem. — Mondd azt, hogy Viloja — szóltam hozzá gavalléros mosollyal, s a hangom határozott bűntudatot mutatott...

— Magyarázza meg azt a viloját — javasolta a fiatalember szakszerűen.

— Hollá, nem mondtam még? A feleségem azt szokta mondani: viloja... Édes kicsi vilojám...

— Elsőrangú. Így szólította?

— Korántsem. Néha vágyat érezhetett, hogy valami gyöngédséget mondjon, hát csak úgy, egy ismeretlen valakinek címezve, maga elé döngicsélte a viloját... Mondom, megfogtam a fülcimpáját, mire ellökött magától. Egy szeles augusztusi estén történt, augusztus tizenhetedikén. Másnap megjelent az apja, egy görbe hátú becsűs, sasorral, francia kecskeszakállal, mint Mac Mahon tábornok, és Vilojával egyesülve kiemeltek békés családi tűzhelyemről. — Mars ki — szólott a Viloja papája. Vastag mutatóujját az ajtó felé szúrta. — Elmenjek? — kérdeztem a feleségemtől udvariasan. — De mennyire — feleli ő, és nyitja az előszobaajtót. Szóval elmentem. Egy hét múlva üzeni nekem, hogy két darab alsónadrágot felejtettem ott, távolítsam el a lakásból. Jelentkeztem az alsónadrágokért. A foltokat, amiket meghitt házastársi minőségben, szublimált orral ő applikált rájuk, közben lefejtette. De ezt csak úgy mellesleg, nincs semmi jelentősége. Hónom alatt a holmikkal letérdelek előtte, és azt mondom neki: szenvedek, egyetlen Vilojám, cudarul ver a pulzusom, a gyomrom sem működik rendesen, ahol kosztolok, faggyúval főznek, tartalmatlan az életem nélküled, alázatosan, kérlek, engedd meg, hogy visszatérjek hozzád. Int az állával: maradhatsz. Másnap megfoltozza újra az előbb említett alsóneműket, és általában igen megható hozzám. Szépecskén élünk, Elmúlik két esztendő...

— Valami lelki adalékkal nem szolgálhatna Viloját illetőleg? — vetette fel a kérdést a fiatalember.

— Lássuk csak. Ön lelki dimenziókat gondol. Mélységet és magasságot. Azt hiszem, volt benne annyi mélység, mint egy lavor zavaros vízben. Ami a lelki nagyságát illeti, e tekintetben minden bőrgyári munkásasszony felvehette volna vele a versenyt, ha magas francia sarkot visel. Egyszer részt vett egy lábversenyen és második díjat nyert.

Szerette nyersen a sárgarépát, és volt egy zsákja, tele selyemhulladékkal, amiket a szomszéd szabónőtől kapott. Minden hónapban kivette egyszer a zsákot a szekrényből, leült a földre, és gyönyörködve turkált a tarka rongyok között. Éjszaka ölelés közben azt kívánta, hogy csókoljam meg teljes erőmből, ha kevesellte, gyöngéden hátba vágott, reggel már közönséges éhenkórásznak nevezett. Ha hazatértem a hivatalomból, le kellett vetnem a nadrágomat, hogy ne kopjon. Akkoriban megcsappant a mellékjövedelmem, titokban hozzákezdtem egy színdarabhoz, el is készültem vele, de barnám felfedezte a gaztettet, és egy konyhakéssel szabályos négyszögű hygiéne-papirost készített belőle. Mire hazaérkeztem, már ott lógott madzagra fűzve egy kampós rézszögön. Kilencszázhuszonkettő június negyedikén elveszett valami bankjegy a szekrényből. — Te lopsz? — kérdezi tőlem. — Szó sincs róla — szólok nevetve. Kikutatja a zsebeimet, talál benne egy hasonló nagyságú bankjegyet (valami külön munkáért kaptam), pizzicato elneveti magát, aztán hirtelen hangnemet változtat, és jó vastagon azt mondja: tolvaj. Mindig rendben tartotta a pénzügyeit. Ha éjszaka két órakor felkeltették álmából, fillérnyi pontossággal meg tudta mondani, hogy mennyi pénz van az erszényében. Egyszer későn érkeztem haza, barnám már ágyban volt, erre én is vetkőzni kezdtem, s míg a cipőmet oldottam, azt kérdeztem tőle, hogy nem lehetne esetleg valami vacsorafélét kapni? Tudja barátom, mit nevezünk a szerelemben konstáns menynyiségnek? Konstáns mennyiség volna például az, ha barnám, aki öt év előtt kövér könnyekre érzékenyülten tatarozta harisnyáimat, öt év múlva is ugyanazzal a szublimált orral, ugyanazzal a jóindulattal venné pártfogásába léket kapott harisnyáimat, leoldódott gombjaimat, lelkem vasalatlan ráncait és hitvesi énem egyéb szakadékait. Ehelyett barnám, akinek öt tovabillent esztendőn át bírtam hitvesi szeretetét és hitvesi barnaságát, beakasztotta ujjait bevarrandó szakadékaimba és egy reccsenőt rántott rajtuk.

— Vacsora? (így: vat-sora?) Nem, édesem — szögezte le Vilojám a tőle megszokott sötétséggel —, te ma nem kapsz vacsorát.

Nem vagyok jó fejszámoló, de kiszámítottam, hogy alapjában véve megilletne valami vacsora. Mondtam is csendesen Vilojámnak. Viloja erre előveszi a főkönyvet, a térdére támasztja, és számolni kezd. Összeadások, kivonások és egyéb számtani műveletek következnek. Fennhangon. Mikor elkészült, ceruzájával aláhúzza a számoszlopot. — Nem jár — jelenti ki pizzicato. Kiszáll hitvesi ágyából, hosszú, harcias kimonóját magára csavarja, és hozzám vág egy hamutartót. Voilà — teszi hozzá. S mint aki dolgát jól végezte, visszamászik az ágyba, és velőtrázóan nevet.

— Végeztünk, Ludovic — mondja nekem. — Eljátszottad kisded játékaidat. Holnap úgyis elseje van. Kiüríted az ágyat. Az az enyém.

A mozdulatomat kétkedésnek nézi.

— Megvannak róla a számlák — kiált felém. Mielőtt elalszik, nevet még egyet. Visszanevet közös öt esztendőnkre, megsemmisítően, tetőtől talpig végigneveti. A nevetésében, úgy rémlik, egy új férfi vibrál. Nem mondja, de érzem, hogy a szavak sötét füzérében rést hagyott egy idegen férfi számára. Beleiktatom ezt a nyomatékosan elhallgatott férfit a füzér hézagjába.

— Egyszóval, Viloja, akadt valaki...

Diadalmas crescendo. És aztán:

— Csak a kisujjamat kell kinyújtanom... Sőt, nem is kell kinyújtanom.

És mutatja, hogy melyik kisujját kell esetleg kinyújtania. A kisujját aztán visszahúzza, mert eszébe jut, hogy nem is kell kinyújtania. Leseper magáról, mint egy korompernyét, amely takarítás közben a blúzára hullott.

És arról beszél, hogy hogyan fog ő férjhez menni. Zajos, nagyszabású férjhezmenetel lesz. Távozom. Néhány hét múlva felkeresi az ügyvédet a válás miatt. Mikor elmondta a mondókáját, azt kérdezi az ügyvédtől:

— Nem lehetne esetleg selyemcsempészés miatt is feljelenteni?

— Hogyan? — néz rá tótágast állva a viharedzett fiskális.

— Tavaly Pesten járt, és egy fél vég selymet hozott.

— Kinek?

— Nekem — mondja barnám diadalmasan.

Mikor még rézgombokat viseltem, négy oldalt teleírt ezzel a két szóval: végtelenül szeretlek, végtelenül szeretlek, végtelenül szeretlek...

Egy fél év múlva Vilojám ügyesen elintézte, hogy kivágtak a hivatalomból.

— Brrr! — jelentette ki a fiatalember fázékonyan. — Fogadja részvétemet.

— Na — intett Kovács Ludovic —, nincs miért. A válásunk után egy év múlva megtudtam, hogy Viloja a házasságunk alatt megcsalt. Erre meglátogattam és alaposan elvertem. Súlyos testi séréts miatt feljelentett. Az ügyvédek azon vitatkoztak, hogy jogos volt-e ez a psztumusz verész vagy sem. Aztán elítéltek... Azóta, ha valami állásba jutok, a feleségem megjelenik a főnökömnél, és közli vele, hogy szabad időmben lopással foglalkozom. Erre aztán mindenhonnan kivágnak. Mondhatom, uram, most már szinte kedvet érzek magamban a lopáshoz, de nem vagyok még elég tehetséges hozzá. Két hónap előtt egy vacak tavaszi felöltőt loptam, zsíros gallérral. Rosszul startolok. Nemde? Kérek egy cigarettát...

NOVELLA A TATÁRÓL

Flammingóné, aki tolvaj cselédlányoknak adott szállást, óbégatva hajtotta össze a két darab lábravalót, mert éjfélkor átjött ő is segédkezni a pakoláshoz egy meleg kávé reménységében. Összekarmolt arcú, zilált asszonyság volt ez a Flammingóné, de most jóságos szavakat használt, és okos útbaigzaításokat szolgáltatott a fehérnépek ellen. A törékeny öregnek pedig potyogtak a szívéből a könnyek és a kuffert átkötötte egy vastag spárgával. Ő volt a tata, egy császárkabátos hüvelykmatyi, legfeljebb százötven centi magas vicces kis egyéniség, sötétfehér pikémellénnyel és antik ezüstlánccal, egy nemes fej, valami jóízű Rübezahl-paródia, most azonban csak egy szerény, vérző tata, aki gyerek nagyságú kezeivel húzta a spárgát a rozoga bőrönd felett, és férfias komolysággal biztatta a fiát, mert a fia, akit Jonathánnak hívtak, letette az érettségit és így elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy sovány muszklijával, két darab lábravalóval, egy öt kilós barna kenyérrel és egy pár igen finom kaucsuk kézelővel nekivágjon a világnak pénzt kisajtolni, egzisztenciát alapítani, szutenírozni a tatát néhány bőrszivarral és egypár forinttal. A mama, az tavaly februárban meghalt szegény mellbajban, pedig áldásos, derék szorgalmas anya volt, aki súlyos forintokat keresett libatömési praxisával, mert a tata mér kibicsaklott, és nem tudott keresni. Azóta vékonyan vegetált az apró tata és Jonathán a vizes szobában, a büdös petróleumlámpa mellett. De most megvolt az érettségi, és a tatának tele volt ódon pikémellénye alatt szülői keble reményekkel, éjszakánként csak nyitva tartotta a szemét és szárazakat csámcsogott szomorú szájával és gyufát gyújtott megnézni a vekkert, a tovaenyésző éjszakákat, mert alapjában véve végtelenül bánatos volt, hogy a sors elmetéli őket egymástól.

Mikor a kuffer megvolt, megitták hármasban a meleg kávét. Flammingónénak szívére ment a dolog, dörzsölgette terpeszkedő orrát, a tata is zokogni akart volna, de csak vigasztalta a jószívű Flammingónét, hogy ő már öreg ember, csak a fiának menjen jól, aztán eloltották a gyertyát, és kibaktattak az indóházhoz a hideg hajnalon. Cipelték a poggyászt, szívük olykor belefáradt a teherbe, le is tették a járdára, és kifújták ketten az orrukat.

— Meglátja, drága tata — jövendölte lázasan Jonathán —, egzisztenciát csinálok magamnak. Aztán a tatát is elhozatom.

— Meghalok én addig, fiam — lírázott a szegény tata, és lihegve emelgette a bőrönd fülét —, csak téged segítsen meg a Jóisten.

Mert önzetlen, jóságos tata volt a kisöreg, apában igen szép zsáner, aki palotákat szeretett volna ajándékozni a fiának, egyet a főtéren, szemben a vasdepóval, és egyet Párizsban, a főutcán. A peronon minden hordárt megállított, hogy nem ment-e el még a vonat, amelyikkel a fia utazik, aztán beszaladt a harmadosztályú restaurációba, vett egy zacskó édes szilvát a fiának és egy pakli dohányt a jobbikból, és szóba elegyedett az utasokkal, és elmesélte, hogy a fia is utazik. Aztán, mikor bejött a vonat, felkapaszodtak egy harmadosztályú kocsiba, az öregnek fontos tanácsok tódultak ki a száján, de a belseje reszketett a meghatottságtól, visszaszaladt a restaurációba, vásárolt még két darab szafaládét és egy puffadt, régi pogácsát, a peronon is kiadott még egy kis pénzt egy pár cipőzsinórra és bugyogó bőkezűséggel begyömöszölte a Jonathán zsebébe. Aztán összecsókolták egymás arcát, a vonat elindult, ott maradt a kis öreg, a császárszakállas magányos tata a sínek mellett, egy vasúti tisztviselő kergette el onnan, mert tolatni kezdtek. Úgy lehetett sajnálni szegény emberkét, ahogy csoszogott kifelé összefacsart szülői szívvel, hatalmas cúgoscipőjével az indóházból.

Egy hónap múlva aztán levelet kapott. Az volt benne, hogy nincs még állásom szeretett tata, de azért ne búsuljon drága tata. És akkor keresetre adta magát a tata, egy kosárban forró marónit árult lebujokban és lányos házakban, hajnalig kotolt söntések ajatajában. A pénzt postára adta, és írt egy drága levelet, és válaszbélyeget tett egy borítékba.

Egy év múlva egy doboz trabukkót kapott Bécsből, később már némi pénzek is jöttek, egyszer Hamburgból, később Lübeckből, Amsterdamból, és a kis öreg ruhát vett magának, dernier model, semlyeszínű zsakettet barna kockákkal, amilyennel ifjú lordok lovagolnak délelőtt a Hyde-parkban. A kabát egy kicsit hosszú volt, majdnem a cipősarkáig ért, de elegáns volt, és keménykapalot is vett, s elbűvölően beszélt a fia karrierjéről, és boldog volt, hogy úgy hallgatják, mint egy regényt, és megkérdezik tőle, hogy hol van az az Amsterdam. Passzió volt nézni, milyen elégedetten és tekintélyesen dominózott zsemlyeszínű zsakettjében. Mert jól ment a dolga, megstuccoltatta a szakállát és vigyázott arra mindig, hogy a kalapja mindig ki legyen kefélve. Mert tartozott ezzel a fiának, aki egészséges fogaival átharapta magát a szegénység és névtelenség rossz ízű kásafalán, kartelleket csinált és bonyolított, és mikor már nagyon magasan volt, a titkárjával magához telefonáltatta a tatát esküvő folytán.

És a kis öreg, maga sem tudta hogyan, ott állott a kápolnában, lábujjhegyen, és a glaszékesztyűjét gombolgatta határtalan büszkeségében. A zenét egy mezoszoprán kamaraénekesnő és egy többszörösen kitüntetett orgonista szolgáltatták. A nőkön antik ékszerek csüngtek, a levegő az csodás volt, és egy újságíró töltőtollal jegyzeteket csinált a háttérben. A kis öreget odanyomták az oszlophoz, szinte rákenték, mint egy plakátot, ráléptek a lábára, hátrataszigálták egy kissé, olyan külsőt kapott a filigrán örömapa, mint egy tepertyű. A kesztyűje kirepedt, a hasa korgott az éhségtől, mert az események hevében elfelejtettek neki reggelit adni. És hiába ágaskodott, hogy láthassa a fiát, aki az oltár előtt állott, cseresznyevörös szőnyegen egy nővel, lepisszegték. A bársonyruhás ceremonierek lapos kézmozdulattal jelezték, hogy hallja az öreg, itt nem lehet annyit fészkelődni, viselje magát tisztességesen, mert kivezetjük. Az orgona pedig különböző műsorszámokat játszott, és Jonathán a nyúlánk finanszié monoklis szemével bágyadtan mosolygott menyasszonya szemébe, akinek rokokó villája volt két elegáns toronnyal, heraldikus karosszékekkel és hátaslova és minden, amit egy elnyűtt tata, aki zongorás éjszakákon selyeminges cselédhölgyeknek forró marónit árult, és aki duhaj cipészifjaknak hervadt kávéházak homályában két hatosért a hasából beszélt — megálmodni sem tudott volna. Mert azt elfelejtettem felvenni a rubrikába, hogy a finom kis emberke, akit bevezényeltek egy hevenyészett frakköltöny pazar eleganciájába, hogy egy holland kapitalistához hasonlítson, akinek rakományai úsznak a tengeren, és akit most lenéztek, odakentek az oszlop spirálisan felkanyargó frízeihez, régen a cirkuszban működött mint attrakció. Hasbeszélő volt két szemtelen babával a térdén, akik a tata üres hasából zajos vicceket mondtak a publikumnak. De most ordítani szeretett volna torkaszakadtából, hogy ne nyomkodják őtet, micsoda eljárás az, hogy őtet, a tatát negligálják, engedjék az oltárhoz, mert ő látni akarja egyetlen Jonathánját esküvője alkalmával, ott akar állani mellette, szeretett gyermeke mellett. De nem mert ordítani, még fészkelődni sem többet, csak könnyesen pislogott, nagy kövér cseppekben gurult ki szeméből a boldogság, ádámcsutkás nyakát izgatottan ketyegtette, mint egy felzaklatott csirke. Filigrán, de strapás életének hő célja volt ez a mai nap, homlokon szorítani a fia menyasszonyát, akit a nagy tolongásban szórakozottságból elfelejtettek neki bemutatni. Ő már nagyon szépen kispekulálta magának útközben a dolgot, most is ezen járt az esze, hogy majd homlokon csókolja a gyermekeket, és valami gyönyörű mondást fog nekik mondani a jövőről és a leendő unokákról, ha vége lesz a szertartásnak, és az orgona tust fog orgonálni. Az unokákat majd elviszi fagylaltozni, de csak egy snittet szabad nekik enni, mert különben menni fog a kicsi hasacskájuk. És Annuskával bújócskát fognak játszani a fáskamrában, aztán Annuska mind keresni fogja őt, pityeregni fog, és azt fogja mondani: huhu, itt van a nagytata.

És amíg ott bújócskázott a fáskamrában, észre sem vette, hogy az orgona már a tust orgonálja, vége a szertartásnak, a népek beszállnak az autókba, és akkor ő is szaladgálni kezdett egy autó után, hogy felüljön rája mint tata, mert neki is dukál egy autó, a fia bizonyára rezervált neki egyet a részére, hogy legyen miben az ebédhez robognia. Ott lábatlankodott a kocsik körül, nézte, hogy melyikbe szálljon bele, de elsodorták, mint heves szél a zsíros újságpapírt, elfogytak az autók, faképnél maradt a kis öreg, a járdán felejtették, elpotyogtatták, mint hajdan az indóházban, mekegve rezzent ki a száján néhány furcsa hangocska, szépen megnyesett császárszakálla reszketett, és tétova kézzel, szép fehér, repedt kesztyűvel keresni kezdte a zsebkendőjét, de az ismeretlen frakkban nem tudott szegény eligazodni. Pedig ha ő nincs a világon, akkor ez a publikum nem szaladt volna össze a fiát látni, mert a fia neki köszönheti, hogy a világra jött, hogy kilábalt a tífuszból, iskolából, penészvirágos szegénységből, ennek a félredobott kis tatának itt a járdán. Ha ő most itt hirtelen meghalna? És hervadtan csoszogott neki az ismeretlen városnak, kereste Jonathánt, dicsőséges kis palántáját, aki elfelejtett nei autót rezerválni. Megállította az embereket, rendőröktől kérdezősködött, aztán szóba elegyedett egy barátságos hordárral, aki gyalog hazakísérte. Este volt már, amikor szomjasan, éhesen, végleg megrepedt glaszékesztyűben célhoz érkezett.

— Üljön le, tata, és egyék valamit — mondta neki a fia szórakozottan, és bevezette a vendégek közé, és észrevétlenül leültette egy hosszú asztal végébe. A tata meg volt most hatva, nézmán rázogatta a fia kezét, aki ilyen jó volt hozzá, halat hagyott neki meg egy kis fácánt. Nagy darab kenyeret evett a fácánhoz, tokaji bort ivott hozzá, és ragyogó arccal hallgatta a különböző felköszöntőket. Gyönyörűen érezte magát a kis öreg a vendégkoszorúban, roppant büszke volt a fiára, akiről annyi jót mondtak az előkelő emberek, nagyon jó kedve kerekedett, ő is a pohara után nyúlt, mert úgy találta hogy neki a tatának is van egy kis beleszólása a dologba, úgy illik, hogy ő is felemelje a poharát. Kiönti a szívét, hadd lássák, milyen egy szerető, hűséges tata. Készült is felállani, de a fia rémülten intett neki a fejével. Alig vette észre, csak mikor felállott, akkor húzta valaki vissza a frakkjánál fogva. Kissé megsértődött, sokáig hallgatott, de aztán nem bírt zajos apai szívével, amely kapálózva kéredzkedett ki belőle. És amikor a toasztok lassankint elfogytak, hirtelen meglódult benne valami, és a nagy csendben váratlanul el kezdett kotkodácsolni, mint régen, amikor a kicsi Jonathánkát a térdére ültette, és mulattatására síri tyúkhangokat hozott elő a hasából. A vendégek meglepetten néztek egymásra, sejtelmük sem volt, honnan jön a szakadatlan kotkodácsolás, az asztal alá kukucskáltak, és ez felbátorította az öreget, kukorékolni kezdett, gyönyörű tenorban, de úgy, hogy a száját nem is mozgatta, s amikor elfogta a hajdani sikerek láza, tűzbe jött, és egy szép tréfás felköszöntőt is mondott a hasából. Óriási hahota következett, a kis örömapa felállott, és boldogan hajtotta meg magát az ovációra. A fia úgy ült a helyén, mint egy sárga tök, a menyasszony sírni kezdett szégyenében, és akkor valaki odajött a tatához, s azt mondta: pardon egy pillanatra. De a tata nagyon büszke volt a sikerére, és mikor finom diszkrécióval kezdték kiküszöbölni a vendégkoszorúból, méltatlankodva makacsolta meg magát, hogy miféle dolog az, ő a tatája a méltóságos úrnak, ne tologassák őt kifelé, miféle eljárás ez? Ő marónit árult, ő utolsó keserves pénzéért szafaládét vett Jonathánkának, ő strapálta magát szegény boldogult nejével egyetemben a fiáért, és most még ne is örvendhessen a boldogságának?

Hadonászva fejtegette apai szívének jogait, és észre sem vette, hogya vendégek faképnél hagyták a nagy ünnepséget. A finom menyasszony sápadtan zokogott a sarokban, Jonathán pedig odaáll ott a tata elé, és síri boldogtalansággal, keservesen, de harag nélkül azt mondta a kis öregnek:

— Tata drága, ezt szépen megcsinálta. A tata most kezdte felfogni a helyzetet. Állt, állt, nézett, nézett, az álla elkezdett citerázni, aztán anélkül, hogy egy szót is mekegett volna, letántorgott a lépcsőn, vitte, vonszolta magával megdöbbent, bőgő szívét, leült egy sarokkőre a magános éjszakában, és ott sokszor, hangosan azt mondta magának:

— Te hasbeszélő, te svarckünctler, te öreg disznó.

És most megint olyan volt, mint egy összezsugorodott szakállas tepertyű. Nagyon lehetett sajnálni szegényt.

NYÁRI DÉLUTÁN A RÉGI FEHÉRVÁRT

Egyszer, jó néhány éve ennek, a Hungária szálloda előtt egy fényképész, aki a főteret fényképezte, odaállított harmadmagammal a lencséje elé. Egy ideig feszülten figyeltem a fényképész kusza és misztikus ugrándozásait. Eltűnt egy nagy gyászlepedő alatt, aztán hirtelen újra elbukkant, hogy valami fisztulás kiáltást hallatva megint a fekete lepedő alá meneküljön. Amikor már tizedszer csinálta, elővettem a zsebemből azt a kibogozatlan spárgadarabot, amelyet néhány nap előtt tettem félre, hogy mihelyt időm engedi, kioldjam a bogjait. A társaim krétát, cserebogarat, palavesszőt, szardínia-kulcsot és zsemlyemorzsát gyűjtögettek a zsebükben; én bogokat. Szerettem őket kibogozni. (Azóta már észrevettem, hogy az életünk spárgája tele van Ariadne-bogokkal: ha tízet felfejtettünk, húsz új bog támad helyette.) A fényképész fényképezőgépje a főtéren éppen kibogozás közben örökített meg. Ahogy most nézegetem a régi képeslapot, látom, hogy helytelenül fogalmaztam. Mert a fényképész a valóságban nem is volt fényképész, hanem pepita nadrágos régi vidéki fotográfus; a gépe mogorva nagy faláda, a fényképészet vízfejű koraszülöttje, melyet óvni kellett naptól, levegőtől. A szálloda pedig csak fogadó volt, méla biliárdcsattogással, valcerfoszlányokkal és fájós lábú bécsi utazókkal. A főtér még csak piac, petróleumlámpákkal, a Balaton háborgásához hasonló kövezettel és egy Vingerzán nevű nagy hasú rendőrrel, aki dobszóval adta tudtul az ebzárlatot és himlőoltást. A Hungária emeleti termében bemutatták a kinematográfot: három órai izgalmas előkészület után egy három perces mozgóképet. A kép minden irányban kitűnően mozgott, vízszintes irányban éppúgy, mint függőlegesen. A gépből aztán nagy lángok lobbantak fel, és a képszalag elégett.

De a dolgok Fehérvárt is fejlődésnek indultak. Aszfaltjárdák támadtak, a póznákon villamos ívlámpák kezdtek sercegni, a kávéházat megnagyították és meghozatták a Tolnai Világlapját. A tűzoltótisztikar, pumpaparancsnoktól fölfelé, új rézsisakot kapott. A sétatérről kitiltották a kutyákat és a sétatérre kaszinót és hangversenytermet építettek. A Hungária hosszú fő asztalánál délutánonkint magas színvonalú viták zajlottak le a választójogról és a malomárok befödéséről. Itt futott össze minden, itt alakultak ki azok a dolgok, amelyekből a lapszerkesztő szerint sohasem lett semmi. Három óra után aztán lassankint oszladozni kezdett a társaság, bankokba, irodákba, rendelőkbe és üzletekbe. Megesett, hogy háborgó események ütötték fel a fejüket és a kilobbanó szenvedélyek három órán túl is együtt tartották még a társaságot. Ilyen volt az a hallatlan és elképesztő botrány is, hogy Úrnapkor a katonazenekar megint az osztrák császári himnuszt játszotta.

A felkorbácsolt szenvedélyek másnap fél négyig viharzottak. Elsőnek a törvényszéki elnök hagyta el a kávéházat. A vezető járásbíró illendően követte. A botrányról tartózkodva nyilatkoztak. A fatermelő, aki a szomszéd asztalnál ült, s a főasztallal csak átbeszélő viszonyban volt, sötét merényletnek nevezte a dolgot, aztán ő is elhagyta a kávéházat. Magas, foghíjas ember volt, künn sáros gépkocsi várta: az alvinci facsúsztatónál volt dolga. A Mészáros soron a kövezetet aszfalttal cserélték ki, le kellett kanyarodnia az Európa kávéház felé, hogy megkerülje a négyszögű nagy sétateret. A sétatér nagy termében tánciskolát nyitott egy kolozsvári táncmester. Az épület másik szárnyán, a vendéglő teraszán halkan sörözött egy poros kabátú vidéki lelkész, riadtkalapú feleségével. A köröndön már gyülekezett az öreg polgárok szabadtéri klubja. A nyugdíjas postatiszt, akit Kohárynak hívtak, cigarettát srófolt bojtos szipkájába. Margineanu, a velőtrázóan köhögő építész is ott ült már görcsös meggyfabotjával és trópusi sisakjával. Bauman asztalos most érkezett és "Karsamadiener meine uraim"-mal üdvözli klubtársait. Hatalmas alak, meglappant hasán eláll a fehér pikémellény.

A gépkocsi megkerülte a sétateret, és a szász templomnál kifordul a hosszú Vasút utcába. A tömzsi templomtoronnyal szemközt, az út túlsó oldalán vászoncsövek lógnak egy fatoronyból. A tűzoltó-laktanya. Egyik kongó szobájában egy vadászkürt hónapok óta próbálja a Visszhang című katonazenei dalműből a visszhangot. A törvényszék épülete előtt az ügyész az irodaigazgatóval sétál. Az úrnapi himnuszról beszélnek. A favállalkozó mélyen megemeli a kalapját. Az ügyész tartózkodva hunyorítja össze a szemét. A favállalkozó százakban kártyázik! Tiltott szerencsejáték. Ha az elnök nem intette volna le, már régen közéjük robbantott volna. Kifüstölte volna az egész kávéházat! A vár alól a múzeum vezetője fordul át a Vasút utcába. Esernyős, töpörödött jelenség. Mit se tud a himnuszról. A múzeum ott van a Vasút utca derekán; az ő alkotása. A vár alatt és a szomszéd Marosportuson ő ásatta ki a hajdani Apulum régi kőoltárait, szarkofágjait és a XIII. római légió parancsnokainak féldomborművű szobrait. A múzeum egyik sarkában az apulumi vízvezeték cserépcsövei sorakoznak. Az egyik szekrényben egyszerű tégla, itt égették a vár alatt; a XIII. légió egyik katonája rajta hagyta sarujának és hiányos bakancsszögeinek nyomait, ahogy rálépett a még puha agyagtéglára. Egy üvegszekrényben kis olajmécsesek között másfélezeréves ajakpirosító. A gépkocsi elzörög a múzeum farácsos kerítése előtt. Kicsi házak és városvégi kopár kocsmák után a vasúti állomást érinti. A villany telep egyik emeleti szobájában az igazgató zongorázik. Ahogy az autó elfut a Feneketlen-tó felé, az emeletről utána zeng Chopin. Bogaras ember — röppen vissza a vállalkozó csodálkozása az igazgatóhoz —; ebéd után zongorázni! A múzeum vezetőjéről is ez volt a véleménye. Öreg, eltört fazékcserepeket gyűjteni! Valaki egy ócska agyagibriket vitt neki és az évi jelentésben nem benne volt a szaporulatok között? A házak elfogytak, jobbkézt elmaradnak a szőlőkarók, bőséges lapály következik; egy surranás, s Marosportus házai is elmaradnak. A Maros hídja után néhány perc múlva Alvinc felé nyilall az országút. Egyhangú kilométerek, a közelben megbújva törtet Alvinc felé a Maros is. Kis házak, parkocska. Alvinc. Fogadója is van: A két galambhoz. A kocsi lassít a Martinuzzi-kastély előtt. A kastély homlokzata meglehetősen épnek látszik még, de benn az udvaron minden komor rom. Évszázadok méla csendje. A kerítéstelen udvaron a tekintet elfut a Maros völgyének széles és szeles síkján Kenyérmező felé. A kocsi ráhajt a kompra. Szemközt letarolt hegyoldal látszik. Az állomáson felhasított bükköket s gyertyánfákat raknak a vasúti kocsikba.

A kávéház sarkában szedelkőzik már az irattáros is. A közjegyző is kifelé igyekszik. Tessék, kérem szépen — áll félre az útjából az irattáros —, hallatlan dolog volt ez a Gotterhalte, kérem szépen. — Igen — morogja szivarja mellől a közjegyző, és szuszogva, szétvetett lábakkal indul el a Közép utca felé. Az irattáros nem tagja a főasztalnak, de remélte, hogy a himnusz lázas eseménye elég ok arra, hogy a közjegyzővel tarthasson. Fanyarul látja, hogy tévedett. Bírálgatva mustrálja az előtte haladó közjegyző csosszanó lépteit: eszébe jutnak a feleségével kapcsolatos pletykák, és diadalmasan megnyugszik. Vízszintesen tartja botját, ide-oda löki, mint egy dugattyút. Benéz a városháza barnára olajozott kapuján: Itt buktál meg — mondja gondolatban a közjegyzőnek. — Elcsúszott a pénzed! Kellett neked képviselőség? — S eszébe jut a választási gúnyvers két első sora: "A fehérvári határon, Béla ül egy szamáron." Ettől jókedvre derül. A nagy tér fenekén egyenesre vonalozott hosszú utca nyúlik le a távoli Cigánysorig. Egyik sarkán a vászonüzlet színes pamutcsomagai, a másik sarkon kis mokánylovak farkai himbálóznak álmosan; a házigyolccsal letakart födelek alól bervei és kisfaludi fuvarosok csüngetik lábukat.

A szekerek petróleumos hordókra és kocsikenőcsös ládákra várakoznak. A Közép utca gondos vonalát csöndes és ízléses utcák keresztezik párhuzamosan. Nyolc, tíz utca; lateinerek és kereskedők házai négyablakos jómódjukkal és hatablakos gazdagságukkal. A közjegyző rengő hasa bekanyarodik az egyik csöndes utcába. A házad tele van adóssággal — lövi utána utolsó nyilvesszőjét az irattárnak. Az ó-lábú pék most ereszkedik le péküzletének lépcsőjén, és himbálózva elindul a sétatéri klub felé. Az utcán csend van. A dús lombú gesztenyesor árnyékában a gesztenye lehullott, tüskés gömböcskéi hevernek. A nyitott kanálist karbolos mésszel öntötték végig. A bronzhajú fiatal gyógyszerészné pipacsvörösre gyulladva hajol ki az ablakon. Ilyenkor szokott az ablaka alatt elhaladni a hatalmas vállú utászkapitány. Várod, mi? — kérdi magában kárörömmel az irattáros, mert csak a szomszéd orvos koppan tova a gyalogjárón fekete vasbotjával. Az orvos ide-oda csapong a fejével, csiptetőjének vékony aranylánca fürge kígyókat rajzol a levegőbe. A bronzhajú asszony még jobban elvörösödik, és visszakapja a fejét. A "szesznagy" (-kereskedés) hűvös homályából favágók hangja és köményes pálinka édes illata ömlik ki az utcára. A református templom körül kaszálják a füvet. Az irattárnok fölnéz a zsindelyes torony gombjára: a magasban egy varjú bóbiskol. Úgy határoz, hogy kimegy a puskájávaI a Maroshoz, varjakat lőni. Lenn a Cigánysor sarkán gyerekek golyóznak nagy ordítozással; kettőnek hegedű van a hóna alatt; gurítás közben sem válnak meg tőle. Az irattáros nem érinti a Cigánysort, balra fordul. A háza itt van a tímár háza mellett. Kihozza kilences flóbertjét, s a Lipován földészházai, csűrjei, veteményes kertjei között kikanyarodik a városból. A vasúti síneken túl remeg a levegő. A kukoricásokon túl nagy berek nyúlik le a Marosig. A völgyi lapály felvert porában szekerek igyekeznek a Maros-hídon át valamelyik hegyoldali községbe. Megfordul. Az opálos háttérben a vár tornyát és a Csillagvizsgáló nyúlánk, magas épületét látja. Felháborodva gondol a himnuszra, a közjegyzőre és a maga fizetésére. Aztán befordul a berekbe. Dörren a puskája, és a jegenyékről szarkák röppennek fel mérges, kihívó csörgéssel.

Négy órára kiürül a kávéház. A polgámester, a fiatal főjegyző és a városi ügyész között beteges lassúsággal elindul a városháza felé. A derékszögben egymásba kapcsolódó kettős tér egyikét az ő nevéről nevezték el. A gyümölcsös asztalaik elött pipázgató cigányasszonyok eldugják pipájukat, amikor a három embert meglátják. A tisztiügyész elköszön. Gumitalpú, puha léptekkel fordul vissza a posta felé. Úgy találja, hogy a himnuszkérdésben a polgármester igen óvatos. Pecsovics az öreg — szögezi le. Arca hideg, ruhája előkelő, parókája szőke és illúziókeltő. Megvetően pillant kollégája, a dinnyefejű lapszerkesztő után, amint átbotorkál a forró kövezeten, hogy a nyomdába vigye a begyűlt kéziratot. Álmos csend van, az üzletek redőnyei már felgördültek. A lapszerkesztő-ügyvéd elégedetten suhint pálcájával: megtalálta a vezércikk címét, amelyet a himnuszról fog írni. "Quo usque tandem..." A kéziratokkal benyit a nyomdába. Az egyiknek a címe: "Új jogi doktor városunkban." A másik a csütörtöki műsor. " Mozink nagymestere e heti repertoárjával világrekordot kreál. A műsor, amelynek sok kiválósága között nehéz volna disztingválni, a következő: 1. Pathé-újság, világesemények. 2. A néger nő hozománya, humoros. 3. Hajózás az Amazonon. 4: Egy összetört élet (3 felv.). 5. Csülök úr, az állatvédő. (Hum.) 6. Az égő malom. Tragédia. Pathé Frères."

Az állatorvos is kilép a kávéházból. Apró kocsi várja. Nem ül még fel, szivart akar venni. A fodrász függönye lágyan libben egyet. A takarékpénztárban serényen folyik a munka. A szabóék kis fekete ölebe kifekszik a gyalogjáróra. A papírkereskedés előtt kukoricát mázsálnak. Az állatorvos megvette a szivart és bepréseli magát a szűk kocsiba. A mezítlábas parasztfiú, aki gazdája szivarvásárlását arra használta fel, hogy parittyájával a szemközti zárda frízei között üldögélő galambok közé lőtt, megigazítja tornyos szalmakalapját, és elindítja az apró mokánylovat. A kis csikó is előkerül valahonnan, és a kövezeten kibicsakló, zsenge lábbal fut a kocsi után. Az állatorvos rnegbillenti szájában a szivart, annak jeléül, hogy tudomásul vette a virágüzlet tulajdonosának köszöntését. Elnéz az Óvoda utcába: a román templom tornya krétafehér a tűző naptól. A Sörház utcában zsivaj fogadja.

Gyerekek gomboznak a zsidó templom előtt. Unatkozva néz maga elé. Látja az utca végén a Papok kertjének öreg jegenyéit és a Csólnakázó-tó vizének villanását. A por és kocsizörgés elálmosítja, nem látja már, hogy a kovácsműhely előtt makrancos lóval bajlódik a patkolókovács. Csak a vámház előtt nyitja ki szemét, mert megütötte fülét a pénzügyi tanácsos kappanhangja, amint törvénytelen nyugdíjaztatását magyarázza az útkaparónak. Paralitikus — gondolja lomhán. A Lépes püspök kőkeresztje szürkén nyúlik ki a városvégi kukoricásból.

A püspök ötszáz év előtt esett el itt a törökök ellen vívott csatában. Csata — röppen át agyán a szó legendásan és valószínűtlenül.

Vetések között halad az országút az Ompoly vashídja felé. A porból kontyos madarak röppennek a búza közé. A kocsi megáll a vashíd előtt. A bolgár kertészek földjeit nyikorgó, nagy fakerék látja el vízzel. Az állatorvos megigazítja szivarját, a szájában, és elnéz Szentimre piros téglagyárai felé. Látja a Hunyadi emelte szentimrei templom agyagszínű foltját is. A háttérben a lilás felhőzet Tövis tolatómozdonyainak lágy füstje. Szuszogva evickél ki a szűk kocsiból és befordul a vágóhíd kapuján. A tövisi állomás eszébe juttatta, hogy jó volna már felutaznia Kolozsvárra. A kezei, lábai erősen püffedtek, meg kéne vizsgáltatnia a veséjét. Ma délután is erős nyilallásokat érzett, alig tudta fogni a biliárdlökőt. A tanár csúnyán megverte.

A tanár hagyta el utoljára a kávéházat. Az állatorvos után a törvényszéki jegyzővel biliárdozott. Ötvenkettős sorozatot lökött. Meg van elégedve magával. Rendbehozza vörhenyes bajuszát és szilárdan bekanyarodik a várba vezető útra. Némettanár, de ma délután a beteg tornatanárt kell helyettesítenie. Kurta pillantást vet a cukrászdába: éles tekintete krémesező diákokra vadászik. A könyvkötő üzletében valaki hegedűt gyakorol. Hamis! — kiáltja be a nyitott ajtón, mert ismeri a könyvkötőt. Ő maga is hegedül. Ahogy a fasort átszelő vicinális vasút sínpárján végigtekint, meglátja egyik diákját egy lánnyal. Andalogva lépegetnek a forró sínek mentén, aztán letérnek a várárok kőlépcsőin az erdőből kibuggyanó forráshoz. Gondolkozik, hogy utánuk menjen-e. A szép biliárderedmény jókedvre hangolta. Előveszi a noteszét, és beírja: "Kónyit feleltetni, a sipotnál lánnyal kóricált!!"

A külső erődsánc hídján és a mitologikus domborművekkel díszített alsó kapun át, a lőrések mentén felkaptat a meredek úton. A második, belső sáncgyűrűt hatalmas kőkapu zárja el a tulajdonképpeni vártól. Tetején lovasszobor, nagy szárnyú osztrák sas, bejáratai fölött porladófél domborművek. Az egyiknek elég jól látszik a felirata: In hoc signo vinces. A tanár a himnusz miatt némi osztrákellenes éllel olvassa: In hoc vinkó nincs szesz. A hatalmas boltozat alatt egyhangúan csapkodja bakancsát az őrszem. A kaszárnyák, kincstári épületek több emeletes, vaskos tömbjeiből hűvös prófunt és raktári ruhák posztószaga árad. A hajdani Bethlen-kollégium hosszú épülete előtt katanazenekar tart a teniszpályák felé; a bombardon citromsárga reze nagyot villan. A katolikus gimnázium ott van a kaszárnyákon túl, letekint a gondozott parkra, sétáló tisztekre s a custozzai emlékműre. A "Jericho" épülete felől olvasva közeledik az irodalomtanár magas és kellemes alakja. Lüszter-reverendáján enyhe reflexet villant a fákon átszűrődő nap. A gimnázium udvarán a diákok felsorakoztak, és a hatalmas tiszti pavillon felé kanyarodva elindulnak dobszó mellett a játéktérre. A Batthyány-könyvtár felől kispapok kék sora indul mindennapi sétájára. A tüzérlaktanyából, amelynek belső épülete valamikor fejedelmi szállás volt, egy tisztiszolga lép ki két rettentően sovány agárral. A diákok nevetnek, de lejjebb, a dóm oldalkapuja előtt elkomolyodva emelik meg a kalapjukat. Benn, a dóm két homályos oldalhajójában pihentek valamikor a Hunyadiak és Izabella királynő. Most csak faragott kősírjaik vannak meg. A szomszéd püspöki rezidencia kapuján köhécselve ereszkedik lefelé az éneklő kanonok terebélyes alakja. A Jericho felé tart, hogy két kanonoktársával elinduljon mindennapi körsétájára.

A nyugati kapu hosszú boltozata alatt kedvtelve pereg a dob. Lenn a várfalak között trombita szól. (Egy részüket itt azóta lebontották, a kazamaták széles sáncait betömték, helyüket a koronázó templom foglalja el, oszlopcsarnokos udvarával.) A gyakorlótér felől vászonnadrágos század tér vissza a várba. Körül, a tág lapályon hullámzik a búza, suttog a kukorica. A háttérben, a szőlődombok mögött indigókéken rajzolódik fel az égre a Mammuth-hegy szépívű gerince. Az árnyékban, a távoli szőlőkarók között piros házfedél látszik. Az Emaus, az apácák szőlője. A vár körül futó sétányon, magányos csizmás ember lépeget. Kis foxi követi. A püspök.

Észak felé vicinális pöfékel, vele párhuzamosan széles országút hatol be a hegyek közé. Az úton az enyedi főispán sárga gigje porzik a sárdi birtok felé. A hatalmas ember fél szemét fekete kötés takarja. Hátul a Kecskekő vulkanikus kupolája tör a hegyvidék kék és ózonos egébe. Alatta Magyarigen illatos szőlőjét érleli a nap. Az ott már hegyvidék, levegője éles, emberei nehéz rnozgásúak. A magas sziklák között örökké hideg tengerszem nézi az eget. Lenn, Magyarigen temetőjében Bod Péter hamvai nyugszanak.

A három kanonok megkerülte a várat és leért a főtérre. Kellemesen zsibong az alkony. A fiatal tisztek kardja élénken csörög, a lányok nevetnek. A cukrászdából vanília- és jegeskávé-illat száll ki az alkonyba. Az állatorvos visszaérkezett a vágóhídról, a némettanár a tornaóráról, a fatermelő Alvincról. Ott van a közjegyző és a tisztiügyész is. A kávéház előtt ülnek és ellenségesen néznek át a terasz másik végébe, amelyben teniszruhás tisztek nevetgélnek kincstári hölgyeikkel. A polgármester lassan hazafelé kocog. Hirtelen szemben találja magát a várból lejövő tábornokkal és kíséretével. A tábornok úgy érzi, enyhítenie kell valamit a légköri villamosságon, a polgármesterhez lép, tiszteleg és kezét nyújtja. Felajánlja, hogy a polgárság szórakoztatására ezután zenés takarodókat tartat. A hír felderíti az arcokat. Csak a dinnyefejű szerkesztő opponál. Félig már megírta vezércikkét. Esteledik. A sétatéri klub ülése véget ért, az ó-lábú pék himbálózva halad a Közép utca felé. A diák is elvált a lánytól, félve surran át a főtéren, és boldog, hogy senki se érte tetten első találkozóján. Nem tudja, hogy szép és csodálatos délutánja így szerepel a tanár noteszében: "Kónyi lánnyal kóricált."

A várban harangoznak. A főtér ívlámpái felgyulladnak.

HARCSAI

Az osztály írásbelijét végezte. Jablonszky szórakozottan nézegette az ablakpárkányon kötekedő verebeket. Aztán leszállt a tanári emelvényről, végigsétált a padsorok között, és észrevétlenül megállott a Harcsai Ágnes háta mögött. A lány roppant szorgalommal olvasgatta a feladott tézist. Néha egy-egy mélységes pillantást vetett a levegőbe, aztán hirtelen belemártotta tollát a tintába, és a mennyezetre nézett.

— Nem megy? — kérdezte a tanár halkan és jóindulatú mosollyal.

Harcsai elvörösödött, és zavartan makogott valamit. A tanár előrehajolt, lenézett a lány üres füzetébe. Menni akart, amikor a tekintete megbotlott a lány telt nyakán, felremegő kezein. Néhány másodpercig mozdulatlanul és elkomolyodva nézte. Aztán halkan, hogy az osztályt ne zavarja, hirtelen azt mondta:

— Óra után maradjon a teremben.

Harmincegy fej rezzent galvanikusan a magasba, harmincegy apró nő szimatolt izgatottan, tágra csodálkozó szemekkel a szokatlan esemény színhelye felé.

— Mi történt?

A dolgozatírás megakadt. Percekig sercegett a suttogó találgatás. Óra után az osztály kivonult a teremből, és Harcsai egyedül maradt Jablonszkyval. A folyosó felől mohó fülek tapadtak az ajtóra, a kulcslyuk előtt néma, de szívós tülekedés támadt. A szenzáció felturkálta a kicsiny agyvelőket és szerteröpítette a felajzott fantáziákat.

— Mogyorót evett.

— Nem, a tandíj miatt — jelentette ki egy másik.

— Nem! Ha csak ennyi volna, azt Jablonszky az osztály előtt is megmondta volna. Másról lehet szó.

— Igen — döntötték el tompa bizonytalansággal —, másról van szó.

A hallgatózók az áhítatos tülekedés miatt semmit sem hallottak, a leselkedők semmit sem láttak, az izgalom tehát tetőpontjára hágott. Tulajdonképpen nem is Harcsai miatt. Inkább Jablonszky miatt. Ez a titokzatos négyszemközöttiség Jablonszkyval hallatlanul érdekes lehetett. Mert Jablonszky hallatlanul cukros ember volt. Cukros? Több ennél. Barna, sovány, szigorú, majdnem isteni. Szép hosszúkás kezén finom erek kéklettek, és félévkor majdnem a fél osztályt elbuktatta.

Valaki megnézte az óráját. A titokzatos kihallgatás majdnem hat percig tartott. Jablonszky kinyitotta az ajtót. Száját komoran összehúzta, és besietett a tanári szobába. Az osztály lerohanta Harcsai Ágnest. Még azok sem mérsékelték magukat, akik hónapokon keresztül egy szót sem váltottak vele. Mert Harcsai Ágnesnek rnár a tizenhárom évesek birodalmában ki volt jelölve, kérlelhetetlen pontossággal meg volt állapítva szociális jelenje és jövője: az utolsó pad. Az utolsó pad az osztály legvégén, a lélek, a szegénység palaszürke homálya. Ki volt itt a többieké is jelölve: a csincsillakabátosoké, a sokgyermekes csendes háziaké, a szubretteké és a boldogság hajótöröttjeié. A szokatlan esemény a csincsillajövőjűeket is kisodorta fintorgó elvonultságukból. Harcsai sápadtan állt a lármás, feszülő gyűrű közepén, arcán zavart mosoly vonaglott s nem felelt. Faggatták, kérlelték, néhányan megfogták a karját, és barátságosan félrevonták: nem felelt. Csengettek és ő összeszorítött szájjal, törhetetlen, makacs szótlansággal vánszorgott a helyére. A következő szünetben újra körülgyűrüzték. Az egyik lány — Biri Irma egy gomolyag pamutot ígért neki, ha megmondja, mi történt.

— Semmi — mondta Harcsai halkan, de konokul.

A lányok elhallgattak. Néhányan még várakozva állották körül, hideg és kutató pillantásokkal méregették, aztán elvonultak. Összedugták a fejüket, és elhatározták, hogy semmi érdekes nem történt. Harcsai bizonyára valami fiúval járt az utcán, és a tanár ezért alaposan leszidta.

— A sóárudás fiával — vihogta valaki hangosan.

Harsány, szemtelen nevetés követte a magyarázatot. Kárörvendő, megbotránkozott tekintetek zápora nyilazott az utolsó pad irányába. A sóárudás fia hülye volt. Az áldozat fájó szégyenkezéssel állta a koncentrált megvetést. Színtelen, sivár arcán néhány kövér szeplő gyulladt ki. Mintha sajnálták volna, hogy az előbb a közérdeklődés magaslatára emelték, megvetésükkel sietve és türelmetlenül lökték vissza hát az észrevétlenség infernójába. És Harcsai Ágnes csak most adott magának igazán számot arról, hogy neve, énje, figurája már azóta sínyli a lányok eltaszító gőgjét, amióta palatáblájával bebotlott közéjük.

Hazamenet megsemmisülve kullogott a fennhéjázó kis embercsoport mögött. Affektáltan csicseregve ugráltak végig a keskeny járdán, friss pofácskájuk tündökölt, szájuk sistergett, cipőjük puha bőrén napsugár ragyogott, kacér szoknyájuk szüntelen jókedvtől rezgett, és ahogy néha jobbra-balra csapódott gonosz kis testükön, térdük körül habosfehéren csipkézett ki alsóruhájuk madeirás szegélye. Harcsai elégikusan mérlegelte a cipőjüket, tiszta tavaszikabátjukat, hátukon ugráló szalagos copfjukat. Fájdalom sajgott benne, és a szíve homályában gyűlölet ébredezett. Baróti Aranka a legbutább lány az egész intézetben. Jonathán, akárhogy takargatta, bicegett, és olyan sutákat ugrott, mint egy kecskebak. Bicegett, kapkodta a lábát, és a lányok nem nevettek rajta a tánciskolában. Biri Irma? Ragyás. Kovács Rizának faggyúszaga van. Az apja hentes. Borzas, kövér és hottentotta. Wild Marcsa? A húga megszökött tavaly egy pincérrel. Mindenki tudja. Rozsondai? Az anyja alatt tavaly a vizsgán leszakadt a szék, olyan irtó hájas. Hát akkor... miért? Miért nézik le őt? Ment, borúsan ballagott utánuk. Kínzó nosztalgia fogta el, hogy közöttük lehessen. Az a finomság, ahogy a kalapjukat hordták, az a hang, az a titkolózó szerelmes suttogás, ahogy egész úton Jablonszkyról tárgyaltak, szertelen vágyat ébresztett benne, hogy közöttük lehessen, és velük meghitten Jablonszkyról pusmoghasson.

Mert tudni kell, hogy az osztály szerelmes volt Jablonszkyba. Ez szinte kötelező volt. A múltkor is elvesztette egyik kabátgombját, és a lányok sorsot húztak, hogy kié legyen. De mert Döbrenteinek jutott, aki sokat köhögött és sokat mulasztott, elvették tőle, és elhatározták, hogy a gomb köztulajdon, osztályereklye, mindenki egy hétig tarthatja magánál. Most éppen Jonathánnál van, a nyakán viseli egy aranymedalionban. Reggel kapta, és a medaliont azért emeli öt percenként oly átszellemült arccal a szájához. Lassan kullogott mögöttük, és észre sem vette, hogy a kis Lakner lohol utána. Enneki a kis siralmas Laknernak heves társulási ösztöne nem volt vigasztalló a számára, mert osztályhelyzetére nézve Lakner is nulla volt, elmosódott, fakó kis lény a lányok virító tömkelegében, azon kívül mindig lógott a harisnyája.

— Mit mondott? — hadarta barátságosan a fülébe, és sebesen lenyúli a cipője száráig, hogy lelógó harisnyáját felhúzza. Harcsai habozott. Azok az élénk, kacér kis dögök meg álltak az utca sarkán, és búcsúzkodtak. Harcsainak sárga izgalom öntötte el az arcát. Fölemelte a fejét, és mosolygott.

— Azt mondta — felelte fennhangon a kis Laknernak, mikor a csoport előtt elhaladtak —, hogy szerelmes belém. A kijelentést megdöbbent csend követte. A lányok néma borjúarccal meredtek utána. A lábuk gyökeret vert az aszfaltba. Harcsai pedig könnyedén lebegett most tova, szinte súlytalanul és jelenésszerűen, és a szíve vad dobogással ünnepelte a magasztos pillanatot.

— Hallottátok? — suttogta Baróti megrémülve.

Néhány néma másodperc telt el.

— Hazugság — jelentette ki Jonathán felocsúdva. Jonathánra néztek. Felpislogtak, aztán felragyogtak.

— Hazugság! Mosolyogva eszméltek föl, és boldogan hagyták rá, hogy hazugság. És milyen arcátlanság. Télen még az anyja cipőjében jött az iskolába, a feje búbján ócska, rongyos taftszalag éktelenkedik, és még hogy Jablonszky szerelmes belé! Harsogva buggyant ki belőlük a gúnyos nevetés. Csakhogy Jablonszky másnap megállította Harcsait a folyosón.

Azért nem kell rám haragudnia, Harcsai — mondta bará tságosan. Harcsainak kigyulladtak a szeplői, és lehajtotta a fejét. A nyájas mondás villámsebesen indult el a folyosón, s mire visszatért szünet végén a terembe, olyan volt, mint egy himnusz: gyönyörű, fenséges, szédítő. A lányok megilletődtek, és halk tanácskozásba kezdtek. Óra alatt minduntalan hátrafordultak, és a tekintetük lopva és szomjasan kereste Harcsai Ágnest. A kételyek eloszlottak, és némi póttanácskozás után az osztály megrendülve vette tudomásul a szédületes szenzációt, hogy Jablonszky szerelmes Harcsai Ágnesbe.

Hazamenet Jonathán valami ürüggyel elmaradt a lányoktól, Harcsaihoz csatlakozott.

— Mennyi maradéka volt az osztásnál? — kérdezte tőle roppant barátságosan. Másnap Baróti, Kovács és Biri csatlakoztak hozzá. Baróti szorosan lépegetett mellette, és amikor a többiek nem hallották, sietve, súgva engedélyt kért arra, hogy meglátogathassa. És elment délután, egy tábla Suchard-csokoládét vitt neki, megtanulták a történelmet, és amikor magukra maradtak a szobában, hirtelen azt kérdezte tőle:

— Igaz, hogy tegnap délután találkoztak?

— Igaz — felelte Harcsai rövid habozás után.

— A parkban?

Harcsai rejtélyesen mosolygott:

— Titok.

Baróti gyorsan megesküdött a maga és a Jablonszky tanár üdvösségére, hogy nem fog senkinek szólani.

— A parkban — hagyta rá Harcsai, és mosolyogva nézett a levegőbe.

— Hallatlan — nyögte Baróti boldog kábulatban. Szomjasan itta Harcsai elrévedő mosolyát, szeretett volna hallani még valamit, akármit, egy mákszemnyi édességet, de a nagy tisztelettől nem mert kérdezősködni. Este a kapuban, amikor búcsúzkodtak, összetegeződtek. Barótin boldog láz vett erőt. Harcsainak dúsan kivirágzott. A tízpercek alatt karonfogva sétáltak vele az udvaron. Nagy kitüntetés volt, ha valaki mellette mehetett. Furakodások, lökdösődések és haragok támadtak emiatt. Jonathán hízelegve bicegett mellette, viszont Biri egy tornaórán abban a kegyben részesült, hogy befonhatta a Harcsai kócszínű varkocsát. Boldog volt az, akinek a padjába beült néhány pillanatra vagy az emlékkönyvébe belekarmolászott néhány kajla sort. Vasárnap Biriéknál csokoládétortás, befőttes ozsonna volt a tiszteletére, és ő egy szál nefelejcset nyújtott át Biri Irmának.

— Tőle kaptam a délelőtt.

A lányok nekiestek a virágnak és megcsókolták.

— Igaz, hogy csütörtökön együtt voltatok a moziban?— kérdezte az egyik.

— Ki mondta? — kérdezte Harcsai feszült csend után. — Az Auspicz azt mondja, hogy a nővére látta. Igaz? — Igaz, felelte Harcsai andalgó hangon.

A tizenhárom éves hölgyek majd leszédültek a székről izgalmukban. Végtelenül irigyelték és végtelenül tisztelték most Harcsait. Harcsai volt az összekötő kapocs közöttük és Jablonszky között. És azzal, hogy a tanár kilépett az ábrándos messziségek ködéből, és egy közülük való meghatározható és érzékelhető személyt választott szerelme tárgyául, úgy érezték, maguk is közelebb jutottak az imádott férfihoz. Harcsain keresztül élvezték a szerelem misztikus gyönyörét. És Harcsai végtelent nőtt a szemükben. A blúza, vedlett köténykéje, szürke szeme, gondozatlan, rút haja mind külön-külön tárgya volt a hódolatnak és áhítatos tiszteletnek. Szorongatták a kezét, és naplót vezettek arról, hogy titokban hányszor sikerült megcsókolniok a haját. Egyszer megmutatták neki Jablonszky elvesztett kabátgombját. Megnézte. Elhúzta a száját.

— Nem a Jablonszkyé — jelentette ki kategorikus biztonsággal.

— Nem?

— Nem. Én ismerem a...

Mosolygott és elhallgatott. Sóvár kíváncsisággal nézték, és viharos mohósággal habzsolták fel azt a néhány diszkrét morzsát, amit Harcsai titkolózó óvatossággal, a szokásos fogadalmi eskü elhangzása után elhullatott.

— Láttam a feleségét — újságolta az egyik lány egyszer, amikor az osztály kirándult a botanikus kertbe.

— Biztosan nem szereti — vélekedett Jonathán.

— Utálja — mondta Harcsai kurtán.

Körülvették. A szemük lázasan csillogott.

— Mondok valamit. De előbb esküdjetek meg, hogy nem szóltok senkinek. Bakó, maga ne hallgatózzék, legyen szíves, menjen el innen.

Bakó elsompolygott, a lányok megvetően néztek utána, aztán ünnepélyesen letették a cikornyás esküt. — Bizonyúristen, a Jablonszky tanár úr boldogságára és a szüleim életére...

— Elválik a feleségétől — mondta Harcsai síri hangon —, és jövő pünkösdre feleségül vesz. Elmegyünk Olaszországba, aztán Velencébe.

— Velencébe...— zúgott az ujjongó csodálkozás.

— Igen. Gondolán megyünk Velencébe. Nagyon szép kelengyét kapok, tizenkét kombinét riseliővel, egy nyers selyem és egy krepdesin ruhát, egy bordó tavaszi kabátot kék selyembéléssel és harisnyákat.

— Kosztümöt nem?

— De. És napernyőt.

— Kalapot nem?

— De. Három kalapot.

A lányok borzongtaka gyönyörtől, és a kelengyét beírták a naplójukba. És a Jablonszky titkos szerelmét elhalmozták kézimunkákkal, zsebkendőkkel, süteménnyel, könyvvel. Vetélkedtek a barátságáért, megfizették a bizalmát, és este nyugtalanul álmodoztak róla és Jablonszkyról. Ő pedig méltóságteljesen sütkérezett a hódolatban. Egyszer előadás előtt Kovács Rizának, aki egy ezüst nyakláncot adott neki, a lépcsőházban egy levelet mutatott. Csak a boríték hátulját mutatta, a címzést és tartalmat nem, mert Jablonszky megeskette a szerelmükre, hogy senkinek sem fogja megmutatni. A hír hamar szétfutott, a lányok könyörögtek neki, óra alatt megható leveleket juttattak el hozzá, de ő állhatatos maradt. Ha megtenné, elvesztené a Jablonszky szerelmét.

A következő napon Jablonszky nem jött fel órára.

— Összeveszett miattam a feleségével — adta meg hosszas faggatás után Harcsai Ágnes a magyarázatot. Harmadnap az osztály izgatottan leste a tanár arcát. Jablonszky szótlan volt, és szórakozottan hallgatta a feleleteket. Révedő tekintetét néha barátságosan emelte Harcsaira. És Harcsai, a pettyes arcú, vedlett ruhájú, silány Harcsai Ágnes félelmetes népszerűségre tett szert az intézetben. A tanár egyszer kiszólította: Harcsai hebegett, de a tanár elnézően mosolygott, és kettős osztályzatot írt be neki. Ettől fogva Harcsai személyek sorsát és bukását irányította. Akire szeszélyes gőgjében megharagudott, az számíthatott arra, hogy Jablonszkynál megbukik. Az osztály remegett a pillantásától, sietve hódolt diktátori szeszélyeinek, és megadással tűrte a szívtelenségeit. Uralkodott rajtuk, parancsolt, kegyeket osztogatott, jó osztályzatokat ígért és rossz osztályzatokkal fenyegetőzött. Elhalmozták ajándékokkal, süteményt, kézimunkát, könyvet áldoztak zsarnoki oltárán, verseket írtak istennői mosolyáról, és könnyes sorokban panaszolták fel a hűtlenségét.

— Mondjátok meg Sommernek — adta ki egyszer a parancsot —, hogy adja nekem azt a pirosköves aranygyűrűt.

Sommer megijedt és sírni kezdett.

— A mamám észreveszi — dadogta kétségbeesetten. — Igen? Ahogy gondolja — üzente vissza neki összevont szemöldökkel.

Másnap megkapta a gyűrűt. Sommernek otthon megcibálta az anyja a haját, mert elvesztette a gyűrűt. De Harcsai kárpótolta. Levágott egy darabkát hajszalagjából, és Sommernek ajándékozta. A lányok alázata és vak engedelmessége szilajabbá és követelőbbé tette. Most már nyakláncokra és fülbevalókra is kedvet kapott. Azzal a néhány párral, amit kurta szóval kiparancsolt a lányok füléből, nem volt megelégedve. Megtetszett neki a Srank Ilona fülbevalója is. Ki is vette a lány füléből, kézitükröt kért, és a fülbevalót beakasztotta a saját fülébe.

— Megtartom — jelentette ki egyszerűen. Srank szegény lány volt, az anyja pecsenyét sütött a vásártéren. Megfogta a fülbevalót, úgy, ahogy a Harcsai fülében lógott, és húzni kezdte.

— Nem adom — mondta határozott hangon.

A lányok felsziszegtek. Harcsai mosolygott:

— Hát akkor meg vagy bukva.

— Nem félek magától — felelte Srank rendíthetetlen nyugalommal. A kijelentést mély megbotránkozás követte, ámbár akadtak már olyanok is, akiknek bátorítóan csillogott fel a szemük. Jonathán felháborodva fordult a lázadó felé: — Majd meglátja a következményeket, maga pulykatojás.

Másnap Jablonszky komor arccal lépett a terembe.

Utána nemsokára megérkezett az igazgató úr is.

— Harcsai jöjjön ki — mondta az igazgató.

A termen izgalom hullámzott végig. Harcsai elsárgult.

Pillantása végigrebbent az osztályon, amely tágra meredten szegezte rá a szemét, aztán kilépett, és megállott az emelvény előtt.

— Igaz-e az, hogy négy tanulónak elvette a fülbevalóját és egynek a gyűrűjét?

— Nem igaz. — felelte néhány pillanatnyi habozás után. .

— Nem? Baróti... Kovács... Jonathán... Biri... Sommer. Jöjjenek ki. Igaz?

A lányok rémülten állottak meg a katedra előtt. Ránéztek Harcsaira. Aztán lesütötték a szemüket.

— Feleljenek — rikácsolta az igazgató.

— Nem igaz — dadogta Jonathán elhaló hangon.

— Nem igaz — suttogta Biri megrettenve.

Aztán csend következett.

— Kovács!

— Nem igaz! — mondta Kovács nekibátorodva.

A másik kettő aztán már határozott hangon jelentette ki, hogy nem igaz. Hamarosan magukhoz tértek, és a faggatások, keresztkérdések dacára keményen tagadtak.

— Hát Srank — bömbölte az igazgató —, akkor maga hazudott és rágalmazott.

Srank sírva fakadt.

— Nem hazudtam. A lányok nem merik megmondani, félnek, hogy Jablonszky tanár úr elbuktatja őket. Jablonszky elképedt. Ő? Miért buktatná el?

— Mert a Harcsai Ágnes vőlegénye.

Az igazgató és Jablonszky egymásra néztek. Jablonszky kinyújtotta a nyakát, és derűsen kérdezte: a vőlegénye?

Srank zavartan pislogott Harcsaira. Előbb makogva, kapkodva, aztán az igazgató kérdéseire mind jobban nekibátorodva, kusza összevisszasággal, rosszul ellesett szavakkal, néhány emlékezetében maradt színes frázissal kiteregette, amit tudott. Aztán lassanként szélesebb mederbe hatolt, és vészes bőbeszédűséggel hömpölygött keresztül az eseményeken. A tanár úr óra után egyszer benn marasztotta Harcsaita teremben. Aztán a parkban találkoztak. A moziba is elmentek. Felemlítette a leveleket is, és Jablonszkynak tótágast állt az esze a meglepetéstől.

— Már a csónakázásról is beszéltek.

— Milyen csónakázásról? — kérdezte az igazgató feneketlen elképedéssel.

— Hogy Velencébe mennek nászútra, és ott csónakázni fognak. És hogy a tanár úr tizenkét kombinét fog neki venni madeiraájnzáccal. És selyem alsószoknyát. És elválik a feleségétől.

Jablonszky hitetlenkedve, tehetetlenül, megfagyva nézte Harcsai Ágnest, aki csúnyán, soványan, lázas arccal, vakmerően és káprázatos biztonsággal állott most a tanári pódium előtt.

— Igaz ez? Mondta maga ezeket? — suttogta az igazgató elkékülve.

A lány orozva végignézett az osztályon. Villámgyorsan felmérte a helyzetet. A lányok bambán meredtek rá. A tekintetük megdöbbenést és bizonytalanságot fejezett ki. Meginogtak, a hitük összeroppanni készült.

— Hogyan mondhatott ilyet? — üvöltötte az igazgató cérnavékonyan. — Honnan vette ezt a hajmeresztő mesét?

Harcsai újra az osztályra nézett. Érezte, hogy szilárdnak kell lennie, mert minden kockán forog. Felemelte a fejét. A hangja már nem volt tétova:

— Nem mese. Igaz. Jablonszky tanár szerelmet vallott nekem.

— Én? — üvöltötte most már Jablonszky is.

— Igen.

— Én?

— Igen!

— Mikor?

— Egy írásbelin azt mondta a tanár úr, hogy maradjak a teremben, mert mondani akar nekem valamit... Én benn maradtam a teremben a tanár úrral... és akkor történt.

— De hát mi? Mi történt akkor?

— Szerelmet vallott.

Az igazgatónak taréj vörösen lógtak a pofazacskói, izgatottan hunyorított, és féloldalt, lopva a tanárra pislogott. Az osztály fele páni rémületében a padok alatt didergett, a másik fele elkábulva meredt a lányra, aki szoborrá keményedve állott a két vonagló férfi előtt. Jablonszky felállott.

— Mit mondtam akkor? — kérdezte rekedten. — Nézzen rám és mondja meg, hogy mit mondtam akkor magának?

— Harcsai mereven nézett a szeme közé.

— Hogy szerelmes belém.

A terem felzúgott a rémülettől. Az igazgató eltátott szájjal, elbutulva bámult a lány vakmerő, hideg arcába. Jablonszky vonaglott dühében, és tehetetlen vigyorral fonta össze mellén a karjait.

— Én?... Én? Maga elvetemült söpredék... maga alávaló... hát nem azt mondtam akkor, hogy egy ilyen felnőtt lánynak nem illik fekete körmökkel és mosdatlan kézzel iskolába járni? Nem azt mondtam, hogy mossa meg minden reggel szappannal a nyakát?

Valaki elröhögte magát, egy másik lány idegrohamot kapott. Az igazgató rikácsolva verdeste az osztálykönyvet. Jonathán, aki eddig kéjes vacogással nézte a jelenetet, most megdermedve süllyedt a pad alá, és a fejét hangos koppanással verte az asztal sarkába. Hátul kuncogtak.

— Rettenetes! — lihegte Kovács Riza ájuldozva.

És Jablonszky állt, állott összefont karokkal, villámló tekintettel, és rekedten ismételte a kérést:

— Hát nem ezt mondtam?

— Nem. — jelentette ki a lány rettenetes elszántsággal, vakmerőségtől eltorzult arccal. — Azt mondta a tanár úr, hogy szeret. Találkára hívott a moziba.

— Én? — kérdezte Jablonszky elborulva, szenvedő mosollyal.

— Igen — hazudott Harcsai Ágnes rettenthetetlen konoksággal.

Aztán eljött a vizsgálat, jöttek az újságok, és Jablonszkyt elhelyezték egy eldugott kis vidéki városba. Harcsai Ágnes pedig örökre kimaradt az iskolából.